Életrajz
Giannantonio Donato Acquavivának, Atri hercegének második fiaként született; a család egyházi pályára szánta. A középiskola elvégzése után a Perugiai Egyetemen kezdett jogot tanulni. Atyja halála után bátyja Altemps bíboros segítségével bevezette a pápai udvarba. Rómában megismerkedett a jezsuitákkal: a rendfőnök Francesco Borjával és Juan Alfonso de Polancóval. V. Piusz pápa engedélyével 1567-ben belépett a Jézus Társaságába. A próbaidő után két évig teológiát tanult, majd elvégezte a harmadik próbaévet. A Római Kollégiumban bölcseletet tanított, de hamarosan megbetegedett. Miután felépült, a rendfőnök a Római Szeminárium rektorává nevezte ki. 1575-ben a Nápolyi Kollégium rektora, egy évre rá nápolyi, majd 1579-ben római tartományfőnök lett. Működéséről nem sokat tudunk.
A rendfőnök Everard Mercurian 1580. augusztus 1-jén meghalt anélkül, hogy vikáriust nevezett volna ki. Másnap a római és környékbeli professzusok a német asszisztens Olivier Mannaertset választották erre a hivatalra, aki 1581. február 7-ére hívta egybe a nagygyűlést. Február 19-én került sor a választásra. Ötvenhétből harminckét szavazattal a harmincnyolc éves Acquavivát választották rendfőnökké. A nagygyűlés munkájából a 31. határozatot említjük csak meg, amely előírta, hogy a rendfőnök jelöljön ki tizenkét atyát egy tanulmányi rend összeállítására. Ebből született meg tizennyolc évi munka után, 1599-ben a Ratio studiorum.
Acquaviva harmincnégy éves kormányzása alatt a Társaság, főleg annak művei, jelentős fejlődésnek indultak. A rendtartományok száma huszonegyről harminckettőre, a professzusházaké tízről huszonháromra, a kollégiumoké 144-ről 372-re, a rendtagoké pedig 5165-ről 13 112-re emelkedett. A nagy fejlődés és a hosszú kormányzás alatt fontos kérdések, súlyos belső problémák, az egyházi és világi hatalmakkal való nehézségek fordultak elő. Ezért, valamint a rendtagok személyes és apostoli hivatásának erősítésére írta számos levelét és tanítását. Jelentőségüket bizonyítja, hogy az alapokmányok hivatalos kiadásában, az Institutum Societatis Iesuban huszonöt szerepel ezekből. 1581-ben az elsőben a rend szerencsés fejlődéséről, az egyes tagok hivatásáról, az egységről és az apostoli munkáról írt. 1586-ban tárgyalta a tökéletességre és szeretetre való törekvés fontosságát. Két levelében a szerzetesi lelkiség megújításáról írt. A Társaság imaéletében megerősítette a napi egyórás elmélkedést a reggeli órákban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Társaságban nincsenek előírva kötelező önmegtagadási és bűnbánati aktusok, amelyek az elöljáró engedélyével végezhetők. A lelki megújulásban kiemelte a felsőbb elöljárók szerepét. Felhívta figyelmüket a helyi elöljárók és a lelkiatyák kiválasztására és képzésére. 1587-ben jelent meg az asszisztensek közreműködésével készült buzdítása a Társaság szellemének megőrzéséről és megújításáról. Ezt átdolgozva 1604-ben újra kiadta. Hangsúlyozta, hogy bizonyos szempontjai nem képezhetik vita tárgyát, így az imádság, az engedelmesség, a tisztaság, a különböző grádusok elfogadása. 1600-ban jelent meg a beteg lelkek gyógyításáról szóló fontos tanítása, melyben kiemeli az elöljárók szerepét a lelki kormányzásban.
Az apostoli munkákra is adott útmutatásokat, így az udvari gyóntatók, a népmisszionáriusok, a hitszónokok, a lelkigyakorlatot adók képzésére és munkájára. Legfontosabb művei közé tartozik a Ratio studiorum 1599-ből, a jezsuiták tanulmányi rendjének kiadása, amely hosszú időre befolyásolta az egész világon, a nem katolikus iskolákban is, a tanítási rendet.
Súlyos belső problémát okozott a Társaságnak és a rendfőnöknek a spanyol és a portugál rendtagok támadása a rend alkotmánya ellen a pápa, a spanyol és portugál király és az inkvizíció számára készült emlékiratokban. Memorialista elnevezésük innen származik. A Társaság elleni kritikájuk főbb pontjai a következők voltak: a rendfőnök életfogytiglani teljhatalma a kormányzásban, a fogadalmak különbözősége, a hosszú idő az utolsó fogadalmakig, a közös zsolozsma és az előírt önmegtagadási aktusok hiánya, a rendtartományi gyűlések csekély hatalma, a rendkívüli nagygyűlések ritka egybehívása. Végső céljuk az volt, hogy a spanyol jezsuitákat kivonják a központi hatalom alól, s a király és az inkvizíció alá helyezzék. Első sikerük az volt, amikor II. Fülöp spanyol király közbenjárt a pápánál, hogy az vizitátort nevezzen ki a spanyol jezsuiták számára a cartagenai érsek, Jeronimo Manríque személyében. V. Sixtus pápa eleinte hajlott erre, de az Acquavivával való tárgyalása után elállt a tervtől. A rendfőnök arra kérte a pápát, hogy Spanyolországban vonja vissza a jezsuiták privilégiumát az eretnekek feloldozására, csökkentve ezzel a rend és az inkvizíció közötti feszültséget. Portugáliában is hasonló nehézségek voltak.
Két kísérletet is tettek, hogy Acquavivát eltávolítsák Rómából. Először amikor VIII. Kelemen pápa az V. rendi nagygyűlésen azt kérte, hogy vizsgálják felül a rendfőnök életfogytiglani hivatalát. A kérést a nagygyűlés egyhangúlag elutasította. 1596-ban pedig a jezsuita Francisco de Toledo Herrera bíboros tervezte, hogy a pápa Acquavivát nevezze ki nápolyi érseknek, és ezzel változtassák meg a rendfőnök életfogytiglani hivatalát.
1582 és 1597 között Domingo Báñez vezetésével négy dominikánus szerzetes támadta a Társaság egyes szabályait. Úgy vélték, az egyszerű fogadalmak még nem teszik szerzetessé a szerzetest, és hiányolták az előírt bűnbánati gyakorlatokat. XIII. Gergely pápa 1583-as brevéjével és 1584-es bullájával eloszlatott minden kételyt.
Acquaviva kérlelhetetlen volt, amikor a rend alkotmányát kellett megvédenie, teológiai vitákban azonban engedékenyebbnek mutatkozott. A dominikánusokkal folytatott vitákban megtiltotta azok kiadását. Amikor azonban VIII. Kelemen pápa személyes jelenlétét kívánta a disputákon, megakadályozta, hogy Luís de Molina De concordia című művét a tiltott könyvek jegyzékébe felvegyék. A vitákban néhány jezsuita tanairól úgy nyilatkozott, hogy azok magánvélemények, és nem tükrözik a Társaság tanítását. A zsarnokölés megengedettségéről szóló éles vitákban Juan de Mariana mérsékelt tanát is megtiltotta, mivel IV. Henrik francia király meggyilkolása után, 1610-ben a Társaságot komoly támadások érték emiatt.
Acquaviva hosszú kormányzása alatt több prokurátor kongregációját tartották meg, amelyek közül négy érdemel említést: 1587-ben elvetette a kasztíliai rendtartomány két javaslatát az általános rendgyűlés egybehívásáról és Spanyolország számára egy komisszárius kinevezéséről, amely az első lépés lett volna egy önálló spanyol Jézus Társasága felé. 1590-ben két asszisztens, Manoel Rodrígues és Paul Hoffaeus megnyerte a küldöttek felét egy nagygyűlés összehívására. Acquaviva a neki kijáró kettős szavazattal megakadályozta ezt. Az 1600-as gyűlést a pápa tiltotta meg. 1606-ban a prokurátorok megszavazták a nagygyűlés összehívását, valószínűleg a franciák nyomására, akik egy ötödik asszisztenciát követeltek a maguk számára.
1593–4-ben került sor az V. általános rendgyűlésre, amely az első olyan volt, amely nem a rendfőnök választására gyűlt egybe. II. Fülöp spanyol király ugyanis magáévá tette egy csoport jezsuita kérését, amelyet a rendgyűlés összehívására P. José de Acosta vezetett elő. A jezsuita Francisco de Toledo Herrera támogatásával meggyőzte VIII. Kelemen pápát, aki 1593 novemberére összehívatta a rendfőnökkel a nagygyűlést. Az év szeptemberében a pápa bíborossá tette Toledót, Acostát pedig jogosította a gyűlésen való részvételre.
A gyűlést a pápa nyitotta meg egy határozott beszéddel. Két követelésének eleget tett a gyűlés: leváltotta az olasz, a német és a portugál asszisztenst, és elfogadta, hogy hat év után újra gyűlést tart. A pápa többi követelményét a gyűlés titkos szavazással elvetette, ugyanígy az ellenzéki csoportok javaslatait is. II. Fülöp több követelését, melyek nem érintették az alkotmányt, elfogadták. Acquaviva kérte, hogy a gyűlés titkos szavazással mondjon ítéletet kormányzásáról. A többség pozitívan szavazott. Az ellenzéket, mivel szakadást okozott a Társaságban, és vétett a rendalapító, az alkotmány és a pápai bullák ellen, azokkal együtt, akik nem voltak hajlandók felesküdni az alkotmányra, kizárták a rendből.
A gyűlés meghatározta az alkotmány lényeges pontjait, az úgynevezett Formula Institutit, amelyet III. Gyula pápa és utódjai megerősítettek. Kimondták a lelkipásztori munkák ellenszolgáltatás nélküli végzését, amiben a rendfőnök sem tehet kivételt. Az 52. határozat, melyet spanyol és portugál nyomásra elhamarkodottan és a rendalapító lelkiségével ellentétben hoztak, megtiltotta az újkeresztények, vagyis az izraelita és a muszlim vallásból áttértek felvételét a Társaságba.
A VI. általános rendgyűlést a prokurátorok 1606-ban szavazták meg, és 1608 februárjára hívták össze. V. Pál kérelmére új asszisztenseket választottak. Elfogadták IV. Henrik francia király kérését, és létrehoztak egy ötödik asszisztenciát Franciaország számára. A rendfőnök ítéletére bízták azokat, akik az alkotmány lényeges pontjait akarták módosítani. A gyűlés azt is előírta, hogy a rendtagoknak évente nyolc-tíz napos lelkigyakorlatot kell végezniük.
Acquaviva hosszú kormányzása alatt nyolc pápa uralkodott az egyházban. Kettővel, VII. Orbánnal és XI. Leóval, pápaságuk rövidsége miatt nem volt szoros kapcsolata. XIII. Gergely pápa (†1585) jóindulatát tapasztalhatta főleg a tanítás területén; elég a pápai szemináriumok alapítására gondolnunk Közép- és Kelet-Európában. V. Sixtus is támogatta a Társaság oktatótevékenységét. A következő két pápa, XIV. Gergely és IX. Ince Acquaviva mögött állt a spanyol és a portugál jezsuitákkal való küzdelmeiben. VIII. Kelemen pápával (1592–1605) sok nehézsége volt, főleg a jezsuita Toledo bíboros és a spanyol jezsuita Juan González de Mendoza miatt, akik a spanyol–portugál ellenzéki csoportosulást védték a pápánál és II. Fülöp spanyol királynál. V. Pállal való kapcsolata jónak mondható. A dominikánusokkal folytatott vita is vesztett hevességéből. A spanyol de Mendoza kérdését, aki a spanyol jezsuiták szeparatista irányát védte, a pápa úgy oldotta meg, hogy kinevezte a perui Cuzco püspökévé.
Acquaviva kormányzása alatt az olasz asszisztencia jelentős fejlődésnek indult. Az egyetlen nehézség Velence és a pápaság harca volt, amelyben Acquaviva természetesen a pápa oldalán állt. Ez azonban maga után vonta a rend kiűzését a Velencei Köztársaság területéről.
A német asszisztencia legnagyobb nehézsége a hitújítás volt, aminek Acquaviva is tudatában volt. Megengedte a papi szemináriumok és konviktusok vezetését, a liturgiában az orgona használatát és az énekes miséket. A kollégiumokban sürgette a görög nyelv tanítását, a rendi főiskolákon pedig a héber nyelvét. A hitújítókkal folytatott vitákban sürgette az alapos teológiai tudást és a hangnem mérséklését. A belga rendtartományt 1612-ben felosztotta vallonra és flamandra, de iparkodott elkerülni a kizárólagos nemzetiségi megoldást. Franciaországot önálló asszisztenciává tette négy rendtartománnyal. A belpolitikai helyzet és az átmenet Valois III. Henrik és Bourbon IV. Henrik között súlyos nehézségeket okozott a rend számára. Párizsból, Rouenból és Dijonból is kiűzték őket. Állandó nehézségeik voltak a parlamenttel és a Párizsi Egyetemmel is.
Acquaviva védte az angliai és a skót missziókat, ahol a rend tagjai a vértanúságra is készek voltak. Gondoskodott számukra misszionáriusok képzéséről Rómában és Spanyolországban is.
Kormányzása alatt nagy fejlődésnek indultak az amerikai és az ázsiai missziók. 1604–11-ben három új rendtartományt alapított a Fülöp-szigeteken, Paraguayban és Kolumbiában, Venezuelában. Az ezekhez intézett irányelveiben olyan szempontokat is megemlít, melyek később az ismert redukciókhoz vezettek. 1611-ben elindította a rend kanadai misszióját. Támogatta Roberto de Nobili erőfeszítéseit Indiában a brahmanok megtérítésére.
Ki kell emelnünk a közel-keleti ökumenikus misszióval kapcsolatos nehézségét a szakadár keresztények körében: így a kopt missziót Egyiptomban és Abesszíniában, a maronitákét Libanonban és a ruténok unióját 1595–6-ban Breszt-Litovszkban.
Hosszú rendfőnöki működése mély nyomokat hagyott a Társaság egész életén. Rendezte a tagok képzését az újoncidőtől a harmadik próbaévig. A lelkigyakorlatokhoz adott iránymutatása (direktórium), a Társaság tanulmányi rendje (Ratio studiorum) évszázadokra befolyásolta az egyházban a tanítás és a papképzés rendjét. A Társaság lelki életére és apostoli munkáihoz adott előírásainak java része bekerült a rend alapvető irányelveinek 1893-ban kiadott gyűjteményébe, az Institutum Societatis Iesuba.