Életrajz
Vitelleschi római nemesi családból származott. Tizenkilenc éves korától jezsuita akart lenni. Apja azonban, aki az egyházi pályafutást nem ellenezte, a szerzetesit meg akarta akadályozni. Ő azonban a Római Kollégium bölcselethallgatójaként XIII. Gergely pápánál kieszközölte az engedélyt, hogy szülői beleegyezés nélkül beléphessen a rendbe. Tanulmányai végeztével, 1588–91-ben bölcseletet tanított a Római Kollégiumban, 1592–4-ben és 1597–8-ban az Angol és közben a Nápolyi Kollégium rektora volt. 1599–1602-ben Rómában teológiát adott elő. 1602–5-ben a nápolyi, 1606–8-ban a római rendtartományt vezette, és a VI. általános nagygyűlésen olasz asszisztenssé választották.
Claudio Acquaviva rendfőnök halála előtt a német asszisztenst, Ferdinand Albertet nevezte ki vikáriusnak, aki 1615. november 5-re hívta egybe az általános nagygyűlést. A választás napjául november 15-ét jelölték. Habár kiközösítés terhe alatt tilos volt a teljesen szabad választás ellen csoportokat kialakítani, nem hiányoztak lépések, amelyek Vitelleschi ellen irányultak. Ilyen ellenséges hangok még Acquaviva rendfőnök életében ismertté váltak, és ő kérte a rendfőnököt, hogy elmehessen Rómából, de erre nem kapta meg az engedélyt. Vitelleschi ellenfelei voltak a Társaság tikára, a római tartományfőnök, valamint a Római Kollégium rektora és tanulmányi főnöke. Kandidátusuk, az olasz Giovanni Argenti Erdély, majd Ausztria tartományfőnöke, valamint Litvánia és Lengyelország vizitátora volt. A negyedik választási menetben Vitelleschi harminckilenc, Argenti huszonkilenc szavazatot kapott. Az új rendfőnök megbocsátott ellenfeleinek, és azt is elérte, hogy az aktákban ne szerepeljen az ügy.
A gyűlés az első feladat, az öt asszisztens megválasztása után áttért a rend belső ügyeinek tárgyalására. Nagyobb figyelmet fordítottak arra, hogy megvalósítsák az előző gyűlések döntéseit, és orvosolják a súlyos hibákat, amelyek egyes csoportoknál mutatkoztak meg, főleg a Társaság egységét illetően. Döntöttek arról is, hogy megszüntetik az általános nagygyűlés periodikus összehívását.
Rendelkezést hoztak az utolsó fogadalmak letételéről. Az elöljárók nem engedhetik meg, hogy ezeket olykor évekre elodázzák. Hogy kinek milyen fogadalmat kell letennie, azt az elöljáró dönti el. Megnehezítették az elbocsátás lehetőségét is a Társaságból. Szigorú megtorlást rendeltek el a rágalmazók és a titoktartást megszegők ellen.
Hosszú ideig voltak érvényben a tanulmányi rendet érintő dekrétumok, például a teológia végén a grádusvizsga, melynek bizonyítania kellett, hogy a kandidátus képes a hittudomány és a bölcselet tanítására.
A gyűlés előírta, hogy a missziós területeken kerülni kell a nacionalista magatartást, ezért a közösségeknek lehetőség szerint nemzetközinek kellett lenniük.
Ami a külsőkkel való kapcsolatot illeti, tilos volt világi hivatalokat elvállalni. Ezek viseléséhez a rendfőnök engedélyére volt szükség. A nagygyűlés e határozatok mellett az előző kongregációk anyagát is megvizsgálta, és kiadatott instrukciókat és rendeleteket – főleg Acquavivától – az apostoli munkákról, a fiatal rendtagok neveléséről, a szerzetesi életről, a kormányzásról és a tagok lelki életéről is.
Vitelleschi harmincéves kormányzásából alig vannak adatok a Társaság fejlődéséről. Létezik egy 1626-os teljes katalógus. Az 1640-es, százéves jubileumra is csak a házakról készült egy elég hiányos lista. 1626-ban tizenötezer-ötszáznegyvennégy jezsuita élt, kétezer-száztizeneggyel több, mint 1616-ban. Ugyanakkor a kollégiumok száma háromszázhetvenkettőről négyszáznegyvennégyre, a rendházaké százhuszonháromról kétszázhuszonnyolcra nőtt. A missziókról még nehezebb képet alkotnunk.
A Társasághoz Vitelleschi kevés levelet intézett, ezekből az Institutum Societatis Iesu kiadásában egy sem szerepel, kettő a generálisok leveleiben, és nyolc a válogatott levelekben az elöljárókhoz, melyek között egész rövidek is vannak. Megemlíthetjük az egész Társasághoz írt levelét az imáról és az erényekről (1617). Röviddel utána az elöljárókhoz írt azok kiválasztásáról, akik a rendi fiatalság nevelésével és tanításával foglalkoztak. Figyelniük kell a tanok tisztaságára, főleg a morálteológia esetében, ahol több tanárnál fennáll a laxizmus veszélye. 1619-ben az elöljáróknak írt levelet, melyben többek között kitért a Társaság egységét és a testvéri szeretetet fenyegető nacionalizmus veszélyére is. 1631-ben kitért a kollégiumokban folyó nevelés fontosságára. A lelkiatyáknak és a Mária-kongregáció vezetőinek elsőrangú jezsuitáknak kell lenniük. A tanárok képzésére a bölcseleti tanulmányok előtt egy-két éves kurzusokat írt elő, melyeket az évi katalógusokban collegium repetentiumnak neveztek. 1639. november 15-én a Társaság alapításának százéves jubileumára írt levelet.
Vitelleschi kormányzása alatt nem fordultak elő olyan súlyos problémák és viták, mint elődje, Acquaviva idején. 1621–7 között többször kellett fellépnie a jezsuita Juan de Mariana írása ellen, melyben az a Társaság kormányzási módját támadta. Hasonló támadások érték a rend monarchikus kormányzási módját főleg Spanyolországban. IV. Fülöp király kérte, hogy a spanyol jezsuitákat egy „komisszárius rendfőnök” vezesse. A harmincéves háború alatt a spanyol király el akarta érni, hogy a rendfőnök távolítsa el II. Ferdinánd császár gyóntatóját, Wilhelm Lamormainit. IV. Fülöp a rendfőnököt is támadta: azzal vádolta, hogy segíti a francia politikát, hogy ezzel VIII. Orbán pápa tetszését elnyerje.
Az apostoli munkákban fékezte a francia jezsuitáknak a női szerzetesrendek gondozásában tanúsított túlzott odaadását. Az angolkisasszonyok alapításának vitáiban egyáltalán nem vett részt. Peruban megtiltotta a jezsuitáknak, hogy női Mária-kongregációt alapítsanak vagy vezessenek. Goában és Belgiumban védte a professzusházak szegénységét. A jezsuiták vezette plébániákon a bevételből csak az ott dolgozó atyák eltartására vonhattak el egy keveset, a maradékot a templomra és a szegények segítésére kellett fordítaniuk.
Gondoskodott a missziókról is. A Fülöp-szigetekre hat év leforgása alatt százharminc, a paraguayi redukciókba egyszerre harminc jezsuitát küldött. Ő indította el a kanadai és a marylandi missziót is. Dél-Amerikában Pedro Claver feketék közötti missziós munkáját védte a helyi elöljáróknál is. Ugyanott megtiltotta, hogy a jezsuiták részt vegyenek a bányászatban és a kereskedelemben, „mivel a lelkek és nem az arany keresésére” mentek oda. Hosszú rendfőnöksége – kivéve Közép-Európát a harmincéves háborúban – a nyugodt fejlődés, a külső és főként a belső megerősödés ideje volt.
