Martín Luís

Szerény földművescsaládból származott. A hét testvér közül öt még kiskorában meghalt. Tizenkét éves korától a burgosi szemináriumban tanult bölcseletet és teológiát. 1864-ben Loyolában lépett be a rendbe. 1868-ban Burgosban még bölcseletet tanult, amikor Spanyolországból kiűzték a jezsuitákat. Előbb Vals-près-le-Puy-ben, majd a következő évtől Poyanne-ban tanult. 1870-ben befejezte a bölcseletet, utána a retorikát végzőknél tanított, majd elvégezte 1873–7-ben a teológiát. Ott szentelték pappá 1876-ban, és végezte a harmadik próbaévet 1878–9-ben. Utána vissza kellett térnie Spanyolországba.
1880–4-ig a salamancai szeminárium rektora volt, ezt követően Bilbaóban átvette A Szív újság szerkesztését és a felsőbb tanulmányok intézetét, melyből a Deusto Egyetem fejlődött. 1886-ban a tartományi gyűlés megválasztotta prokurátorának a fiesolei kongregációra. Annak befejezte után kinevezték kasztíliai tartományfőnöknek, az alapítás utáni másodiknak. Fő nehézsége volt, ami akkoriban az egész spanyol katolicizmust jellemezte, az ádáz harc a karlisták és az integristák között.
Nagyobb művek megvalósításával sikerült a belharcot mérsékelnie. Bilbaóban a Deusto Egyetem indult komoly fejlődésnek, és Comillas, ahol a rendtartomány tanulmányi központját tervezték.
1891-ben a rendfőnök Anton Anderledy őt nevezte ki a Társaság titkára mellé segítőnek, de a rendfőnöktől egy titkos megbízatást is kapott. A XXIII. rendi nagygyűlés elrendelte egy új tanulmányi rend kidolgozását. Akkor a rendfőnök egy öttagú bizottságot nevezett ki, mely azonban hetvenhét, nemegyszer viharos gyűlésen sem jutott dűlőre. Itt kellett volna Martínnak segítenie. 1892. január 19-én meghalt Anderledy, aki halála előtt őt nevezte ki vikáriusnak. Martín súlyos döntés előtt állt. Az olaszországi politikai helyzet miatt és egyes vatikáni körök – főleg Camillo Mazzella bíboros – nyomásának elkerülésére Martín a pápa engedélyét kérte, hogy a választást Olaszországon kívül tarthassák. Ebbe XIII. Leó pápa végül beleegyezett. A terv szerint Loyola mellett döntöttek. Az egybehívás is rendkívüli volt. Március 23-án adták ki, anélkül azonban, hogy a helyet és az időpontot jelezték volna. Július 20-án közölték, hogy a választás Loyolában történik, azt, hogy szeptember 24-én kezdődik, csak szeptember 8-án hozták nyilvánosságra.
A gyűlés elején a vikárius a Társaság helyzetéről tartotta bevezetőjét. A reményteljes ügyek mellett három negatív pontot érintett: az általános politikai helyzettel kapcsolatos problémákat, a szabályok betartásában lévő hiányokat és az imaélet fontosságát. A nagygyűlés tárgyalt Ferdinand Canger választási beszédéről, amelyben ő reményét fejezte ki az atyai kormányzásra, kritikával illetve az előd, Anderledy kormányzási módszerét. A választás október 2-án volt, ahol a második menetben negyvenkét szavazattal, felülmúlva a megkövetelt harminchetet, Martín lett a rendfőnök.
A javaslatok tárgyalása élénk vitát váltott ki, mutatva a nézetek változatosságát. Az alkotmány szigorú betartását követelték a spanyolok és az olaszok, ellentétben főleg a belgákkal, az angolokkal és az észak-amerikaiakkal. A leghevesebb vitákat a szegénység, a szabálytartás és a tanulmányok tárgyalása váltotta ki. Azok a rendházak, amelyek már létező kollégiumok voltak, élhettek bevételekből és alapítványokból. A rendfőnöknek feladatul adták, hogy az anyagi ügyek viteléről rendeletet adjon ki. A tanulmányokban megtartották a Ratio studiorumot és a négyéves teológiát. A lelkipásztori munkában megkövetelték a munkások és a szegények gondozását, de óvtak a politikába való beavatkozástól a katolikus munkások köreiben. A rendfőnöknek meghagyták, hogy tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a rendi központ visszaköltözhessen Rómába. Előírták egy új rendtörténet kiadását. A rendgyűlés végeredményben szabad volt a vitákban, mértéktartó a belső nehézségek tárgyalásában, amely azonban megakadályozta az újításokat. Az új rendfőnök Fiesoléba visszatérve végiglátogatta egész Nyugat-Európát.
A prokurátorok három kongregációja Rómában mutatja, hogy a Társaság élete és munkája nyugodt mederben folyt. A XIII. Leó pápával ápolt viszony jó volt, amiben a rendfőnök is komoly szerepet játszott.
Az általános nagygyűlés kérésének megfelelően Martín három körlevelet intézett a Társasághoz. 1893-ban a klauzúráról rendelkezett, a következő kettő (1894, 1895) az anyagi ügyek intézéséről. A Szentszék néhány rendeletével kapcsolatban kifejezte a Társaság álláspontját, így például a rendtagok elbocsátásáról. Kísérőlevelet adott XIII. Leó buzdításaihoz Szent Ignác lelkigyakorlatairól és X. Piusz megemlékezéséhez a Szeplőtelen Fogantatás ötvenéves jubileumakor. Ugyanígy védte 1904-ben X. Piusz aggodalmait a modern biblikus tanulmányokkal kapcsolatban. Két írását kell még megemlítenünk. Az elsőben a prokurátorok 1896-os gyűlésének felhívására tárgyalta a hagyományok túl könnyű feladását és az újdonságok kritikátlan elfogadását. Utolsó levele bizonyítéka szolid lelkiségének, melyet súlyos betegen, halála előtt írt.
A XXIV. általános nagygyűlés kérte, hogy a rendfőnök Fiesoléból térjen vissza Rómába. XIII. Leó pápa, aki kezdetben habozott az olasz politikai helyzet miatt, 1894-ben megadta az engedélyt. A kúriát időlegesen a Német–Magyar Kollégium fogadta be. Martín rendfőnöknek azonban nem sikerült végleges megoldást találnia.
A nagygyűlés a 21. dekrétumban előírta a rendfőnöknek, hogy gondoskodjon a Társaság történetének megírásáról. Martín ez irányú lépései voltak: megelőzendő, hogy az olasz kormány lefoglalja a rend központi levéltárát, azt titokban a hollandiai Exatenba szállították, ahol azt a jezsuita Franz Ehrle bíboros irányítása alatt teljesen átrendezték és restaurálták. Gondoskodott modern segédeszközökről is, így a Jézus Társasága történelmi atlaszának kiadásáról és Carlos Sommervogel nagy bibliográfiájának folytatásáról.
Anderledy rendfőnök rendelkezésére biztonsági okokból számos rendtörténeti kéziratot szállítottak Spanyolországba. A spanyol P. José M. Vélez javaslatára megkezdték a Társaság történelmi forrásanyaga, a Monumenta Historica S. J. kiadását először havi százhatvan oldalas füzetekben, de rövidesen áttértek teljes kötetek kiadására. A tervezésben itt is részt vett Ehrle bíboros. A rendfőnök egyidejűleg elindította az egyes asszisztenciák történetének megírását, szintén Ehrle irányítása alatt. Az ismertebb történészek Antonio Astrain, Bernhard Duhr, Alois Kröss, Pietro Tacchi Venturi voltak. Műveik a 20. század elejétől jelentek meg. Ismerve Olaszország és a Vatikán érzékenységét, Martín a bollandistákat és Hartmann Grisart óvatosságra intette.
Martín rendfőnöksége idején a Vatikánban uralkodó légkörnek jelentős befolyása volt a Társaság működésére. XIII. Leó pápa nagyon értékelte a Társaság magatartását Spanyolország belpolitikai nehézségeiben. A jó viszony jele volt, hogy a rendfőnök elérte a pápánál, hogy a Társaság – függetlenül a szerzetesek számára hozott új rendelet előírásától az ünnepélyes fogadalmas szerzetesek elbocsátásáról – megtarthatta saját előírásait. Nehezebb helyzetbe került a rendfőnök a Mariano Rampolla bíboros által támogatott, túlzóan tomista tanok előírásainál.
X. Piusz pápa beavatkozott a Társaság életébe a Civiltà Cattolica néhány cikke és a modernista angol jezsuita, George Tyrrel tanai miatt, aki 1906-ban elhagyta a rendet.
Martínt éleslátás és erős akarat jellemezte. Előbbit szolid képzésének és intelligenciájának köszönhette. Ezzel a kulturális alkattal kormányozta a Társaságot. Lehet, hogy egy kevésbé hagyományos világnézettel jobban meg tudta volna érteni a modern irányzatokat is az egyházban, így a modernizmust, a katolikus szociális mozgalmakat, a liberalizmust. El kell azonban ismerni, hogy az akkori pápai irányvonalak nem sok lehetőséget adtak arra, hogy más módon kormányozzon.
A hetvenes évektől betegeskedett. Rendfőnöki életében gyakrabban kellett a montecatini gyógyfürdőben pihennie. 1904 végén magas láz jelentkezett. 1905 januárjában jobb karjában rákot diagnosztizáltak. A besugárzások nem segítettek, így április 9-én a beteg kart amputálni kellett. A prokurátorok 1905-re tervezett kongregációját bizonytalan időre elhalasztották. A rák végül a tüdejét is megtámadta. 1906. április 18-án meghalt.