Arrupe Pedro

Spanyolországi baszk családban született Bilbaóban. Orvostanhallgató volt, amikor húszéves korában Loyolában belépett a Jézus Társaságába. A próbaévek után humanisztikus tanulmányokat folytatott ugyanott. 1932-től, amikor Spanyolországból kiűzték a jezsuitákat, a belgiumi Marneffe-ben tanult bölcseletet és a hollandiai Valkenburgban a német jezsuiták főiskoláján teológiát. 1936-ban Marneffe-ben szentelték pappá. Utána az Egyesült Államokban tanult teológiát, és végezte a harmadik próbaévet. 1938. október 15-én utazott papi működésének első helyére, Japánba. 1942-ben újoncmester lett Nagacukában, Hirosima külvárosában, ahol átélte 1945-ben az atombomba-támadást. A noviciátusban azonnal berendezett egy szükségkórházat, és az elsők között sietett a sebesültek gondozására. 1954-ben vice-tartományfőnök és 1958–65 között az első tartományfőnök; ekként vett részt a XXXI. általános rendgyűlésen, ahol 1965. május 22-én a harmadik menetben rendfőnökké választották. E hivatalából kifolyólag vett részt a II. Vatikáni Zsinat utolsó ülésszakán. 1967–81 között ötször választották meg a rendfőnökök egyesületének főnökévé, amely hivatalát visszavonulásáig viselte.
Rendfőnökségének ideje egybeesik a II. Vatikáni Zsinat utolsó hónapjaival, és II. János Pál pápa uralkodásának első éveivel. Ezt a két tényt kormányzásának tárgyalásakor mindig szem előtt kell tartanunk. Amikor 1965. május 22-én rendfőnökké választották, hét hónap volt még hátra a zsinatból. Ez a magyarázata annak, hogy a rendgyűlést két részben tartották meg: 1965. május 8-tól július 15-ig és 1966. szeptember 8-tól november 17-ig. Ennek a rendgyűlésnek igen nagy jelentősége volt a Társaság történetében. A rendnek ezekben az években több mint 36 ezer tagja volt. Az egyházban és a szerzetesek között is reményteljes, optimista hangulat uralkodott. Az atyák, akik közül jó néhányan részt vettek a zsinat munkájában, a lelki és a szellemi megújulást keresve négy irányban indultak el: 1. a kormányzás belső struktúrája; 2. a fiatalok lelki és szellemi képzése; 3. az apostoli feladatok; 4. a lelki élet.
1. A kormányzás belső struktúrájában lényeges változás következett a tartományi gyűlések összetételében. Az előző előírás szerint a gyűlésen hivatalból résztvevők melletti negyven legidősebb professzus helyett a tartomány tagjai által választott negyven rendtag vesz részt azok közül, akik már letették utolsó fogadalmaikat, függetlenül attól, hogy négyfogadalmas professzusok, végső, egyszerű fogadalmat tett papok, vagy meghatározott számú segítőtestvérek voltak. A tartományi gyűlésen tárgyalhattak és változtatásokat kérhettek olyan témákról is, melyek a rendalkotmány lényeges pontjait érintették. A prokurátorok gyűlésein is változás történt: az addigi háromévenkénti összejövetelek helyett hatévi következett, a tartományfőnökök gyűléseivel váltakozva. A prokurátorok ettől kezdve nemcsak a saját tartományukról számoltak be, hanem tárgyalhattak az egész Társaságot érintő pontokról is.
A Társaság kormányzásának szempontjából fontos újítást javasolt a rendgyűlés, megelőzendő a Társaságot kormányzók időskorából származó problémákat. Ennek értelmében az általános rendgyűlés négy különböző asszisztenciához tartozó négyfogadalmas asszisztenst választ, akiknek kötelességük közbelépni, ha a rendfőnök betegsége, idős kora miatt vagy más súlyos okból nem képes többé a Társaság irányítására. Hivatali idejük a következő rendgyűlésig tart. A regionális asszisztenseket a rendfőnök nevezi ki határozatlan időre.
Még egy, a Társaság alapjainak egyikét érintő probléma került itt szóba: az utolsó fogadalmakban meglévő – vagyis a „négyfogadalmas professzusok” és a három egyszerű fogadalmas coadjutor spiritualisok közötti – különbségek megszüntetése. A kérdés kivizsgálására bizottságot neveztek ki.
2. A jezsuiták lelki és kulturális képzése is előtérbe került, melyet az egyház és a kor követelményei szerint kell elmélyíteni. Különös gondot kell fordítani a személyes, mély lelkiségre. A noviciátusok probációit meg kell újítani egy hiteles vallásosság kialakítására. Szükség van a harmadik próbaév reformjára is. 3. Az apostoli munkákkal kapcsolatban a rendgyűlés megállapítja, hogy ebben gyakori az erők összpontosításának hiánya. Néhány területet kifejezetten érintenek a határozatok, így például a kor kultúráját és a pozitív tanulmányok területét, a munkások világát, a szegények gondozását. Kiemeli, hogy VI. Pál pápa hangsúlyozottan figyelmünkbe ajánlotta a teoretikus és a gyakorlati ateizmus elleni küzdelmet. A gyűlést már akkor foglalkoztatta a tömegkommunikációs eszközök gyors fejlődése. „Törekedjünk jobban megérteni a velük [a világiakkal] folytatott testvéri dialógus által életüket, gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat […]. Egyben osszuk meg velük saját lelki örökségünket, és legyünk tudatában annak, hogy a laikusoktól sokat kaphatunk hivatásunk és küldetésünk megerősítésére.” (33. határozat, 3.) Megjegyzendő, hogy a gyűlés kijelentette, a plébániai munka nincs többé ellentétben a rendalkotmány szavaival.
4. A rendgyűlés bőven foglalkozott a lelki élet problémáival és előírásaival. Kiemelte a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok alapvető fontosságát a jezsuita lelkiségben. Kitért az egyórás napi imára, melyet Borja rendfőnök tett kötelezővé 1565-ben. Ezt minden egyes jezsuitának magának kell megvalósítania az elöljáró vezetése alatt munkájának és életkörülményeinek tekintetbevételével. A szegénység elsőbbségét a jezsuita életében a rendgyűlés megerősítette, de kijelentette, hogy azt a konkrét helyzetnek megfelelően kell megvalósítani. Engedélyezte, hogy az apostoli munkáért fizetést lehessen elfogadni az élet szükségleteinek fedezésére. Ugyanígy elfogadható stipendium a misemondásért a jelenleg érvényes egyházjog szerint. Az engedelmességről pedig kifejtette: „Az engedelmesség természeténél és teljességénél fogva feltételezi az alattvaló személyes felelősségének kötelességét, valamint mindig a jobbat kereső lelkületet. Ezért az alattvaló előterjesztheti az elöljárónak saját megalapozott véleményét és személyes elgondolásait, sőt ez néha kötelessége is. Azzal az ürüggyel azonban […] hogy véleménye szerint a Szentlélek őt máshová vezeti, az alattvalónak nem szabad eltérnie az engedelmességtől.”
A rendgyűlés, hűen alkalmazkodva a Szent Ignác-i karizmához, lerakta a Jézus Társaságában egy apostoli és egyben strukturális változás alapjait. E nézet – ellentétes vélemények és traumák között –keresni fogja a megvalósítás lehetőségét a következő rendgyűlésen.
A prokurátorok 1970. szeptember 6-tól október 6-ig tartó kongregációja mint a XXXII. rendgyűlés összekötője nagy jelentőségű volt. Arrupe bevezető beszédében hangsúlyozta az apostoli munka megújítását az új, szekularizált világban. A XXXI. rendgyűlés iránymutatása, a Társaságban végzett nagy helyzetvizsgálat eredménye (Survey), a közelmúlt tapasztalatai és egyes szakcsoportok kutatásai alapján a rendfőnök négy területet emelt ki mint legfontosabbakat a rend apostoli működésében: teológiai felelet az aktuális emberi problémákra, a szociális apostolkodás, a nevelés problémái és a tömegkommunikációs eszközök. A rend belső életében is súlyos kérdések vártak megválaszolásra: a karizma és a struktúrák; egység és pluralizmus; engedelmesség és személyes hivatás, a jezsuiták identitástudata; a hit krízise; a fogadalmak gyakorlata; a rend viszonya a pápához és a püspökökhöz. 1970 novemberében előkészítő bizottságot hoztak létre a következő rendgyűlés előkészítésére, amely kérdőívet adott ki az összes rendtag számára, huszonkét témával. A három legfontosabb kérdés, amely az akkori jezsuitákat érintette: a Társaság hivatása és küldetése; a jelen apostoli szolgálata; a vallásos és a közösségi élet. A válaszokat kb. kilencven jezsuita tizenöt csoportban dolgozta ki. Eredményét a következő rendgyűlés előkészítő bizottsága 1972-ben foglalta egységbe, melyet közöltek a Társasággal. A jelentésnek nincs jogi jellege, de hűen tükrözi, hogyan gondolkodtak a jezsuiták korunk fő apostoli problémáiról.
A XXXII. általános rendgyűlés 1974. december 1-jétől 1975. március 7-ig tartott. Arrupe úgy jellemezte, mint „rendfőnökségének legfontosabb döntését”. Egy nagy krízis idejére esett: a Társaság létszáma 30 ezer alá csökkent, és úgy tűnt, két részre szakadt, főleg Hollandiában és Spanyolországban. A Társaság azonban az egész egyház nehézségeit tükrözte vissza tíz évvel a II. Vatikáni Zsinat után. Az előző rendgyűlés döntései sok jezsuitában zavart és ellenállást keltettek, ezért az új rendgyűlés kötelesnek érezte magát az első határozatban kijelenteni: „magáévá teszi és megerősíti a XXXI. rendgyűlés kijelentéseit és határozatait.” Ezért mondhatjuk, hogy a XXXII. rendgyűlés a változás csúcspontját jelzi a Társaság zsinati megújulásában három döntés elfogadásával: 1. Jezsuiták ma: kijelentés (2. dekrétum). 2. Küldetésünk ma: a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása (4. dekrétum). 3. Lelki egység: irányelvek a lelki és közösségi életre (11. dekrétum).
E határozatok alapján a XXXII. rendgyűlés elképzeléseit az apostoli lelkület megújítására így lehetne összefoglalni: 1. a Társaság „alapvető magatartása” a hit és az igazságosság megvalósítására való törekvés mint az egyedüli „misszió”. 2. A másik „kulcsidea” volt az „inkulturáció” előmozdítása, vagyis a kereszténység beültetése a különböző népek kultúrájába. 3. A Társaság megújulási folyamatában és Isten akaratának felismerésére fontosnak ítélte a rendgyűlés a lelkigyakorlatokból már ismert lelki megkülönböztető megfontolásokat. 4. pontként előírta a rendgyűlés, hogy „a hit szolgálata és az igazság előmozdítása” egyesítse mind személyes, mind közösségi életünket, és kiemeti az állandó képzés fontosságát.
Folytatva az előző általános rendgyűlés munkáját, a szegénységre vonatkozóan fontos rendelkezéseket hozott. Végérvényesen bevezette a különbséget a közösség és az apostoli művek között. Az utóbbiaknak, hasonlóan a kollégiumok szegénységi előírásaihoz, lehetnek biztos bevételi javaik. Az örökfogadalmas jezsuiták közösségei csakúgy, mint a professzusházak, ilyet nem birtokolhatnak. A munkákban dolgozó rendtagok kaphatnak bizonyos hozzájárulást közösségeik számára. A közösségek nem halmozhatnak fel pénzt. Ha az évi költségvetésből fennmarad valamennyi pénz, az összeget át kell adni más közösségnek vagy a szegényeknek. Egy másik rendelkezés megszigorította az elektorok számát a rendgyűlésen, amikor azt a tartományok nagysága alapján határozta meg. A tartományi gyűlés résztvevőinek választásában részt vehettek azok, akik legalább öt évet töltöttek a Társaságban, és részt vehettek abban, akik nyolc éve rendtagok voltak. A végleges döntést erről a kérdésről a következő rendgyűlésre bízták.
A prokurátorok 66. gyűlése 1978. szeptember 27-től október 5-ig tartott. Jó alkalom volt ez arra, hogy megvizsgálják az előző rendgyűlés fő határozatainak hatását, mely a Társaságban és a Szentszékben egyaránt nagy megrökönyödést váltott ki. Arrupe beszámolójában a Társaság helyzetéről megjegyezte, hogy sok rendtag számára nehézséget okoz az alapvető magatartás: a hit és az igazságosság megvalósítása, valamint az „inkulturáció” elfogadása. Másrészt semmiképpen sem megengedhető, hogy jezsuiták részt vegyenek a pártpolitikában, hogy előmozdítsák a kommunista párt működését, és magukévá tegyék a marxisták eszméit. A lassan beálló nyugalmasabb helyzet nem annak az eredménye, hogy a problémákat megoldották, hanem egyfajta rezignációé és azé a meggyőződésé, hogy nincs értelme a vitának. A tény, hogy a kongregáció nem szavazta meg egy általános rendgyűlés egybehívását, annak jele volt, hogy bíztak a XXXII. rendgyűlés irányelveinek elfogadásában. Ugyanakkor nem lehetett előre látni VI. Pál pápa halálát és a II. János Pál pápa által bevezetett változásokat, sem Arrupe elbocsátását és betegségét.
Arrupe és a Társaság viszonya a Szentszékkel bonyolult volt, sok nehézséggel járt. Az első években VI. Pál többször kifejezte egyetértését Arrupe célkitűzéseivel a Társaság megújítására, többek között a XXXI. rendgyűlés befejezésekor, a következő szavakkal: „Igen, igen, Szent Ignác fiai […] hűek magukhoz és hűek az Egyházhoz […]. Kezükbe vettek új fegyvereket, és elhagyták az idejétmúltakat és kevésbé hatásosakat.” Beszédét azzal fejezte be, hogy nem igazi jezsuita az, aki a rendfőnök tekintélyét és jogát megkérdőjelezi azzal, hogy annak nincs joga ilyen szabályokat hozni. De a zsinat utáni krízis, amely egyre jobban megnyilvánult az egyházban, nyilvánvalóvá lett a Társaságban is, és maga után vonta a hagyományos jó viszony és megértés gyengülését is a Szentszékkel.
A nehézségek 1970-re mennek vissza. Az év március 21-én a pápa fogadta a rendfőnököt, és kifogásolta, hogy az utóbbi években a magatartásbeli és a tanügyi nehézségek megszaporodtak a Társaságban. Úgy látszik, Spanyolországban volt kritikus a helyzet. Püspökök, tartományfőnökök és egyes rendtagok komoly hiányokat láttak a római kormányzásban. A bíboros államtitkár e hibák kijavítására szólította fel Arrupét. A helyzetet súlyosbította a spanyol püspökök közbelépésének nyilvánosságra kerülése.
A helyzet súlya lemérhető Jean Villot bíboros 1973. július 2-án írt leveléből, amelyből megtudhatjuk, hogy május 7-én a bíboros és az államtitkárság vezető emberei, Giovanni Benelli és Agostino Casaroli, fogadták Arrupét. A gyűlés végén a rendfőnök kérte, hogy adják oda neki írásban is a Társaságban kifogásolt pontokat. Az év május 12-én a rendfőnök levelet írt Villot-nak, miszerint az a benyomása, hogy a Szentszékhez eljuttatott információk még a tárgyalás előttről származnak, vagy hogy nagyobb tekintélyt és szavahihetőséget adnak az informátoroknak, mint a magyarázatoknak. Villot hosszú levélben vázolta a kialakult súlyos helyzetet. Többek között megjegyezte, hogy „nem kevesen és nem csak magából a rendből állítják, hogy a válság súlyosbodásának fő oka a felelősségteljes tekintély hiánya, mely vagy nem számol a kialakult helyzet súlyosságával, vagy nem alkalmazza a megfelelő eszközöket. Mások azt állítják, hogy a rendfőnök túlzottan újító mozgalmakat támogat, s azokat, akik ebben a helyzetben a rend öntudatát és jövőjét veszélyben látják, nem veszi számításba.”
A végén VI. Pál 1973. szeptember 8-án fogadta Arrupét, és egy saját kezű levelet adott át neki szeptember 15-i dátummal, melyet október 4-én hoztak nyilvánosságra. Ebben a pápa kifejezte akaratát, hogy a Társaság ignáci karizmáját sértetlenül megtartja. „Beleegyezve az általános rendgyűlés egybehívásába, újra kinyilvánítjuk kívánságunkat, sőt akaratunkat, hogy a Társaság életét és apostolkodását a jelen időkhöz alkalmazza, de olyan módon, hogy magát mint apostoli, papi szerzetesrendet tekinti, mely a római pápával a szeretet és szolgálat kivételes kötelékében áll egységben.”
A krízis a XXXII. általános rendgyűlés folyamán tört ki teljes mértékben. Itt csak a fontosabb eseményeket tudjuk jelezni röviden. 1974. december 3-án VI. Pál fogadta a rendgyűlés tagjait, és kifejezte aggodalmát, hogy a jezsuiták önazonosságát, amely az alaptörvényekben szerepel, nem veszélyezteti-e a zsinat által követelt megújulás folyamata, amely már 1966-ban jelentkezett, de azt a XXXI. rendgyűlés eloszlatta. Ezért kifejezte kívánságát, hogy a folyó rendgyűlés jelentse ki a jezsuita hivatás „lényeges elemeit”.
A helyzet súlyossá vált, amikor a rendgyűlés a negyedik fogadalom kérdését tárgyalta. Harminchét tartományi gyűlés kérte, hogy ezt a fogadalmat terjesszék ki az összes jezsuitára, tehát az egyszerű fogadalmas coadjutor spiritualisokra és a segítőtestvérekre is. 1974. november 21-én, a rendgyűlés megnyitásának estéjén, VI. Pál kihallgatásra fogadta a rendfőnököt, aki jelezte a kérdés tárgyalásának tervét. A pápa egy évvel korábban jelezte a fogadalom kiterjesztése elleni kifogásait. Most arra a napra, 1974. december 3-ra, amelyen fogadta a rendgyűlés tagjait, Villot bíboros államtitkárral levelet íratott Arrupénak, melyben kifejezte, hogy a pápa ellenzi a negyedik fogadalom kiterjesztését az összes jezsuitára. Annak oka, hogy ezt a levelet miért csak tizenhárom nappal később hozták a rendgyűlés tagjainak tudomására, amikor azok már készen álltak a szavazásra, nem ismeretes. Mindez 1975. január 22-én történt.
A rendgyűlés vezetői szerint a levél egyes kifejezései nem zárják ki a Szent Ignác által megengedett repraesentatio lehetőségét, vagyis hogy magyarázatát adják annak, miért kérték annyian a negyedik fogadalom kiterjesztését az összes rendtagra. Három nap alatt ötvenhét hozzászólás hangzott el. Három javaslatról szavaztak: 1. A negyedik fogadalom kierjesztése az összes jezsuitára nincs ellentétben a Társaság papi jellegével. 2. A „grádusok” eltörlését javasolja a Társaság mai szelleme és állapota. 3. Kéri, hogy az ignáci repraesentatio szellemében hozzák a pápa tudomására döntésüket. A kétszázharminchat szavazatból az első javaslatra százhatvannyolc, a másodikra százhatvan, a harmadikra száznyolcvanhét esett.
Másnap a bíboros államtitkár a pápa nevében kemény hangú levelet írt Arrupénak, számon kérve, hogyan kerülhetett sor a szavazásra az 1974. december 17-i és 21-i gyűlés után, amelyeken a rendgyűlés vezetőinek tanácsa vett részt. A pápa részletes beszámolót kívánt, és minden további tanácskozást megtiltott a negyedik fogadalomról.
1975. február 6-án Arrupe elküldte a kért relációt, és egy kísérő iratban kifejezte sajnálatát a történtekkel kapcsolatban, továbbá azt is, hogy a rendgyűlés semmiképpen nem akart a Szentszékkel vitába szállni. Szerencsétlen félreértésről és a pápa kívánságának hibás magyarázatáról van szó.
Február 15-én a pápa egy saját kezű levélben válaszolt Arrupénak, és újra megerősítette: „A negyedik fogadalomban semmi újítást nem lehet bevezetni.” Majd súlyos kérdéseket tett fel: „Megbízhat-e még az egyház a jezsuitákban? Milyen viszonyban kellene lennie az egyházi hierarchiának a Társasággal? A pápa az, aki alázatosan, de őszintén és teljes jóindulattal, atyai érzülettel és teljes komolysággal megismétli: jól gondoljátok meg, kedves fiaim, mit tesztek.”
Arrupéra mély benyomást tettek a pápa szavai, és hogy pontosabban megértse, mi az, ami a pápát annyira nyugtalanítja, kihallgatást kért. Erre február 20-án került sor. Ezt követően írta rendfőnökségének talán legszebb levelét a rendgyűlés résztvevőihez. Kifejezte: „nem értettük meg azt, amit meg kellett volna.” Ezért „eljutottunk keserűségünk és megalázásunk legmélyebb pontjára, hallván azt, hogy annak a bizalmát vesztettük el, akinek hűséget fogadtunk, ami intézményünk eredete és alapja. Valóban eljutottunk a mélypontra, mert akit legjobban szeretünk, és aki létünk értelme – vagyis az egyház szolgálata a római pápa vezetése alatt –, megrendülni látszott, megrendítve a bizalmat […] Mindebben két veszélyt kell elkerülnünk: hogy tévedéseinket magyarázatokkal próbáljuk megvédeni, melyek részben talán jogosak is lehetnek, és hogy a megaláztatások miatt feladunk mindent.”
A rendgyűlés utolsó napján, 1975. március 7-én a pápa Villot államtitkár jelenlétében fogadta Arrupét, és átadta neki az egybegyűlteknek címzett utolsó üzenetét. Kifejtette, hogy közbelépését „azzal a lelkülettel tette, amellyel mindannyiunkat átölel”. Közbe kellett avatkoznia a Társaság alapokmányának biztosítójaként és az egész egyház pásztoraként, majd hozzátette: „Nagyon megerősített minket, hogy a rendgyűlés tagjai megértették a mi iránymutatásunk erejét és jelentőségét, és azt jó szellemben elfogadták”. Így végződött a Társaság és a Szentszék kapcsolatának eddig talán legnehezebb és legfájdalmasabb esete.
Arrupe kormányzásában meghatározó volt az utazás. Szinte az egész világon meglátogatta a jezsuitákat. Erős volt személyes kisugárzása. Magyarországra még a kommunizmus uralma alatt, 1978. július 12. és 15. között, Lékai László bíboros vendégeként jöhetett Rómából a német asszisztens Johannes Schasching és a külföldi magyar tartományfőnök, Hegyi János kíséretében. Június 13-án Makkosmárián kb. hetven jezsuita találkozhatott a rendfőnökkel. Még aznap délután fogadta őt Aczél György, az MSZMP politikai bizottságának tagja Lékai bíboros és Miklós Imre egyházügyi államtitkár jelenlétében. A beszélgetés a tervezettnél jóval tovább tartott. Arrupe másnap Pannonhalmán látogatta meg az idős atyákat, ott is ebédelt. Még aznap P. Süle Géza lakásán sor került néhány magánbeszélgetésre is. Arrupe 15-én hagyta el Magyarországot. Ez a látogatás sorsdöntőnek bizonyult. Megnyitotta a kapcsolatokat a római kúria felé, lehetővé tett látogatásokat, és megteremtette annak alapját, hogy a felépítendő leányfalui lelkigyakorlatos házban legálisan szolgálhattak a magyar jezsuiták.
Arrupe néhány fontos levelet intézett a Társasághoz: 1978-ban az inkulturációról; 1979-ben tevékenységünk módjairól, és egy másikat az apostoli készségről; 1980-ban a Szent Ignác-i lelkiség szentháromsági sugallatáról, majd a marxista analízisről; 1981-ben: belegyökerezve a szeretetbe.
Néhány számszerű adat a Társaságról: 1965 elején 36 038 jezsuita volt, 1984 elején 25 727, ami 10 314-gyel kevesebb.
1980. július 3-án Arrupe jelezte a tartományfőnököknek, hogy az 1981-re tervezett kongregációját nem tartják meg, mert már megtette az első lépéseket hivatali lemondására. II. János Pál pápa azonban nem fogadta el lemondását. 1981. augusztus 7-én agyvérzést kapott; nem tudta tovább ellátni feladatát. 1981. augusztus 10-én bejelentették a Társaságnak, hogy P. Vincent O’Keefe lesz a „vicarius generalis”. Arrupe 1991. február 5-én halt meg Rómában.