Wernz X. Ferenc
1842. dec. 4. Rottweil. Nyelv: német. SJ 1857. dec. 5. Gorheim. Psz. 1871. máj. 28. Andernach. F. 1876. febr. 4. 4 fog. prof. Ditton Hall. Rendfőnök 1906. szept. 8. Róma. †1914. aug. 19. Róma.
Tovább ...
Életrajz
A württembergi Rottweilben született, hivatalosan 1857. december 5-én, egy nappal tizenötödik születésnapja után lépett be a Társaságba. 1871-ben szentelték pappá, de a következő évben a „Kulturkampf” jezsuitaellenes törvényei miatt el kellett hagynia Németországot. 1872–3-ban az ausztriai Feldkirchben tanított középiskolában. A következő évben a hollandiai Exatenben végezte a harmadik próbaévet. Onnan az angliai Ditton Hallba került, ahol a Németországból elűzött fiatal jezsuiták folytatták tanulmányaikat. 1875–82-ben kánonjogot tanított Ditton Hallban, majd Rómába került, és a Gergely Egyetemen folytatta tanári működését. Rómát nem hagyta el többé. Számos vatikáni hivatal tagja volt, így a Rendkívüli Egyházi Ügyeké, a Szent Officiumé, az Indexé és a Zsinati Kongregációé. 1904-től részt vett az új egyházjog megfogalmazásában. 1904–6 között a Gergely Egyetem rektora volt.
Egyházjogászi hírnevét jelentős tanácsadói működésének és klasszikus jogi műveinek, a Ius Decretaliumnak és a Ius Canonicumnak köszönhette. Első művét X. Piusz Sollertium sane című brevéjével 1905-ben hivatalosan is megerősítette, de a legnagyobb elismerés, hogy művét az 1917-ben kiadott hivatalos egyházjog megjelenése után is használták a jogászok. Nagy jelentősége abban állt, hogy a tudományos követelmények és a gyakorlati élet problémái között mindig megtalálta az egyensúlyt.
Luis Martín rendfőnök halála előtt kinevezte Rogerio Freddit vikáriussá, aki 1906. április 30-án egybehívta augusztus 31-re a rendi nagygyűlést. A bevezető előadás megtartásával Wernzt bízta meg. A szeptember 8-i gyűlésen a harmadik menetben Wernzt választották meg rendfőnökké.
A nagygyűlés egy kényes feladattal kezdte meg munkáját. 1906. augusztus 30-án a bíboros államtitkár, Merry del Val közölte a vikáriussal, hogy XIII. Leó pápa három posztulátumot terjeszt a nagygyűlés elé tárgyalásra. Az első a tanulmányokat érintette. X. Piusz utalt előde, XIII. Leó 1892-es apostoli levelére, melyet mint megkérdőjelezhetetlen szabályt be kell tartani. A második követelmény a missziókat érintette. Ebben a pápa sürgős feladatnak tartotta, hogy Japánban a felsőbb oktatás céljára hozzanak létre egy intézményt, melynek a Szentszék részéről teljes támogatást biztosított. A harmadik követelmény a Társaság íróira vonatkozott. A pápa követelte, hogy a bollandisták számára, ha eddig nem volt, két cenzort kell kinevezni, és a vitás kérdéseket egy e célra létrehozott bizottságnak kell eldöntenie.
Ezekkel a pápai posztulátumokkal kapcsolatban Wernz megjegyezte, hogy a pápa három pontot akar a nagygyűlés elé terjeszteni, és egy atyát érintő információt közölni, melyről később kiderült, hogy rágalom volt. Továbbá közölte azt is, hogy még a nagygyűlés előtt a pápa tárgyalt a vikáriussal és az asszisztensekkel ezekről a pontokról, és megjegyezte, hogy azokról a nagygyűlés szabadon kifejezheti véleményét. Hasonló módon nyilatkozott az államtitkár P. Mayernak is. A generális megjegyezte, hogy erről a dekrétumban nem kell beszélni, csak a gyűlés aktáiban.
A pápa kéréseit átadták az illetékes komisszióknak. A 6. dekrétumban a nagygyűlés kifejezte a Társaság hűségét XIII. Leó előírásai iránt; a tanulmányokat illetően elfogadta a javaslatot a tokiói intézet alapítására; ami a harmadik kérést illeti, ott megelégedett a hagyományos könyvcenzúrára való hivatkozással. A problémát minden valószínűség szerint P. Hippolyte Delehaye Les légendes hagiographiques, a szentek életrajzait tartalmazó 1905-ös könyve okozta. Ma már ismerjük a probléma hátterét. A könyv megjelenése előtt az előírt két cenzor helyett három adta le megalapozott ítéletét a műről, tehát elővigyázattal jártak el, így nincs alapja új rendelkezéseket hozni.
A nagygyűlés előírásai három kérdésben adtak okot aggodalomra: a szabályhűség főleg a szegénység fogadalmával kapcsolatban; az alaposság és a hithűség a tanulmányokban és a tanításban; hűség, egészséges kritika és látásmód a Szentírás magyarázatában. Az apostoli munkáknál kiemelkednek a Mária-kongregációk. A tanításban csak kivételes esetben vehetnek részt laikusok.
A nagygyűlés határozatainak megvalósításában jól érzékelhető a nagy tudású és kiegyensúlyozott jogász rendfőnök. Írásaiban is erre mutatnak a megjegyzések: „egy világosan megfogalmazott törvény nem enged meg magyarázatokat és feltevéseket”; „rossz állam az, ahol sok törvény van”; „az előhaladáshoz három dolog szükséges – első: végrehajtás; második: végrehajtás; harmadik: végrehajtás”.
Wernz kormányzása alatt a Társaság létszáma növekedett, főleg Észak-Amerikában; öt új rendtartományt alapított: Kanadában, Kaliforniában, New Orleansban, Mexikóban és Magyarországon.
Kormányzása alatt a legtöbb gondot a szerzetesi élet nehéz körülmények között való megtartása okozta. Németországból, Franciaországból és Portugáliából kiűzték a jezsuitákat, és Olaszországban zavaros volt a jogi helyzetük. Emiatt ajánlotta neki a pápa, hogy „tartsa szorosan a gyeplőt”. A Társaságon belüli kapcsolat szorosabbá fűzésére alapította az Acta Romanát. Előmozdította a professzusházak alapítását, amelyek szinte teljesen eltűntek, pedig a tartományokban a szegénység és az apostoli lelkület példái voltak. Így jöttek létre újra Bécsben, Bilbaóban, Madridban és Valenciában. Gondja volt a Mária-kongregációk előmozdítására is. Jelentős alkotásává vált a tokiói egyetem, mely a kezdeti nehézségeket az első években, 1908–13 között, át tudta hidalni az egész Társaság segítségével.
1909. május 7-én a pápa megalapította Rómában a Biblikus Intézetet, melynek vezetését a jezsuita rendre bízta. Ez egy modernizmus-ellenes intézkedés volt. Az első igazgató P. Leopold Fonck lett, a konzervatív biblikus, aki harcolt a jeruzsálemi Biblikus Iskola ellen, melyet M. J. Lagrange vezetett. 1912-ben a jeruzsálemi intézet kiadványainak használatát megtiltották az egyházmegyei szemináriumokban. Korunkban egy nagyon alapos levéltári kutatás tudná csak megállapítani, ha egyáltalán lehetséges, ki és milyen mértékben felelős az akkor kialakult helyzetért: a pápa, a rendfőnök vagy P. Fonck.
1914-ben ünnepelte a Társaság a visszaállítás századik évfordulóját. A rendfőnök 1913. december 25-én levelet intézett a Társasághoz. Az ünneplés csúcspontja Peter Albers műve volt, a Társaság százéves működését bemutató Liber saecularis S. J. A nagy ünneplést korlátozta az I. világháború kitörése, valamint a pápa és a rendfőnök halála.
A modernista áramlatok visszaszorításának idején a rendfőnök nehéz helyzetben volt. A Szentszék megnyilatkozásait és iránymutatását hűségesen közölte a Társasággal: Louis Duchesne elítélését, Lagrange szentírási műveinek bevonását, bizonyos folyóiratok olvasásának tilalmát. Bekérte a jezsuita tanulmányi házakból a nyilvános viták téziseit, és megszorító rendeleteket hozott arra, hogy jezsuiták külső egyetemeken folytassanak tanulmányokat. A Szentírás tanításában a hagyományos tanokat sürgette.
A francia jezsuita Louis Billot 1911-es bíborosi kinevezését szerencsétlen lépésnek tartotta. A francia P. Gustave Desbuquois-t és az Action Populaire-t védte Merry del Val bíboros államtitkárnál, de tiltotta nekik, hogy a világi politikába avatkozzanak. A Társaságon belül is sok vitás kérdés merült fel: a pápa iránti engedelmesség természete; a modern irányzatokkal szembeni magatartás; a tudományos kutatás szabadsága; a tomista vagy suáreziánus irányzat a teológiában és a filozófiában; a szakszervezetek és azok irányzatai stb. A Társaságon belül Wernz a mérsékelt konzervatívok (Léonce de Grandmaison, Hermann Muckermann, Peter Lippert, Delehaye és Enrico Rosa) irányába hajlott, Billot, Guido Mattiussi, Giuseppe Chiaudano felé azonban nem. Próbálta menteni a rend egységét, habár sokan támadták, főleg a holland, német, francia, osztrák és olasz integrista sajtó, melynek X. Piusz pápa is többször hitelt adott. Az olasz Cassiani Ingoni állítása szerint az integristák követelték a rendfőnök Wernz és két asszisztens, Włodzimierz Ledóchowski és Fini eltávolítását, amire a kutatók mindeddig nem találtak bizonyítékot.
Ebben a légkörben ült össze 1910-ben és 1913-ban a prokurátorok kongregációja. Ezeken a rendfőnök buzdított a belső megújulásra, és a jelenlevők számára pontos leírást adott a Társaság helyzetéről. Nincs nyoma annak, hogy a jelenlevők a helyzettel kapcsolatban megjegyzéseket tettek volna, vagy követeléseket fogalmaztak volna meg. Valószínűleg a többség nem is tudott arról, milyen nehézségei voltak a rendfőnöknek egy kisebb integrista csoporttal, melynek azonban nagy befolyása volt a pápánál is.
Összegezve Wernz kormányzása a Társaság belső megújulására irányult. Biztosítani akarta a szolid képzést anélkül, hogy engedményeket tett volna a modernizmusnak vagy az integralizmusnak. Ez a magatartás a Társaság javára szolgált, Wernz azonban nagy árat fizetett érte. Látnia kellett, hogy élete vége felé, főleg az utolsó hónapokban még a pápában is egyfajta bizalmatlanság és tartózkodás alakult ki vele szemben.
A XXVI. általános nagygyűlés 1915-ben, közvetlenül Ledóchowski rendfőnökké választása után, megvizsgálta a több rendtartomány által is kért javaslatot, elfogadott egy dekrétumot, megemlékezve Wernz nagyvonalú és hatásos kormányzásáról, amellyel megvédte a Társaságot a modernizmus veszélyeitől, és előmozdította a pápa iránti hűséget. A dekrétum segít az akkori helyzet és annak vitái megértésében. Ledóchowski nyíltan elismerte a kérdés súlyosságát és a nehézségeket, melyeket egy kis csoport (nevet nem említ, de kétségkívül Billot-ra gondol) okozott azzal, hogy eljárást akart indíttatni, és el akarta ítéltetni az elhunyt rendfőnököt. Ezzel egy kiegyensúlyozott dekrétumot hoztak létre, amelynek horderejét igazán csak egy mai történész tudja megérteni.
Egyházjogászi hírnevét jelentős tanácsadói működésének és klasszikus jogi műveinek, a Ius Decretaliumnak és a Ius Canonicumnak köszönhette. Első művét X. Piusz Sollertium sane című brevéjével 1905-ben hivatalosan is megerősítette, de a legnagyobb elismerés, hogy művét az 1917-ben kiadott hivatalos egyházjog megjelenése után is használták a jogászok. Nagy jelentősége abban állt, hogy a tudományos követelmények és a gyakorlati élet problémái között mindig megtalálta az egyensúlyt.
Luis Martín rendfőnök halála előtt kinevezte Rogerio Freddit vikáriussá, aki 1906. április 30-án egybehívta augusztus 31-re a rendi nagygyűlést. A bevezető előadás megtartásával Wernzt bízta meg. A szeptember 8-i gyűlésen a harmadik menetben Wernzt választották meg rendfőnökké.
A nagygyűlés egy kényes feladattal kezdte meg munkáját. 1906. augusztus 30-án a bíboros államtitkár, Merry del Val közölte a vikáriussal, hogy XIII. Leó pápa három posztulátumot terjeszt a nagygyűlés elé tárgyalásra. Az első a tanulmányokat érintette. X. Piusz utalt előde, XIII. Leó 1892-es apostoli levelére, melyet mint megkérdőjelezhetetlen szabályt be kell tartani. A második követelmény a missziókat érintette. Ebben a pápa sürgős feladatnak tartotta, hogy Japánban a felsőbb oktatás céljára hozzanak létre egy intézményt, melynek a Szentszék részéről teljes támogatást biztosított. A harmadik követelmény a Társaság íróira vonatkozott. A pápa követelte, hogy a bollandisták számára, ha eddig nem volt, két cenzort kell kinevezni, és a vitás kérdéseket egy e célra létrehozott bizottságnak kell eldöntenie.
Ezekkel a pápai posztulátumokkal kapcsolatban Wernz megjegyezte, hogy a pápa három pontot akar a nagygyűlés elé terjeszteni, és egy atyát érintő információt közölni, melyről később kiderült, hogy rágalom volt. Továbbá közölte azt is, hogy még a nagygyűlés előtt a pápa tárgyalt a vikáriussal és az asszisztensekkel ezekről a pontokról, és megjegyezte, hogy azokról a nagygyűlés szabadon kifejezheti véleményét. Hasonló módon nyilatkozott az államtitkár P. Mayernak is. A generális megjegyezte, hogy erről a dekrétumban nem kell beszélni, csak a gyűlés aktáiban.
A pápa kéréseit átadták az illetékes komisszióknak. A 6. dekrétumban a nagygyűlés kifejezte a Társaság hűségét XIII. Leó előírásai iránt; a tanulmányokat illetően elfogadta a javaslatot a tokiói intézet alapítására; ami a harmadik kérést illeti, ott megelégedett a hagyományos könyvcenzúrára való hivatkozással. A problémát minden valószínűség szerint P. Hippolyte Delehaye Les légendes hagiographiques, a szentek életrajzait tartalmazó 1905-ös könyve okozta. Ma már ismerjük a probléma hátterét. A könyv megjelenése előtt az előírt két cenzor helyett három adta le megalapozott ítéletét a műről, tehát elővigyázattal jártak el, így nincs alapja új rendelkezéseket hozni.
A nagygyűlés előírásai három kérdésben adtak okot aggodalomra: a szabályhűség főleg a szegénység fogadalmával kapcsolatban; az alaposság és a hithűség a tanulmányokban és a tanításban; hűség, egészséges kritika és látásmód a Szentírás magyarázatában. Az apostoli munkáknál kiemelkednek a Mária-kongregációk. A tanításban csak kivételes esetben vehetnek részt laikusok.
A nagygyűlés határozatainak megvalósításában jól érzékelhető a nagy tudású és kiegyensúlyozott jogász rendfőnök. Írásaiban is erre mutatnak a megjegyzések: „egy világosan megfogalmazott törvény nem enged meg magyarázatokat és feltevéseket”; „rossz állam az, ahol sok törvény van”; „az előhaladáshoz három dolog szükséges – első: végrehajtás; második: végrehajtás; harmadik: végrehajtás”.
Wernz kormányzása alatt a Társaság létszáma növekedett, főleg Észak-Amerikában; öt új rendtartományt alapított: Kanadában, Kaliforniában, New Orleansban, Mexikóban és Magyarországon.
Kormányzása alatt a legtöbb gondot a szerzetesi élet nehéz körülmények között való megtartása okozta. Németországból, Franciaországból és Portugáliából kiűzték a jezsuitákat, és Olaszországban zavaros volt a jogi helyzetük. Emiatt ajánlotta neki a pápa, hogy „tartsa szorosan a gyeplőt”. A Társaságon belüli kapcsolat szorosabbá fűzésére alapította az Acta Romanát. Előmozdította a professzusházak alapítását, amelyek szinte teljesen eltűntek, pedig a tartományokban a szegénység és az apostoli lelkület példái voltak. Így jöttek létre újra Bécsben, Bilbaóban, Madridban és Valenciában. Gondja volt a Mária-kongregációk előmozdítására is. Jelentős alkotásává vált a tokiói egyetem, mely a kezdeti nehézségeket az első években, 1908–13 között, át tudta hidalni az egész Társaság segítségével.
1909. május 7-én a pápa megalapította Rómában a Biblikus Intézetet, melynek vezetését a jezsuita rendre bízta. Ez egy modernizmus-ellenes intézkedés volt. Az első igazgató P. Leopold Fonck lett, a konzervatív biblikus, aki harcolt a jeruzsálemi Biblikus Iskola ellen, melyet M. J. Lagrange vezetett. 1912-ben a jeruzsálemi intézet kiadványainak használatát megtiltották az egyházmegyei szemináriumokban. Korunkban egy nagyon alapos levéltári kutatás tudná csak megállapítani, ha egyáltalán lehetséges, ki és milyen mértékben felelős az akkor kialakult helyzetért: a pápa, a rendfőnök vagy P. Fonck.
1914-ben ünnepelte a Társaság a visszaállítás századik évfordulóját. A rendfőnök 1913. december 25-én levelet intézett a Társasághoz. Az ünneplés csúcspontja Peter Albers műve volt, a Társaság százéves működését bemutató Liber saecularis S. J. A nagy ünneplést korlátozta az I. világháború kitörése, valamint a pápa és a rendfőnök halála.
A modernista áramlatok visszaszorításának idején a rendfőnök nehéz helyzetben volt. A Szentszék megnyilatkozásait és iránymutatását hűségesen közölte a Társasággal: Louis Duchesne elítélését, Lagrange szentírási műveinek bevonását, bizonyos folyóiratok olvasásának tilalmát. Bekérte a jezsuita tanulmányi házakból a nyilvános viták téziseit, és megszorító rendeleteket hozott arra, hogy jezsuiták külső egyetemeken folytassanak tanulmányokat. A Szentírás tanításában a hagyományos tanokat sürgette.
A francia jezsuita Louis Billot 1911-es bíborosi kinevezését szerencsétlen lépésnek tartotta. A francia P. Gustave Desbuquois-t és az Action Populaire-t védte Merry del Val bíboros államtitkárnál, de tiltotta nekik, hogy a világi politikába avatkozzanak. A Társaságon belül is sok vitás kérdés merült fel: a pápa iránti engedelmesség természete; a modern irányzatokkal szembeni magatartás; a tudományos kutatás szabadsága; a tomista vagy suáreziánus irányzat a teológiában és a filozófiában; a szakszervezetek és azok irányzatai stb. A Társaságon belül Wernz a mérsékelt konzervatívok (Léonce de Grandmaison, Hermann Muckermann, Peter Lippert, Delehaye és Enrico Rosa) irányába hajlott, Billot, Guido Mattiussi, Giuseppe Chiaudano felé azonban nem. Próbálta menteni a rend egységét, habár sokan támadták, főleg a holland, német, francia, osztrák és olasz integrista sajtó, melynek X. Piusz pápa is többször hitelt adott. Az olasz Cassiani Ingoni állítása szerint az integristák követelték a rendfőnök Wernz és két asszisztens, Włodzimierz Ledóchowski és Fini eltávolítását, amire a kutatók mindeddig nem találtak bizonyítékot.
Ebben a légkörben ült össze 1910-ben és 1913-ban a prokurátorok kongregációja. Ezeken a rendfőnök buzdított a belső megújulásra, és a jelenlevők számára pontos leírást adott a Társaság helyzetéről. Nincs nyoma annak, hogy a jelenlevők a helyzettel kapcsolatban megjegyzéseket tettek volna, vagy követeléseket fogalmaztak volna meg. Valószínűleg a többség nem is tudott arról, milyen nehézségei voltak a rendfőnöknek egy kisebb integrista csoporttal, melynek azonban nagy befolyása volt a pápánál is.
Összegezve Wernz kormányzása a Társaság belső megújulására irányult. Biztosítani akarta a szolid képzést anélkül, hogy engedményeket tett volna a modernizmusnak vagy az integralizmusnak. Ez a magatartás a Társaság javára szolgált, Wernz azonban nagy árat fizetett érte. Látnia kellett, hogy élete vége felé, főleg az utolsó hónapokban még a pápában is egyfajta bizalmatlanság és tartózkodás alakult ki vele szemben.
A XXVI. általános nagygyűlés 1915-ben, közvetlenül Ledóchowski rendfőnökké választása után, megvizsgálta a több rendtartomány által is kért javaslatot, elfogadott egy dekrétumot, megemlékezve Wernz nagyvonalú és hatásos kormányzásáról, amellyel megvédte a Társaságot a modernizmus veszélyeitől, és előmozdította a pápa iránti hűséget. A dekrétum segít az akkori helyzet és annak vitái megértésében. Ledóchowski nyíltan elismerte a kérdés súlyosságát és a nehézségeket, melyeket egy kis csoport (nevet nem említ, de kétségkívül Billot-ra gondol) okozott azzal, hogy eljárást akart indíttatni, és el akarta ítéltetni az elhunyt rendfőnököt. Ezzel egy kiegyensúlyozott dekrétumot hoztak létre, amelynek horderejét igazán csak egy mai történész tudja megérteni.
Ir
Ir: Generálisok 75–8.
Adatlap
Születési idő
1842-12-04
Születési hely
Rottweil
Belépés ideje
1857-12-05
Belépés helye
Gorheim
Fogadalomtétel ideje
1876-02-04
Fogadalomtétel helye
Ditton Hall
Fogadalom
4 fog. prof.
Papszentelés ideje
1871-05-28
Papszentelés helye
Andernach
Halálozás ideje
1914-08-19
Halálozás helye
Róma
Beszélt nyelvek
német