Loyolai Ignác

A spanyolországi baszk Guipúzcoa tartomány Loyola nevű várkastélyában született valószínűleg 1491-ben. Íñigo névre keresztelték, amelyet felnőtt korában Ignácra változtatott. 1504–7 között Arévalóba került Juan Velázquez de Cuéllar, a Kasztíliai Királyság főszámvevője udvarába, s ott maradt több mint tíz évig, 1517-ig. Miután ura kegyvesztett lett, és rövidesen meghalt, Pamplonában Antonio Manrique de Lara Nájera herceg, navarrai alkirály szolgálatába szegődött mint fegyveres nemes. 1521-ben részt vett Pamplona várának védelmében, amikor azt a franciák megtámadták. Egy ágyúgolyó a jobb lábát súlyosan megsebesítette, aminek következményeit egész életében viselte. A hosszan tartó gyógyulás alatt olvasnivalót kért, de a kastélyban mindössze két könyv volt: Szászországi Ludolf: Krisztus élete és Varazze Jakab Flos Sanctoruma. Ezek olvasása gyökeres változást okozott életében. Új életét egy jeruzsálemi zarándoklattal akarta kezdeni. 1522 februárjában hagyta el Loyolát. Barcelona közelében meglátogatta a montserrati Mária-kegyhelyet, ahol háromnapos előkészület után életgyónást végzett. Onnan Barcelonába indult, s útközben megállt egy kisvárosban, Manresában, hogy a lelkében felmerülő megvilágosításokat feljegyezze. A tervezett néhány napból tizenegy hónap lett, melyet a magányban imádságban és elmélkedésben töltött. Lelki felvilágosításait, gondolatait és benső tapasztalatait lelkiismeretesen feljegyezte. Itt lett Ignác azzá az emberré, akit ma a történelemből ismerünk. Lelki feljegyzéseit rendszerezte, ebből született a keresztény vallásos irodalom egyik gyöngyszeme, mely még ma is a lelki életre irányuló emberek vezérfonala, Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve. Itt érlelődött meg benne az a terv is, hogy egy társaságot alapítson, melynek célja, hogy Isten minél nagyobb dicsőségéért és az emberek üdvösségéért dolgozzon. Ebből született később a Jézus Társasága, a jezsuiták szerzetesrendje.
1523 februárjában elhagyta Manresát, és Barcelonán keresztül Rómába ment, hogy szentföldi zarándokútjára megszerezze a pápai engedélyt, amelyet meg is kapott 1523. március 31-én. Április közepén indult el Velencébe, a húsvétot már ott ünnepelte. Július 14-én szállt hajóra, és szeptember 4-én ért Jeruzsálembe. A hajóútról Ignác feljegyzéseiben és két útitársa, a zürichi Peter Füssly és a strasbourgi Philipp Hagen naplóiban találunk leírást. Jeruzsálemben szeretett volna maradni, de erre nem kapta meg a ferences tartományfőnöktől az engedélyt. Szeptember 23-án indult vissza, és január közepén érkezett meg Velencébe.
Barcelonába visszatérve belátta, hogy tanulnia kell. Egy asszony, Isabella Roser segítette őt. A latin nyelvre Jeronimo Ardévol tanította ingyen. Két év után három társával Alcalába költözött a bölcseleti tanulmányok végzésére. Sajátos öltözetük és apostolkodásuk miatt az egyházi hatóságok perbe fogták őket, és Ignácot negyven napig börtönben tartották. Az ítéletben előírták az egyetemisták öltözetét, és megtiltották, hogy vallási dolgokról beszéljenek legalább háromévi teológiai tanulmányok előtt. Ezért elhagyták Alcalát, és Salamancába költöztek, de ott is nehézségekbe ütköztek. Alcalában a „felvilágosultak”, az alumbradók tanaival gyanúsították Ignácot, Salamancában pedig Erasmus tanainak követésével vádolták. Ignác átadta ítéletre összes írását, melyek nagy része a lelkigyakorlatokról szólt. A bíróság tanaival szemben csak azt kifogásolta, hogy különbséget tett a halálos és a bocsánatos bűn között, és négy év teológiai tanulmányt írt neki elő.
Ezért 1528 elején Párizsba ment, és a montaigui kollégiumban végezte a humanista tanulmányokat. A költségeket a flamand Brugge-ben és Antwerpenben koldulta össze spanyol kereskedőknél. A bölcseleti tanulmányokra a Szent Borbála Kollégiumba költözött. Ott ismerkedett meg későbbi társaival, a savoyai Faber Péterrel és a navarrai Xavér Ferenccel. 1535-ben szerezte meg a doktori fokozatot. Ezt követően teológiát tanult, de azt másfél év után egészségi okokból megszakította. Időközben összegyűlt az a kör, amely a Jézus Társaságát megalapította. Ebben az irányban az első konkrét lépés a montmartre-i fogadalom volt Párizsban, 1534. augusztus 15-én, melyet a következő két évben ugyanazon a napon megújítottak. Ebben szegénységet és szentföldi zarándoklatot fogadtak. Ha utóbbit nem tudnák egy éven belül megvalósítani, akkor Rómába mennek, és szolgálatukat felajánlják a pápának mint Krisztus helytartójának. 1535 áprilisában egészségi okokból hazament, és meglátogatta társainak szüleit is. Szülőföldjét, Azpeitiát 1535. július 23-án hagyta el. Átutazott többek között Sigüenzán, Madridon, Toledón, és Valenciában szállt hajóra, hogy Itáliába utazzon. Ott várta be társait, akik 1536. november 15-én hagyták el Párizst. 1537. január 8-án együtt voltak Velencében. Március 16-án a társak, Ignác kivételével, Rómába indultak, hogy megszerezzék az engedélyt szentföldi zarándokútjukra és a pappá szentelésre. Mindkét engedélyt megkapták, de abban az évben háború veszélye miatt nem ment hajó a Szentföldre. Pappá szentelésük Velencében történt 1537. június 24-én. Előtte azonban szegénységi és szüzességi fogadalmat tettek Girolamo Veralli pápai legátus előtt. A papszentelést Vincenzo Nigusanti, a dalmát tengerparti arbei – mai nevén Rab szigeti – püspök végezte Velencében. Míg vártak a hajóra, szétoszlottak a Velencei Köztársaság területén lelkipásztori munkára. Felmerült a kérdés, mit feleljenek, ha megkérdezik, kik ők. A Jézus Társasága nevet választották, bár akkor még nem határozták el egy új szerzetesrend alapítását. Velencében Ignácról és társairól azt híresztelték, hogy Spanyolországból és Párizsból az inkvizíció elől menekültek. Ignác a rágalom miatt pert indított, amely megállapította ártatlanságukat. 1537 vége felé, mivel szentföldi útjuk lehetetlenné vált, Rómába indultak. Ignác Faber és Diego Laínez társaságában utazott.
Ezen az úton történt az az esemény, amely Ignác lelki életét és a Jézus Társasága megalapítását jelentősen befolyásolta. Az eseményt La Storta-i látomás néven emlegetik. La Storta Róma közelében lévő kis falu, ahol betértek a kápolnába. Ignácnak misztikus látomása volt, miközben lelkében e szavakat hallotta: „Rómában kegyes leszek irántatok.” Önéletrajzában írja, hogy ott, midőn „imádkozott, lelke elragadtatott, és oly világosan látta, amint az Atyaisten Fiának, Krisztusnak ajánlotta, hogy nem merte többé kétségbe vonni, hogy a mennyei Atya valóban Fiának ajánlotta őt”. Ignácnak ezzel a látomásával szorosan összefügg a Jézus Társasága alapítása. 1538 húsvétja után az egész csoport újra együtt volt.
Ekkoriban befolyásos személyek is megvádolták őket, hamis hírek terjedtek el róluk, miszerint elítélték őket, és az inkvizíció elől menekültek Rómába. Ignác kijárta a pápánál, hogy bíróság döntsön róluk hivatalos ítélettel. Ez meg is történt, felmentették őket a vádak alól.
Fennállt a veszélye, hogy a különböző feladatok miatt szétszóródnak, ezért dönteniük kellett jövőjükről. 1539. március és június 24. között ez meg is történt. Az első lépés a közös elhatározás volt: közösséget akarnak alkotni. A következő lépés nehezebb volt: fogadjanak-e engedelmességet valamelyiküknek a csoportból. A nehézség abból adódott, hogy már engedelmességi fogadalommal kötötték magukat a pápához. Végül az engedelmességi fogadalom mellett döntöttek, ami egyben azt is jelentette, hogy egy szerzetesi közösséget alkotnak. A fogadalomtétel napja 1541. április 15. volt. A következő hetekben megtárgyalták a legfontosabb kérdéseket, amit Szent Ignác írásba foglalt Formula Instituti (A Társaság intézményének szabályai) című munkájában. A pápa Girolamo Ghinucci bíborost bízta meg az alapítólevél megfogalmazásával. Mivel azonban ő a pápai brevéket intézte, a pápa viszont bullát akart kiállíttatni, ami Bartolomeo Guidiccioni bíboros munkaköre volt, az ügy őhozzá került. Ő azonban a legszívesebben a négy legősibbre korlátozta volna a szerzetesrendek számát. Végül engedett, de javasolta, hogy a professzusok száma ne haladja meg a hatvanat. A pápa elfogadta ezt a javaslatot, és 1540. szeptember 27-én Rómában aláírta a Regimini militantis Ecclesiae kezdetű bullát. A bulla – kis módosításokkal – tartalmazza a Formula Instituti szövegét is.
1541-ben Ignác elkészítette a rendalkotmány tervezetét negyvenkilenc pontban. A Rómában tartózkodó hat társ április 8-án Ignácot választotta rendfőnöknek. Ő azonban újabb megfontolást kért. Öt nap múlva a választás megint őrá esett. Az elfogadás előtt Ignác kikérte gyóntatójának véleményét is, aki igenlő választ adott. Április 19-én Ignác elfogadta a választást. A jelen lévő társak 22-én a Szent Pál-bazilikában tették le fogadalmukat, a többiek különböző helyeken és időben.
Ignác rövidebb távollétektől eltekintve folyamatosan Rómában tartózkodott. Életében két szempontot lehet megkülönböztetni: lelkipásztori tevékenységét és a Társaság kormányzását.
Az 1538–9-es években, az éhínség idején szervezte a szegények gondozását. Később gondja volt a zsidó vallásból áttértekre, akik számára házat és egy társulatot alapított, amelyet III. Pál pápa 1543-ban hagyott jóvá. A prostitúcióból szabadulni akarók számára alapította a Szent Márta Házat, ahol hat-hét év alatt kb. háromszáz nő fordult meg. Az inkvizíció működését a protestánsok ellen Rómában pártolta, de Közép-Európában nem tartotta alkalmas eszköznek. Szent Ignác római működésében ki kell emelnünk két nagy intézmény alapítását, melyek ma is fontos szerepet játszanak az egyház életében: a Római Kollégium, a mai Pápai Gergely Egyetem, valamint a Német (ma Német–Magyar) Kollégium alapítását a papnevelés szolgálatára.
Mint a rend első főnökének legfőbb feladata volt a rendalkotmány megírása. Egész életében dolgozott rajta, de a legtermékenyebb évek az 1547–52 közöttiek voltak. Az első szöveget, melyet a kiadásokban a-val szokás jelölni, 1550 közepén fejezte be. A második, az A szöveg, kb. kétszázötven javítást tartalmaz, és 1550 szeptemberére készült el. Ignác összehívta a professzusokat, hogy bemutassa a szöveget, és javaslataikat kérje. 1551. január 30-án írásban benyújtotta lemondási kérelmét, amit a társak nem fogadtak el. 1552-ből való a B szöveg, amelyet Ignác sok javítása miatt „kézírásos”-nak neveznek. Ő azonban nem tekintette véglegesnek a szöveget, a döntést a halála utáni rendi nagygyűlésre bízta. Az első gyűlés 1558-ban szentesítette a szöveget. Ignác hozzátette az alkotmányhoz annak összefoglalóját, melyet később Szummáriumnak neveztek. Szabályokat is összeírtak a szerzetesi és közösségi életre az atyák és a segítőtestvérek részére is. Ezeket a szabályokat alkalmazták a hely és az idő követelményei szerint.
A kormányzásban komoly feladatot jelentett a rend gyors terjedése Európában, Brazíliában és a Távol-Keleten. Hozzájárult a protestantizmus terjedése elleni küzdelemhez. Rendházakat és kollégiumokat alapított Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Franciaországban, Németországban, Itáliában, Portugáliában és Spanyolországban. Brazíliában, Indiában, Japánban és a kelet-ázsiai szigeteken is dolgoztak jezsuiták. Ignác halálakor a Társaság létszáma elérte az ezer főt.
Ignác felismerte a hitszakadás veszélyét is. Az alapító tagok közül négyen dolgoztak Németországban és Ausztriában: Nicolás de Bobadilla, Faber, Claude Jay és Alfonso Salmerón. Faber megnyerte a Társaság számára Kaníziusz Szent Pétert is. A katolikus megújhodás központja Bécs, Prága, Ingolstadt és Köln lett. Ignác hét fontos útmutatást adott az ott működő rendtagoknak. Elsősorban a példamutató életet kellett megvalósítaniuk. A prédikációban az igaz hitet kellett hirdetniük, és kerülni a hitvitákat. A fő hangsúlyt a személyes kapcsolatokra és a lelkigyakorlatok adására kellett helyezniük. Ignác ellenezte az inkvizíció bevezetését is. Angliában és Írországban az első társak közül Salmerón és Broet sokkal nehezebb helyzetben volt. A munkába Ignác bevonta Észak-Afrikát és Abesszíniát is. Ignác életében a missziós munkában India és Brazília volt a legfontosabb.
Ignác a tettek embere volt. A Társaság felépítésében újdonságokat is bevezetett, amelyek ütköztek a kor felfogásával. Nem volt sajátos ruházatuk, nem együtt végezték a zsolozsmát, nem voltak előírt böjtök és önmegtagadások, sem megadott időpont az imádságra. Nem engedte meg egyházi vagy világi méltóságok elfogadását. Újdonságokat vezetett be a szerzetesi életben is, például a kétéves próbaidőt, az egyszerű fogadalmakat annak végén, szigorúságot a professzió letételében, az egyszerű fogadalmas jezsuiták és a segítőtestvérek szervezetét, a tanulmányi idő meghosszabbítását és annak végén a harmadik probációt. Jellegzetes jogi előírása volt a rendfőnök életfogytiglani hivatala, a pápának tett engedelmességi fogadalom a küldetést illetően. Az engedelmesség fogadalmára nagy hangsúlyt helyezett mint erénygyakorlatra, de mint az egység és az apostoli munka biztosítékára is. Rendi testvéreit arra buzdította, hogy minden dolgukban az Istent keressék.
Ignác egészségi állapotára egész életén át kihatott a manresai kemény önmegtagadás. 1556. július 31-én halt meg. A boncolás epekövekről adott hírt, amelyek a gyomorra is kisugároztak. 1609. július 27-én avatták boldoggá, majd 1622. március 12-én XV. Gergely pápa avatta szentté Xavérral, Avilai Terézzel, Isidoro Labradorral és Néri Fülöppel együtt.