Fortis Luigi

Veronában született kereskedőcsaládban, az ottani jezsuita kollégiumban tanult. 1762-ben Bolognában lépett be a Társaságba. A bölcseletet is ott végezte 1767–70 között. A Társaság feloszlatásakor Ferrarában tanított. Akkor hazatért Veronába, magántanárként működött, és matematikát tanult. Ott szentelték pappá 1778-ban. Szülővárosában maradt, és a helyi iskolában tanított irodalmat és bölcseletet. 1784-től kereste a módját, hogy Oroszországba mehessen a Társaságba. 1793-ban megújította jezsuita fogadalmait, és Ferdinánd herceg kérésére a pármai nemesi konviktusban fizikát és természettudományt tanított. 1799-től jezsuita kandidátusokkal foglalkozott Colornóban. A pármai herceg halálakor, 1804-ben a franciák elfoglalták a tartományt. Ekkor Nápolyba ment, ahol a pápa az oroszországi jezsuiták mintájára megengedte a Társaság újraalapítását. 1806-ban Bonaparte József foglalta el Nápolyt, és kiűzte a jezsuitákat. Ekkor Orvietóba került, és a fiatal jezsuitáknak tanított matematikát és logikát. 1810-ben hazatért Veronába, ahol az egyházmegyei szeminaristák felügyelője lett, és az újrainduló jezsuita kollégiumban tanított. Ebben a két évben tapasztalatokat szerzett a kormányzásban, és világosan láthatta, hogy milyen és mekkora nehézségekkel jár a Társaság visszaállítása. Főleg Itáliában voltak komoly nézeteltérések az egyes csoportok között. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a régi hagyomány és az új követelmények között. A helyzetet nehezítette a rendfőnök Brzozowski távolléte, majd 1820. február 5-i halála. Ő halála esetére P. Mariano Petruccit nevezte ki vikáriussá.
Rómában volt egy csoport Cajetan Angiolini és Luigi Rezzi körül, amely azt tartotta, hogy a visszaállított Jézus Társasága nem azonos a feloszlatottal. Szerintük a rendfőnök hivatala nem életfogytig tartó, tagadták a megkülönböztetést a professzusok és a coadjutorok között, és kétségbe vonták a fogadalmak érvényességét azoknál, akik azokat a részleges visszaállítás idején tették le. A pápai udvarban voltak, akik attól féltek, hogy a „Hit Társaságából”, a paccanaristák közül választanak rendfőnököt, akik nem voltak jó viszonyban VII. Piusz pápával.
A rendgyűlést szeptember 14-re hívták össze, de a pápa kívánságára bizonytalan időre elhalasztották, hogy megvárják a kelet-európai küldötteket is. A halasztás azonban csak tovább súlyosbította a helyzetet. A bíboros államtitkár, Ercole Consalvi felismerte ezt, és közbenjárt a pápánál. A fő ok abban állt, hogy az igazi nehézségeket a renden belül csak egy rendfőnökkel egyetértésben lehet megoldani. VII. Piusz ezt belátva elrendelte a nagygyűlés mielőbbi egybehívását. A vikárius vonakodása miatt ezt az asszisztensek és a tartományfőnökök tették meg. Amikor az egybegyűltek kijelentették, hogy a gyűlés legális, a vikárius Mariano Petrucci és az asszisztens Pietroboni nem akarták ezt elismerni. A következő gyűlésen a vikárius beadta lemondását, amelyet másnap visszavont, és kijelentette, hogy ebben a kérdésben csak a pápa illetékes. A teljes szakadás elkerülésére a gyűlés letette őt, és később társával, Pietrobonival együtt elítélte, mivel a hatalomra törtek a Társaságban. Erre a sorsra jutott P. Renzi is, aki azt állította, hogy az új Társaság nem azonos a régivel.
E nehézségek után helyreállt a béke, és október 18-án, a második szavazatban P. Fortist választották rendfőnökké. A nagygyűlés első feladata volt, hogy az ő javaslatára hivatalosan és egybehangzóan kijelentették: nemcsak a konstitúciók és azok magyarázatai vannak érvényben, hanem az összes nagygyűlés rendelkezései, a formulák és a Társaság működésének alapvető szabályai, a Ratio studiorum és az előző rendfőnökök előírásai is. Mindennek ismeretére a nagygyűlés előírta az Institutum új kiadását is. Így sürgették a szerzetesi élet szabályait, például a noviciátust, a harmadik próbaévet és a közös életet. Részletes előírásokat hoztak a szegénységet illetően. A gyűlés elhatározta a Ratio studiorum új, a kor követelményeinek megfelelő kiadását is. A Társaság összlétszámát tekintetbe véve elhatározták, hogy a rendtartományok öt atyát küldhetnek a nagygyűlésre, hogy a résztvevők létszáma elérje a húsz főt.
P. Fortis rendfőnökségének elején hat rendtartományban – az olasz, a szicíliai, a fehérorosz, a francia, a spanyol és az akkor induló mexikóiban – 1300 jezsuita élt. Egyes házak léteztek az Egyesült Államokban, a svájci viceprovinciában, Belgiumban, Hollandiában és Németországban. Ezekből jött létre 1826-ban a felsőnémet rendtartomány. 1822-ben visszaállították a nápolyit, amely elveszett a napóleoni háborúkban. 1820–3-ban megalakult a galíciai tartomány, akkor osztrák fennhatóság alatt, főleg a Fehéroroszországból kiűzött jezsuitákból. Ezekben az években Spanyolországban és Mexikóban tiltották be a Társaságot, amely aztán a 19. század folyamán húsz feloszlatást élt meg tizennégy országban. P. Fortis halálakor, 1829-ben 2100 jezsuita élt kilenc rendtartományban és három más területen: Írországban, valamint az Egyesült Államokban Marylandban és Missouriban.
A Társaság létszámának növekedése meghaladta az ötven százalékot, mégsem volt képes a kérelmek elfogadására. Egyrészt jelentősen gyarapodott a növendékek száma, másrészt számos exjezsuita tért vissza a rendbe idősebb korában. A fő ok azonban a kérelmek nagy számában állt, amelynek a Társaság nem tudott megfelelni. A kérelmek java része a régi, hagyományos munkára vonatkozott. Újabb munkaterületekről alig volt szó. A részleges visszaállítás idején már számos kollégium létezett Svájcban, Írországban, Angliában, Itáliában és az Egyesült Államokban. Franciaországból például százhúsz kérelem érkezett az egyházmegyei és kisszemináriumok, valamint a középiskolák vezetésére és ellátására. Ott 1826 óta nyolc kollégiumban folyt már tanítás, amikor két év után egy újabb jezsuitaellenes hullámban ezeket bezárták.
Fortis, megfelelve a nagygyűlés előírásának, megkezdte a Ratio studiorum átdolgozását a modern kor követelményei szerint. A munka azonban csak utóda alatt készült el. El kell azonban ismerni, hogy a már létező újabb tanulmányi irányok ellenére a forradalmak utáni restaurációs törekvések idején a revízió konzervatív szellemben történt. Jól példázza a helyzetet Franciaország, ahol ebben az időben már uralkodtak a kulturális életben Lamennais tanai, amelyek szerint az emberiség egyetemes szelleme a döntő a végső bizonyosság megismerésében. E szemlélet mérséklésére intette a rendfőnök 1823-ban a francia jezsuiták intézményeit. Ezt a rendelkezést Fortis utóda, Roothaan kiterjesztette az egész Társaságra.
Fortis és a Társaság nagyon jó viszonyban állt VII. Piusz és XII. Leó pápával, utóbbival főleg pápává választása után. 1826-ban Plura inter bullájával megerősítette a Társaság jogait és privilégiumait, visszaadta a Római Kollégiumot és a Szent Ignác-templomot, és újra a jezsuitákra bízta a Német–Magyar és a Nemesi Kollégiumot.
Fortis fontos szerepet játszott a Jézus Társasága életében. Kormányzásának szimbolikus jelentősége volt. Választásában már részt vett az egész Társaság, és vissza tudta vinni Rómába a kormányzás központját. Ebben visszaállította és megerősítette a Társaság hagyományát a belső életben és az apostolkodásban, s ezzel szilárd alapokat teremtett a további jezsuita élethez.