Laínez Diego

1512-ben Almazánban egy megtért zsidó család negyedik generációjában született. A középiskolát Sigüenzában, a bölcseletet 1528–32-ben Alcalában végezte a doktorátussal. Utána 1536-ig Párizsban teológiát tanult. Szent Ignácnál elvégezte a lelkigyakorlatokat, és 1534. augusztus 15-én csatlakozott kis csoportjához. Ő is fogadalmat tett, hogy elzarándokol a Szentföldre, és szegénységben hirdeti az evangéliumot. 1536. november 15-én a kilenc társ elhagyta Párizst, és 1537. januárban Velencébe érkezett. A húsvétot Rómában töltötték, és III. Pál pápától megkapták az engedélyt a szentföldi zarándoklatra. 1537. június 24-én Velencében pappá szentelték.
Mivel a háború miatt a szentföldi zarándoklat lehetetlenné vált, Rómába mentek, ahová novemberben érkeztek meg. Még ebben az évben a pápa megbízta, hogy a Sapientia egyetemen teológiát tanítson. 1539. március–júniusban részt vett a Jézus Társasága alapítását megelőző tanácskozásokon. Ezt követően Ennio Filonardi bíboros pápai legátus Faberral Pármába küldte apostoli munkára. 1540-ben Ignác Rómába hívta, hogy segítsen a Társaság megalapításában és Ignác rendfőnökké választásában. Laínez társaival együtt 1541. április 22-én tett ünnepélyes fogadalmat a Szent Pál-bazilikában. 1542-ben Velence egy hitszónokot kért a pápától a hitújítók ellensúlyozására. A pápa Laínezt küldte, aki egy évig működött a Köztársaságban.
1546 májusában III. Pál Laínezt és Salmerónt a Trienti Zsinat teológusaivá nevezte ki. 1546–7-ben részt vettek a megigazulásról szóló határozat előkészítésében. Amikor a zsinatot Bolognába helyezték át, ők is követték. Laínez 1547–51-ben Itália különböző városaiban folytatott lelkipásztori munkát. A zsinat 1551–2-ben gyűlt újra össze. Laínez II. Gyula pápa teológusaként felszólalt a szentségekről szóló tárgyalásokon. A zsinat váratlanul félbeszakadt. 1552. június 11-én a rendfőnök Laínezt itáliai tartományfőnökké nevezte ki. Genovában megírta az uzsoráról szóló munkáját. Giovanni Girolamo Morone bíborossal Augsburgba ment a birodalmi gyűlésre. II. Marcell pápa halálakor, 1555 májusában visszatért Rómába, ahol az utód, IV. Pál rendeletére a vatikáni Dataria újjászervezésében kellett részt vennie. E munka közben írta értekezését a szimóniáról.
Ignác halálakor, 1556 júliusában Laínez is súlyos betegen feküdt a házban; ennek ellenére Ignác halála után őt választották vikáriussá. Hivatalát csak szeptember közepén tudta átvenni, ekkor azonban nagy vita kerekedett. Nicolás Bobadilla, az első társak egyike, azzal vádolta Laínezt, hogy hagyja magát kormányozni Juan Alfonso de Polancótól és Jerónimo Nadaltól. Bobadilla azt követelte, hogy Ignác halála után a még élő első társak, akiknek a neve az alapító oklevélben is szerepel, közösen kormányozzák a Társaságot. Ez a helyzet egészen 1558-ig állt fent, ekkor a július 10-től szeptember 10-ig tartó általános rendgyűlés már az első menetben Laínezt választotta rendfőnökké. Első feladata volt a rendalkotmány elfogadása és a latin szöveg kiadása. Határozatba foglalta az egyszerű fogadalmak minőségét, kizárta a közös kórusimát, a bűnbánati aktusok gyakorlását az egyénekre bízta, és tárgyalt az imádságról, valamint az apostoli élet szükségleteiről. Fontos döntést hozott új rendtartományok létrehozásáról is. A pápa határozott akaratára a rendfőnökök hivatali idejét három évre korlátozta, és elő kellett írnia a közös kórusimát más szerzetesrendek mintájára. Ezek megvalósítását a következő pápa, IV. Piusz felfüggesztette.
A gyűlés előírta a rendfőnöknek, hogy irányítsa az apostoli munkát, és szerkessze meg az általános működési szabályzatot. A nagygyűlés az előző évek tapasztalata alapján saját feladatának tekintette a kormányzás módjának meghatározását. 1558 őszén választották meg az előírás szerinti négy asszisztenst: Nadalt, Cristobal Madridot, Luís Gonçalves da Câmarát és Polancót, aki egyben megmaradt a Társaság titkárának.
A rendfőnök feladata volt, hogy a jogi szabályokat gyakorlattá tegye. Az új Társaság szerencsés volt, hogy Laínez személyében a megvalósítás tökéletes példáját láthatta. Beszédeinek és utasításainak másolatai kézről kézre jártak a Társaságban. Ignác levelezésről szóló szabályai ezekben az években még érvényben voltak. Miután 1558-ban az alkotmány elkészült, a következő évben megjelent az annak rendelkezései szerinti új levelezési szabályzat.
Laínez kormányzása alatt jelentős fejlődésnek indult az apostoli munka, főként a kollégiumok. A kisebb rendházat felváltották a nagy iskolák. Az ő idejében kb. százra tehető az alapítási kérések száma. Ő azonban Ignáccal ellentétben csak tízet teljesített, többségét az Alpoktól északra, főleg a Habsburg-területen, de remény volt Franciaországban is. Az új alapítások Ausztriában, Németországban és Csehországban sokkal jelentősebbek voltak, mint Itáliában a sok kis kollégium. Laínez egyik első írásában rendelkezett a kollégiumok alapításának formájáról: minden feltétel nélkül csak egy teljes kollégiumot lehetett elfogadni, amelyhez a Társaság ingyen adja a működéshez szükséges személyzetet.
Az indiai misszióba megválasztásának híre csak 1559-ben ért el. Laínez levélben üdvözölte a misszionáriusokat, és jelezte, hogy sokan jelentkeznek erre a munkára. Kiemelte a feladat jelentőségét. A missziók megismertetéséhez nagyban hozzájárultak az onnan érkezett levelek. Ezek latin fordítását nemcsak a jezsuiták, hanem a hívek körében is terjesztették Rómából.
1561. június 2-án a pápa Ippolito d’Este bíborost nevezte ki legátusának Párizsba, ahol a Társaság engedélyt kapott a letelepedésre. A legátus kíséretébe került Laínez is, akit Juan Alfonso Polanco és Hannibal du Coudret is elkísért, míg Alfonso Salmerón Rómában a vikárius szerepét látta el a Társaságban. A küldetés célja a király azon szándéka volt, hogy a protestánsokat is részvételre buzdítsa a Trienti Zsinat folytatásában. Kezdetben a legátus, hogy megnyerje bizalmukat, engedékenyebb álláspontot képviselt, de a pápa erélyesebb magatartást követelt Poissyban a tárgyalásokon. Laínez több kérdésben írásban adta be véleményét. Szerepet játszott az utolsó memorandum elkészítésében, melyet a legátus a királynőnek, Medici Katalinnak nyújtott be. Laínez kifejtette, hogy a zsinat folytatása szükséges, és neki mindent meg kell tennie, hogy azon a protestánsok, továbbá a katolikus prelátusok, a teológusok és más vezető személyiségek is részt vegyenek.
IV. Piusz pápa 1560. novemberre akarta egybehívni a zsinatot, de végül csak 1562. január 18-án kezdődtek meg a tárgyalások. Laínez a hivatalos meghívást 1562. május 11-én kapta kézhez Párizsban, ekkor már mint rendfőnök, teljes szavazati joggal. Augusztus 21-én vett rajta részt először. Mint legfiatalabb rendfőnök, mindig utolsóként szólalhatott fel, aminek megvolt az előnye. Augusztus 27-én két órát beszélt a szentmiseáldozatról. Néhány nappal később neki kellett összefoglalnia a tárgyalásokat a két szín alatti áldozásról. Ő maga ellene volt. A püspökök székhelyükön való tartózkodásáról és a jogaikról tanácskozó bizottság megbízta a határozat szövegének és a papi szentség kánonjainak a megfogalmazásával, ami komoly nehézségekbe ütközött. Október 8-ra kellett elkészülnie, a zsinati atyák azonban nem találtak egységes megoldást. December 9-én Laínez azt javasolta, tegyék félre a különböző teológiai iskolák véleményeit, ítéljék el a tévtanokat, és vezessék be a papi élet reformját. Döntő jelentőségű volt a július 15-i ülés, amikor elfogadták a papi szentséget anélkül, hogy a rezidenciáról és az isteni jogról szóltak volna, elővették az egyházmegyei szemináriumok kérdését. Laínez működése ezekben az utolsó hónapokban jelentős volt. Részt vett a titkos házasságkötések vitájában. Több időt kapott a reformhatározatok előkészítésére. Megírta a búcsúkról, a szentek tiszteletéről és a tisztítótűzről szóló határozatok szövegeit. Az utolsó ülésen elérte, hogy a szerzetesrendekről szóló határozatban megnevezzék a Jézus Társaságát, ami a rend megerősítését jelentette.
Laínezt fizikailag és szellemileg egyaránt megterhelte a zsinat. December 10-én Salmerón, Polanco és Nadal kíséretében indult vissza Rómába. Útjuk során Padovában, Velencében, Ferrarában és Bolognában nagy tisztelettel fogadták őket. Pár napig Loretóban maradtak, majd továbbhaladva, Morlongóban öszvérével szerencsétlenül járt. 1564. február 10-én ért Rómába. Az utazás viszontagságai, a hideg tél és a baleset nagyon megviselték egészségét. Május és október között csekély javulás állt be. Adventi prédikációsorozatát félbe kellett szakítania. Utolsó szentmiséjét 1565. január 6-án mutatta be. 17-én felvette a betegek szentségét, és 19-én meghalt.