Nagyfalusi Lajos

Érsekújváron a „városi katolikus” gimnázium negyedik osztálya után esztergomi kisszeminaristaként érettségizett a bencéseknél. A teológiai tanulmányokat Bp.-en a Központi Szemináriumban végezte. 1902-ben szentelték pappá. 1906-ig hittanár volt Bp.-en, majd káplán szülővárosában. Jelentkezett a Jézus Társaságába, de elbocsátását az egyházmegyétől csak nehezen, 1908-ban kapta meg. Kétéves próbaidejét Nagyszombatban töltötte. 1909–11 között bölcseleti tanulmányokat végzett Pozsonyban. Utána Nagykapornakra került. A volt bencés apátság felkeltette történelmi érdeklődését, aminek később A kapornaki apátság története két kötete lett a gyümölcse. 1914–6-ban Innsbruckban teológiai tanulmányait egészítette ki, majd Bécs-Lainzban elvégezte a harmadik próbaévet. 1917–20-ban latinból és történelemből tanári oklevelet szerzett. Erre az időre vezethető vissza érdeklődése a Pray György-féle őstörténelemre, valamint az indogermán és a finnugor nyelvek ősviszonyára. Ezekről több kiadatlan dolgozatot hagyott hátra. 1920-tól, két pécsi iskolaévet kivéve, Kalocsán tanárkodott. A kis múzeumnak is beillő történelmi-néprajzi szertárnak volt az őre, és a kb. tízezer érméből álló gyűjteménynek gondnoka. A szerzetesrendek feloszlatása után Máriapócson, Mezőkövesden és Balatonfüreden tartózkodott. 1951 végén került a pannonhalmi Szociális Otthonba. Ott sem maradt tétlen, rendezte az apátsági pénzgyűjtemény magyar részét, és ismertetőt is írt a kb. 1500-ig terjedő érmékhez. A monostor könyvtárában, főleg annak nagy, a jezsuita rendet érintő kéziratos részében dolgozva befejezte irodalmi munkáinak java részét. Az otthonban mintegy harminc kultúrelőadást tartott, és szívesen írt verses felköszöntőt ünnepek alkalmával. Végelgyengülésben halt meg. Számos kéziratot hagyott hátra.