Gömöri Pál (kínai nevén: Mej Cengcsun)

Sokgyermekes szőlőtermelő földművescsaládban született az akkor még Kecskeméthez tartozó Ballószögön, 1911. július 3-án. Két nővére az angolkisasszonyok közé lépett és tanítónő lett. Már az elemi iskolában kiderült, hogy a tanulás, az ülő- és szobamunka megviseli az egészségét és emésztési gondokat okoz neki, ezért középiskola helyett a bognármesterséget tanulta. 1931. április 15-én csatlakozott a Jézus Társaságához, ahol pappá nem szentelt rendtag, úgynevezett segítő testvér lett belőle. Nem szavakkal, hanem elsősorban tettekkel és élete példájával hirdette a keresztény örömhírt élete hátralevő részében. Miután ún. „aspiránsként” egy ideig a jezsuiták nagykapornaki uradalmában a szőlőművelés terén dolgozott, 1931–33 között Zugligeten a Manrézában elvégezte a noviciátust, majd 1933-tól ugyanitt asztalosként alkalmazták. Mivel azonban a kínai misszióba vágyott, önként jelentkezett erre a szolgálatra. Indulás előtt a belgiumi Florennes-ben készült fel a misszionáriusi életre, majd 1934 őszén megérkezett Kínába. Húsz évet töltött a magyar jezsuiták a tamingi missziójában, ahol az asztalosmesterség gyakorlása mellett „építész” is volt (azaz a misszióban szükséges felújításokon, építkezéseken dolgozott). 1938-ban a tamingi misszió déli központjába, Pujangba került, ahol tizenhat évig P. Lischerong Gáspár egyik legmegbízhatóbb segítségének bizonyult. Itt kezdett betegápolással, gyógyszerkészítéssel, sőt operálással foglalkozni. Amint növekedett a tapasztalata, egyre bonyolultabb műtéteket végzett, a háborús időkben amputált is. 1941. augusztus 15-én Tamingban tette le ünnepélyes szerzetesi fogadalmát. A világháború éveiben Gömöri magasabb szinten folytathatta gyógyító munkáját, mivel a helyi protestáns kórház orvosa a háborús viszonyok miatt visszatért hazájába, praxisát és modern felszerelését neki adva át. Ezek után sokáig az egész megyében egyedül gyógyított: Léon Wieger (1865–1933) francia jezsuita orvos, kínai misszionárius és sinológus receptjeit vette alapul, aki a Kínában található gyógynövényekből készítette el gyógyszereit. Gömöri híres lett a kecsketej injekció általi alkalmazásáról: a kezelés hirtelen lázreakciót kiváltva sok baktériumot elpusztított, a betegnek enyhülést és gyógyulást hozva. A háború után a misszió lelkipásztori szolgálatát a kommunista hatóságok fokozatosan ellehetetlenítették, de mivel Gömöri a gyógyítással az ő szemükben is tekintélyt szerzett, a hatalomátvétel után az egészségügyi tevékenységet még évekig engedték végezni számára. (A kínai vidék orvosi ellátásának hiányosságai miatt több egyházi kórház és rendelő tovább működhetett ezekben az években, a misszionáriusok ezzel „legalizálták” jelenlétüket és lelkipásztorkodásukat.) 1952-ben végül mégis letartóztatták, és koholt vádak alapján, Lischerong Gáspárral együtt kilenc hónapig házi őrizetben tartották, a hívek azonban felkereshették őket. Átmeneti enyhülés után 1954 elején néptörvényszék elé állították és kiutasították Kínából, katonai kísérettel kellett elhagynia az országot. Útja során Kajfengben majdnem meghalt szénmonoxid-mérgezésben. Ezt követően három hónapot töltött Hongkongban, Fülöp-szigeteki vízumára várva. Manilába kerülve az ide menekült jezsuiták 200 személyes skolasztikátusában (tanulmányi házában) szakács és bevásárló, valamint betegápoló lett, zöldséget-gyümölcsöt termesztett, a sertés- és a baromfitelepet gondozta. A rendházban megmaradt, általa készített ételt a szegényeknek osztották szét. Később ennél nagyobb szabású szegényakciót is szervezett: lakásokat épített a nincsteleneknek, tandíjra szerzett pénzt, vagy ipari képzésben részesítette a fiatalokat. Másik fő tevékenysége a gyermekek ministrálni tanítása volt, sok papi és szerzetesi hivatás született a csoportjaiban. 1958-ban átsorolták a magyar jezsuita provinciából az újonnan létrejött távol-keleti rendtartományba. 1965-ben főszakácsnak küldték a dél-vietnámi Dalatba, a X. Piusz pápáról elnevezett teológiai akadémiára, hogy reformálja meg a konyhai munkát. 1969-ben egészségügyi okokból délre, Saigonba került, és az ottani jezsuita noviciátus városon kívüli gazdaságát vezette Thu Ducban: öntözéssel zöldséget termesztett, állatokat nevelt, az asztalos-, lakatos- és villanyszerelő-műhelyt felügyelte. Gyermekeknek üdülőt, sportpályát épített. A helyi leprásokat, gyermekbénulásban szenvedőket és a vietnámi háború menekültjeit is gondozta. Amikor a kommunisták elfoglalták Dél-Vietnamot, ismét távoznia kellett: 1975. november 25-én hagyta el az országot. Rómába küldték fél év szabadságra, közben egy hónapra hazalátogatott Magyarországra, ahol 1976 januárjában igazi hithirdetőként sok helyen beszédeket tartott – végre az anyanyelvén. 1976 tavaszán csatlakozott a tajvani magyar jezsuita misszióhoz, ahol először Putzében mint asztalos dolgozott. Ezt követően Lucaóban lakott Jaschkó István SJ Szent Család-kórháza mellett, de több más helyszínen is közreműködött a misszió karitatív munkájában: elsősorban a szegények, betegek, gyermekek, idősek és rabok, valamint az őslakosok körében szolgált kétkezi munkájával, hitoktatásával, vigasztalásával. Jaschkó oldalán részt vett egy intézet létrehozásában és működtetésében, ahol szellemi és fizikai fejlődésükben elmaradott gyermekeket neveltek. A köztük nagy számban lévő, gyermekbénulásban szenvedő embereknek szakmákat, kézműves munkákat tanított. Az itt neveltek ellátásáról is ő gondoskodott, csirke- és kacsafarmot rendezett be, kertet és halastavat hozott létre. Látogatta és fogadta a tajvani őslakosokat, a „hegyi lakókat”, akiket a katolikus hit igazságain kívül gyümölcstermesztésre is tanított: gyümölcsfáikat Magyarországról és más gyümölcstermő országokból szerzett vesszőkkel oltotta be. Feigl Rudolf kanadai magyar jezsuita testvér „Altar Boy Club” nevű kezdeményezésének mintájára ministráns- és énekesklubokat szervezett (az ún. „Oltáriszentség seregét”) a helyi püspökök támogatásával, de még Szívgárdákat és Szívtestőrségeket is alapított a gyermekek és fiatalok számára, amelyek Magyarországon a 2. világháború előtt léteztek. A sok helyen megkezdett szolgálatokat legtöbbször a munkatársaiként alkalmazott szerzetesnővéreknek adta át. 1986-ban Lucaóból Kuanhsziba költözött, ahol Jaschkó Istvánnak egy másik intézete működött a fejlődésben elmaradottak számára. Élete utolsó éveiben Alzheimer-kórban szenvedett, ezért a fizikai munkától visszavonult, ehelyett főleg imádkozott és ministrált a kápolnában. 1991-től idősek otthonában élt Tajpejben, az év végén epekőműtéten esett át. Ezt követően már nem tért vissza az ereje, itt hunyt el 1992. február 26-án.