A Sectio II. története – I. rész

– jubileumi cikksorozat 3. rész

Koronkai Zoltán SJ

A Sectio II. születése

Egy rendkívüli formáció

Mivel Magyarországon a kommunista diktatúra miatt egyre kevésbé volt biztosítható a fiatal jezsuiták képzése, a rendi vezetés azt javasolta, hagyják el az országot, abban a reményben, hogy külföldön befejezhetik a tanulmányaikat. Két hullámban történt az emigráció (1948-49-ben és 1956-57-ben), melynek során több mint 130 jezsuita szökött külföldre, olykor kalandos körülmények között. Legtöbben tanuló rendtagok voltak, kivéve nyolc papot, akiknek többsége teológiai tanárként tevékenykedett.

Morel Gyula SJ novícius szökésben. 1949.

 „Most tudtam meg, hogy kb. 10 jezsuita vállalta a börtönt azért, hogy a Provincia fiatalsága külföldön befejezhesse tanulmányait és oltárhoz jusson… Örömteljes szégyent éreztem, mikor ezt meghallottam. Az otthoniaknak, a börtönbe hurcoltaknak köszönhet-jük, hogy jezsuiták lehettünk és szerte a világban dolgozhattunk.”

Béky Gellért Japánban dolgozó magyar jezsuita írta 1973-ban, magyarországi látogatása után a rend belső értesítőjében (Cor Unum, 1973. Nr. 121, 9.)

A külföldre menekült jezsuiták továbbra is a magyar rendtartományhoz tartoztak, nem olvadtak teljesen bele azokba a provinciákba, amelyekben éltek. A magyar rendtartomány így két részre oszlott: P. Generális 1949 decemberében kinevezte P. Reisz Elemért a Sectio II. elöljárójává, viceprovinciálisi minőségben, de provinciálisi joghatósággal.

P. Reisz Elemér SJ 1950-ben Rómában.

A következő évtizedekben újra és újra felmerült a Sectio II. létjogosultságának kérdése, hiszen ez a jezsuita rend történetében egészen egyedi struktúra volt. Az emigrált, illetve a már régebb óta külföldön élő jezsuitákat a normál rendi hierarchia (helyi elöljáró, helyi provinciális) mellett egy magyar vezetés is összefogta. A Jézus Társasága alaptulajdonsága az egyetemes küldetésre való nyitottság, ugyanakkor a magyar jezsuitáknak meggyőződésük volt, ahogy P. Ádám János – aki több ciklusban is elöljárójuk volt – fogalmazott:

Ádám János SJ

„Az isteni Gondviselésnek terve van velünk. Nem véletlen, hogy annyi magyar jezsuita külföldre szabadult. Körülményeink, az »idők jelei« világosan elénk állították kötelezett-ségünket: az Isten magyar népének szolgálata külföldön és odahaza. Nem állítom, hogy ez a kizárólagos hivatásunk, hiszen a Gondviselés sokunkat más munkaterületre veze-tett, de meggyőződésem, hogy provinciánk istenadta hivatása a magyar egyház szolgálata is.”

Innsbruck, 1949. dec. 3. Ülnek (j-b): Németh, Reisz, Baják. Első sor: Viola, Ruff, Orbán, Virágh. Második sor: Fejér, Láng, Morel, Feigl, Müller. Negyedik sor: Gara.

A Sectio II. struktúrájának megszilárdulását jelzi, hogy elöljárójának hivatalos rendi megnevezése 1977 után már nem „viceprovinciális”, hanem provinciális. Így az a különös helyzet állt elő, hogy egy magyar rendtartomány létezett két sectióval, két provinciálissal.

A külföldi magyar jezsuiták fő küldetésüknek tartották az emigráns magyar közösségek szolgálatát, a vasfüggöny mögötti magyar egyház segítését és az adott ország híveinek szolgálatát is. Ugyanakkor abban is reménykedtek, hogy valamikor visszatérhetnek Magyarországra.

A Sectio II. elöljárói és a provincia központ helye 
NÉV IDŐTARTAM VÁROS
P. Reisz Elemér 1949-1955 Hamilton (Kanada)
P. Varga Andor 1955-1965 New York
P. Héjja Gyula 1965-1968 New York
P. Ádám János 1968-1977 New York
P. Hegyi János 1977-1986 München
P. Nemeszeghy Ervin 1986-1990 Toronto
A Sectio II. belső élete

Az öt földrészen, több mint 20 országban élő több mint száz magyar jezsuita összetartása elég nagy kihívást jelentett, hiszen a jezsuita elöljáró egyik legfontosabb feladata, hogy személyesen találkozzon az embereivel. Először viszont a nagyszámú fiatal taníttatását kellett megszervezni, amiben a többi jezsuita rendtartomány (például a holland) is nagylelkűen segített. A magyar provincia még így is komoly adósságokat halmozott fel, hiszen a képzés igen hosszú és költséges. Az első hullám fiataljai számára megszervezték a szegedi jezsuita teológiai főiskola jogutódját az észak-olaszországi Chieriben (1949-1951), ami aztán a belgiumi Leuvenbe költözött (1951-1954). A később érkezők (1956-57) viszont már nemzetközi jezsuita közösségekben formálódtak.

P. Varga Andor SJ

P. Varga Andor viceprovinciális (1955-1965) működése kulcsfontosságú volt a Sectio II., de a rendszerváltás után Magyarországon újrainduló rend életében is, ugyanis ő fektette le a későbbi lendületes visszatérést lehetővé tevő alapokat. P. Varga minden szegénység és adóságok ellenére (volt, hogy postabélyegre sem volt a pénz a kasszában) úgy vélte, a lehető legjobb képzést kell adni a fiatal magyar jezsuitáknak. Nagy áldozatok árán is tovább taníttatta őket, így számosan lettek közülük egyetemi tanárok. Úgy tartotta – ahogy egyik utóda, P. Ádám János egy alkalommal megfogalmazta –, hogy külföldön

„csak mint tanárok tudunk a helybeliekkel lépést tartani. A tanárságban orvosságot is látott lobbanékony, nyugtalan, hűbelebalázs magyar természetünkre. Eszményképe a nyugodt, józan, megfontolt ember volt, aki tudott egy helyben maradni, és a könnyű népszerűség keresése helyett Isten országában mélyen akart szántani.”

P. Héjja Gyula SJ

P. Héjja Gyula viceprovinciális érdeme a magyar jezsuita nagytalálkozók elindítása 1966-ban, melyet majd utódai, P. Ádám János és P. Hegyi János szerveztek meg rendszeresen. A külföldön élő magyar jezsuiták háromévenként találkoztak. A legfontosabb cél a világban élő magyar rendtagok szeretetkapcsolatának erősítése, a tapasztalatok megosztása és a közösségi megkülönböztetés volt, melyben Isten akaratát keresték az apostoli munkák irányának meghatározásában. Különös jelentősége volt a hazai helyzetre való reflexiónak, útkeresésnek, hogy miképp lehet az otthoni egyházat segíteni, és a nyolcvanas évektől kezdve egyre inkább előtérbe került az otthoni újraindulás reménye és az ezzel kapcsolatos tervek.

A külföldön élő magyar jezsuiták életében fontos szerepet töltött be a levelezés, illetve a rendtartományi hírlevél, amelyben a rendtagok beszámoltak munkájukról, tapasztalataikról. A rövidebb beszámolók számára szolgált az Anuma Una, a hosszabbakra a Cor Unum, melyet minden jezsuitának elküldtek.

Az emigráns jezsuiták életében fontos pillant volt, amikor 1978-ban megnyílhatott a magyar noviciátus Torontóban. Addig ugyanis a külföldön belépett magyar jezsuiták valamelyik más provincia noviciátusában formálódtak. Torontóban lépett be például a Társaságba P. Kiss Ulrich és P. Sajgó Szabolcs, akik meghatározó személyei lettek később az újrainduló provinciának. A novíciusmester P. Nemesszeghy Ervin volt, aki 1986-tól a rendszerváltásig a Sectio II. provinciálisaként is szolgált.