Oliva Giovanni Paolo

Genovai patríciuscsaládban született, tizenhat éves korában lépett be a rendbe. Jezsuitaképzését Rómában kapta, ott szentelték pappá 1628-ban. Először néhány évig középiskolában tanított. 1631–2-ben a szicíliai vizitátor, Piccolomini titkára volt. 1641–51 között újoncmesterként és a ház rektoraként működött Rómában. 1651–4-ben és 1657-ben a Német–Magyar Kollégiumot vezette. Lelkipásztori működése során híres hitszónokká lett. 1651-ben X. Ince a pápai udvar szónokává nevezte ki, ezt a feladatát huszonnégy évig látta el négy pápa: X. Ince, VII. Sándor, IX. és X. Kelemen alatt. Szentbeszédei tizenhat terjedelmes kötetben jelentek meg.
A XIV. rendgyűlést X. Ince pápa rendelete értelmében (minden kilencedik évben) 1661. május 8-ra hívták egybe. Az első feladat volt a rendfőnök P. Nickel kérését megtárgyalni, aki kora és egészsége miatt egy vikárius választását javasolta. A kérdés az volt, hogy a választás a rendfőnök haláláig szóljon-e, vagy legyen utódlási jog. A többség az utódlás mellett szavazott.
Oliva a rendgyűlés megbízásából 1663-ban kérte VII. Sándor pápától, hogy vonja vissza X. Ince pápa rendelkezését, mely szerint a Társaságnak minden kilencedik évben rendgyűlést kell tartania, és új asszisztenseket választania, valamint azt a rendeletet is, mely a tartományfőnökök hivatali idejét három évre korlátozta. A pápa az első kérést a következő rendgyűlésen való újabb megfontolásra halasztotta, az elöljárók kormányzási idejének korlátozását azonban megszüntette.
Oliva idejére esett a probabilizmusról szóló nagy vita a morális teológiában, melyben Pascal híres Vidéki levelek című műve komoly szerepet játszott. A szegénységgel kapcsolatban súlyos kihágások ellen kellett a rendgyűlésnek fellépnie a rendtartományok és a kollégiumok gazdasági főnökei, a prokurátorok ellen, akik az elöljárók tudta nélkül komoly adósságokba keveredtek. A tanulmányokban új előírás született, amely egészen a 20. század második feléig érvényben maradt: a teológia harmadik évét egyórás vizsgának kellett zárnia.
A Társaság fejlődéséről a 17. századból aránylag kevés forrás áll rendelkezésünkre. Az 1640-es jubileumi Imago primi saeculi adatai sajnos nem megbízhatóak. Sokkal jelentősebb egy 1679-ben, kb. három évvel Oliva halála előtt készült katalógus. Az asszisztenciák száma 1608-tól öt maradt. A tartományok száma eggyel csökkent, harmincötre, amikor hét év után a szicíliai kettőt újra egyesítették. Két viceprovincia létesült Chilében és Kínában. A professzusházak száma hárommal csökkent: huszonháromra. A kollégiumok száma százharmincnéggyel, ötszázhetvennyolcra nőtt, a rendházaké kétszázhuszonnyolcról százhatvanra csökkent. Ezek közül sokat valószínűleg missziókká alakították át, mert azok száma hétről százhatra emelkedett. A szemináriumok és konviktusok száma harminckettővel gyarapodott, nyolcvannyolcra. Az újoncházak száma csak néggyel emelkedett, negyvennyolcra, ami azt jelenti, hogy a Társaság növekedése lelassult, és ezzel magyarázható a nagygyűlés határozata a kisebb kollégiumok feladására.
Oliva leveleiből érezhető egyfajta krízis az egész Társasággal, illetve a tartományfőnökökkel való viszonyban. Első fontos levelét még vikáriusként írta 1662-ben a tartományfőnökökhöz, a másodikat 1666-ban rendfőnökként az egész Társasághoz az informátorok kiválasztásáról és az utolsó fogadalomhoz engedhető rendtagokról. A rendfőnök azt követeli a Társaság érdekében, hogy lehetőség szerint a legjobb atyákat bízzák meg ezzel a feladattal. Az életszentséget mindenképpen elébe kell helyezni a tudományoknak, mert az semmivel sem pótolható.
1676. január 16-i levelében kifogásolja a latin stílus és a retorika hanyatlását a barokk ízlés elterjedésének következtében. Kifogásolja továbbá a bölcselet tanítását, amely új, bizonytalan tanok terjesztésében és lényegtelen apró kérdések tárgyalásában látszik elveszni. Elítéli a hitszónokok üres fecsegését. XI. Ince pápa kérésére sürgeti a szakadár keresztények közötti munkához a latin, a görög és a héber mellett a káldeus és az arab nyelvek tanítását is.
1678. január 1-jén levelet írt a tartományfőnökökhöz a helyi levéltár felállításáról, ahol meg kell őrizni a rendfőnök leveleit a folyó ügyekről. A személyekről szólókat külön kell őrizni, melyeket csak a tartományfőnök és a titkára olvashat el. Új tartományfőnök vagy titkára kinevezésekor ki kell venni a róluk szóló információkat. Azokat, melyeket az utolsó fogadalmakhoz vagy alkalmasságukról elöljárói hivatal végzéséhez írtak, el kell égetni.
Oliva elérte barátjánál, Giovanni Lorenzo Bernininél, hogy befejezze a római újoncház templomának, a Szent András-templomnak az építését a Quirinalén. A Gesù-templom kifestésére megnyerte Giovanni Battista Gaullit, művésznevén Bacicciát, aki a barokk illuzionisztikus festészet egyik mestere volt. A Szent Ignác-templom kifestésére Rómába rendelte Andrea Pozzót, aki azonban csak a rendfőnök halála után érkezett meg.
Oliva rendfőnöksége elején jó viszonyt ápolt a pápával és a római hivatalokkal. 1664-ben VII. Sándor megengedte, hogy a jezsuiták, a négyfogadalmas professzusok is, a kínai császári udvarban elfogadhatták a mandarin és a matematikus hivatalát. A nehézségek 1673-tól kezdődtek a pápai udvarral a kelet-ázsiai missziók irányítása miatt. Az ázsiai missziók kezdettől a spanyol és a portugál udvar irányítása alatt álltak. A püspököket is a királyok nevezték ki. A 17. században azonban Kínában és a szigetvilágban megjelentek a francia misszionáriusok is. Ettől kezdve a 17. század elején alapított római Hitterjesztés-kongregáció meg akarta törni a spanyol–portugál befolyást a missziókban, és Kelet-Ázsia újabb missziói számára francia apostoli vikáriusokat nevezett ki, s az összes misszionáriustól megkövetelte a hűségesküt. 1673. december 23-án adták ki a pápai brevét: A római pápát illeti (Decet Romanum Pontificem). A jezsuita misszionáriusok java része 1679-ben letette az esküt, de nem a többségben spanyol és portugál ágostonosok, dominikánusok és ferencesek. Csak 1688-ban vonták vissza a három szerzetesrendre az eskütételt, a jezsuitákra a következő év decemberében.