Online Jezsuita Történeti Névtár

Leobenben volt novícius 1629–31-ben. A bölcseletet 1632–4-ben Grazban, a tanárképzőt 1635-ben Leobenben végezte. 1636-ban Steyrben és 1637–8-ban Pozsonyban tanított. Teológiát Grazban tanult 1639–42-ben. Ott szentelték pappá 1642-ben. 1644–5-ben Nagyszombatban középiskolában tanított. Utána egy évig vezette a bécsi tanárképzőt. 1647–9-ben rektor Passauban, majd két évig a novíciusmester segítője és egy évig a tartományfőnök helyettese volt. Ettől kezdve haláláig kevés kivétellel elöljáróként szerepelt: 1653–5-ben Leobenben, 1655 szeptemberétől Bécsben rektor és újoncmester, 1669–70-ben Győrben a harmadik probációs atyák vezetője és 1671–5-ben tartományfőnök volt. Ez év decemberétől 1680-ig a bécsi professzusház főnökeként működött. Hivatala végén továbbra is ott maradt mint lelkipásztor, de már 1682-ben újra átvette a ház irányítását. 1684-ben másodszor lett tartományfőnök 1688 novemberéig. Akkor újra a professzusház főnökévé nevezték ki, s e hivatalában haláláig megmaradt.
Élete utolsó húsz évét Bécsben töltötte vezető helyen. Kétszer volt tartományfőnök, és háromszor a professzusház főnöke. Erre az időre esik Mo. felszabadulásának kezdete a török uralom alól. Mo.-on a következő rendházakat indította el: 1673, Pozsony (rendház); 1674, Eperjes, Zsolna; 1675, Nagybánya; 1676, Kőszeg; 1686, Esztergom és 1687, Buda. Mint a professzusház főnöke ő volt a felszabadító háborúkban részt vevő nagyszámú jezsuita tábori lelkész elöljárója is.

1930–5-ben a zugligeti Manrézában végezte a noviciátust és a retorikát, illetve befejezte középiskolai tanulmányait. 1936–8-ban Bp.-en filozófiai tanulmányokat folytatott, majd 1939-ben, a magiszteri évében a pécsi Pius Kollégiumban matematikát tanított. 1940–4-ben Szegeden végezte a teológiát, majd 1944–6-ban a Bp.-i Tudományegyetemen matematika–fizika szakos középiskolai tanári diplomát szerzett. 1947-ben a Manrézában végezte a terciát. 1948–9-ben Pécsett tanított, 1950-ben Kaposváron volt lelkész, majd a következő évben Gógánfán káplán. 1951–9-ben Zalaegerszegen gimnáziumi tanár, 1959–63-ban Bp.-en fizikai munkás, 1964–73-ban általános iskolában tanított, utána nyugdíjazták, haláláig Bp.-en élt.

Szakolcán született, és Nagyszombatból Trencsénben lépett be a Társaságba. 1694-ben Lőcsén grammatikát tanított. 1695–7-ben Kassán végezte a bölcseletet. Utána ott egy, Ungváron két és Gyöngyösön egy évig tanított. 1702-től két-két évig Bécsben és Grazban tanult teológiát. Ott szentelték pappá 1705-ben. A következő évben Judenburgban végezte a harmadik probációt. 1707-től Szakolcán egy-egy évig retorikát tanított, házgondnok, majd hitszónok volt. 1712-től haláláig, gyakran változtatva helyét, Úrvölgyön, Szepeskáptalanon, Rozsnyón, Lőcsén, Szakolcán, Pozsonyban a Szent Márton-templomban, majd újra Szakolcán szlovák hitszónok volt.

Szülővárosában lépett be a Társaságba. 1649–51-ben Grazban bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Bécsben és Pozsonyban tanított. A teológiát is Grazban végezte 1654–7-ben. Az utolsó évben szentelték pappá. 1658-ban Bécsben retorikát tanított, majd Judenburgban elvégezte a harmadik probációt. 1660–4-ben Grazban három évig bölcseletet, majd kazuisztikát tanított. Ezt adta elő két évig Bécsben is. 1667-től Leobenben, 1670-től Laibachban volt rektor. 1673–9-ben Bécsben egy évig kazuisztikát adott elő, három évig a konviktust vezette, majd egy évig szentírástant és két évig teológiát tanított. 1680–2-ben Passauban volt rektor. 1683–8-ban Judenburgban és Leobenben a harmadik próbaévet vezette. 1689–91-ben tartományfőnök volt. Hároméves hivatali idejében továbbfejlesztette a tartomány mo.-i részeit: a kőszegi és lőcsei rendházakat kollégiummá emelte, a selmecbányai missziót pedig rendházzá. Legalább egy évtizedig fennálló missziós állomásokat hozott létre Belgrádban, Egerben, Eszéken, Nagykanizsán és Szigetváron.

Giannantonio Donato Acquavivának, Atri hercegének második fiaként született; a család egyházi pályára szánta. A középiskola elvégzése után a Perugiai Egyetemen kezdett jogot tanulni. Atyja halála után bátyja Altemps bíboros segítségével bevezette a pápai udvarba. Rómában megismerkedett a jezsuitákkal: a rendfőnök Francesco Borjával és Juan Alfonso de Polancóval. V. Piusz pápa engedélyével 1567-ben belépett a Jézus Társaságába. A próbaidő után két évig teológiát tanult, majd elvégezte a harmadik próbaévet. A Római Kollégiumban bölcseletet tanított, de hamarosan megbetegedett. Miután felépült, a rendfőnök a Római Szeminárium rektorává nevezte ki. 1575-ben a Nápolyi Kollégium rektora, egy évre rá nápolyi, majd 1579-ben római tartományfőnök lett. Működéséről nem sokat tudunk.
A rendfőnök Everard Mercurian 1580. augusztus 1-jén meghalt anélkül, hogy vikáriust nevezett volna ki. Másnap a római és környékbeli professzusok a német asszisztens Olivier Mannaertset választották erre a hivatalra, aki 1581. február 7-ére hívta egybe a nagygyűlést. Február 19-én került sor a választásra. Ötvenhétből harminckét szavazattal a harmincnyolc éves Acquavivát választották rendfőnökké. A nagygyűlés munkájából a 31. határozatot említjük csak meg, amely előírta, hogy a rendfőnök jelöljön ki tizenkét atyát egy tanulmányi rend összeállítására. Ebből született meg tizennyolc évi munka után, 1599-ben a Ratio studiorum.
Acquaviva harmincnégy éves kormányzása alatt a Társaság, főleg annak művei, jelentős fejlődésnek indultak. A rendtartományok száma huszonegyről harminckettőre, a professzusházaké tízről huszonháromra, a kollégiumoké 144-ről 372-re, a rendtagoké pedig 5165-ről 13 112-re emelkedett. A nagy fejlődés és a hosszú kormányzás alatt fontos kérdések, súlyos belső problémák, az egyházi és világi hatalmakkal való nehézségek fordultak elő. Ezért, valamint a rendtagok személyes és apostoli hivatásának erősítésére írta számos levelét és tanítását. Jelentőségüket bizonyítja, hogy az alapokmányok hivatalos kiadásában, az Institutum Societatis Iesuban huszonöt szerepel ezekből. 1581-ben az elsőben a rend szerencsés fejlődéséről, az egyes tagok hivatásáról, az egységről és az apostoli munkáról írt. 1586-ban tárgyalta a tökéletességre és szeretetre való törekvés fontosságát. Két levelében a szerzetesi lelkiség megújításáról írt. A Társaság imaéletében megerősítette a napi egyórás elmélkedést a reggeli órákban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a Társaságban nincsenek előírva kötelező önmegtagadási és bűnbánati aktusok, amelyek az elöljáró engedélyével végezhetők. A lelki megújulásban kiemelte a felsőbb elöljárók szerepét. Felhívta figyelmüket a helyi elöljárók és a lelkiatyák kiválasztására és képzésére. 1587-ben jelent meg az asszisztensek közreműködésével készült buzdítása a Társaság szellemének megőrzéséről és megújításáról. Ezt átdolgozva 1604-ben újra kiadta. Hangsúlyozta, hogy bizonyos szempontjai nem képezhetik vita tárgyát, így az imádság, az engedelmesség, a tisztaság, a különböző grádusok elfogadása. 1600-ban jelent meg a beteg lelkek gyógyításáról szóló fontos tanítása, melyben kiemeli az elöljárók szerepét a lelki kormányzásban.
Az apostoli munkákra is adott útmutatásokat, így az udvari gyóntatók, a népmisszionáriusok, a hitszónokok, a lelkigyakorlatot adók képzésére és munkájára. Legfontosabb művei közé tartozik a Ratio studiorum 1599-ből, a jezsuiták tanulmányi rendjének kiadása, amely hosszú időre befolyásolta az egész világon, a nem katolikus iskolákban is, a tanítási rendet.
Súlyos belső problémát okozott a Társaságnak és a rendfőnöknek a spanyol és a portugál rendtagok támadása a rend alkotmánya ellen a pápa, a spanyol és portugál király és az inkvizíció számára készült emlékiratokban. Memorialista elnevezésük innen származik. A Társaság elleni kritikájuk főbb pontjai a következők voltak: a rendfőnök életfogytiglani teljhatalma a kormányzásban, a fogadalmak különbözősége, a hosszú idő az utolsó fogadalmakig, a közös zsolozsma és az előírt önmegtagadási aktusok hiánya, a rendtartományi gyűlések csekély hatalma, a rendkívüli nagygyűlések ritka egybehívása. Végső céljuk az volt, hogy a spanyol jezsuitákat kivonják a központi hatalom alól, s a király és az inkvizíció alá helyezzék. Első sikerük az volt, amikor II. Fülöp spanyol király közbenjárt a pápánál, hogy az vizitátort nevezzen ki a spanyol jezsuiták számára a cartagenai érsek, Jeronimo Manríque személyében. V. Sixtus pápa eleinte hajlott erre, de az Acquavivával való tárgyalása után elállt a tervtől. A rendfőnök arra kérte a pápát, hogy Spanyolországban vonja vissza a jezsuiták privilégiumát az eretnekek feloldozására, csökkentve ezzel a rend és az inkvizíció közötti feszültséget. Portugáliában is hasonló nehézségek voltak.
Két kísérletet is tettek, hogy Acquavivát eltávolítsák Rómából. Először amikor VIII. Kelemen pápa az V. rendi nagygyűlésen azt kérte, hogy vizsgálják felül a rendfőnök életfogytiglani hivatalát. A kérést a nagygyűlés egyhangúlag elutasította. 1596-ban pedig a jezsuita Francisco de Toledo Herrera bíboros tervezte, hogy a pápa Acquavivát nevezze ki nápolyi érseknek, és ezzel változtassák meg a rendfőnök életfogytiglani hivatalát.
1582 és 1597 között Domingo Báñez vezetésével négy dominikánus szerzetes támadta a Társaság egyes szabályait. Úgy vélték, az egyszerű fogadalmak még nem teszik szerzetessé a szerzetest, és hiányolták az előírt bűnbánati gyakorlatokat. XIII. Gergely pápa 1583-as brevéjével és 1584-es bullájával eloszlatott minden kételyt.
Acquaviva kérlelhetetlen volt, amikor a rend alkotmányát kellett megvédenie, teológiai vitákban azonban engedékenyebbnek mutatkozott. A dominikánusokkal folytatott vitákban megtiltotta azok kiadását. Amikor azonban VIII. Kelemen pápa személyes jelenlétét kívánta a disputákon, megakadályozta, hogy Luís de Molina De concordia című művét a tiltott könyvek jegyzékébe felvegyék. A vitákban néhány jezsuita tanairól úgy nyilatkozott, hogy azok magánvélemények, és nem tükrözik a Társaság tanítását. A zsarnokölés megengedettségéről szóló éles vitákban Juan de Mariana mérsékelt tanát is megtiltotta, mivel IV. Henrik francia király meggyilkolása után, 1610-ben a Társaságot komoly támadások érték emiatt.
Acquaviva hosszú kormányzása alatt több prokurátor kongregációját tartották meg, amelyek közül négy érdemel említést: 1587-ben elvetette a kasztíliai rendtartomány két javaslatát az általános rendgyűlés egybehívásáról és Spanyolország számára egy komisszárius kinevezéséről, amely az első lépés lett volna egy önálló spanyol Jézus Társasága felé. 1590-ben két asszisztens, Manoel Rodrígues és Paul Hoffaeus megnyerte a küldöttek felét egy nagygyűlés összehívására. Acquaviva a neki kijáró kettős szavazattal megakadályozta ezt. Az 1600-as gyűlést a pápa tiltotta meg. 1606-ban a prokurátorok megszavazták a nagygyűlés összehívását, valószínűleg a franciák nyomására, akik egy ötödik asszisztenciát követeltek a maguk számára.
1593–4-ben került sor az V. általános rendgyűlésre, amely az első olyan volt, amely nem a rendfőnök választására gyűlt egybe. II. Fülöp spanyol király ugyanis magáévá tette egy csoport jezsuita kérését, amelyet a rendgyűlés összehívására P. José de Acosta vezetett elő. A jezsuita Francisco de Toledo Herrera támogatásával meggyőzte VIII. Kelemen pápát, aki 1593 novemberére összehívatta a rendfőnökkel a nagygyűlést. Az év szeptemberében a pápa bíborossá tette Toledót, Acostát pedig jogosította a gyűlésen való részvételre.
A gyűlést a pápa nyitotta meg egy határozott beszéddel. Két követelésének eleget tett a gyűlés: leváltotta az olasz, a német és a portugál asszisztenst, és elfogadta, hogy hat év után újra gyűlést tart. A pápa többi követelményét a gyűlés titkos szavazással elvetette, ugyanígy az ellenzéki csoportok javaslatait is. II. Fülöp több követelését, melyek nem érintették az alkotmányt, elfogadták. Acquaviva kérte, hogy a gyűlés titkos szavazással mondjon ítéletet kormányzásáról. A többség pozitívan szavazott. Az ellenzéket, mivel szakadást okozott a Társaságban, és vétett a rendalapító, az alkotmány és a pápai bullák ellen, azokkal együtt, akik nem voltak hajlandók felesküdni az alkotmányra, kizárták a rendből.
A gyűlés meghatározta az alkotmány lényeges pontjait, az úgynevezett Formula Institutit, amelyet III. Gyula pápa és utódjai megerősítettek. Kimondták a lelkipásztori munkák ellenszolgáltatás nélküli végzését, amiben a rendfőnök sem tehet kivételt. Az 52. határozat, melyet spanyol és portugál nyomásra elhamarkodottan és a rendalapító lelkiségével ellentétben hoztak, megtiltotta az újkeresztények, vagyis az izraelita és a muszlim vallásból áttértek felvételét a Társaságba.
A VI. általános rendgyűlést a prokurátorok 1606-ban szavazták meg, és 1608 februárjára hívták össze. V. Pál kérelmére új asszisztenseket választottak. Elfogadták IV. Henrik francia király kérését, és létrehoztak egy ötödik asszisztenciát Franciaország számára. A rendfőnök ítéletére bízták azokat, akik az alkotmány lényeges pontjait akarták módosítani. A gyűlés azt is előírta, hogy a rendtagoknak évente nyolc-tíz napos lelkigyakorlatot kell végezniük.
Acquaviva hosszú kormányzása alatt nyolc pápa uralkodott az egyházban. Kettővel, VII. Orbánnal és XI. Leóval, pápaságuk rövidsége miatt nem volt szoros kapcsolata. XIII. Gergely pápa (†1585) jóindulatát tapasztalhatta főleg a tanítás területén; elég a pápai szemináriumok alapítására gondolnunk Közép- és Kelet-Európában. V. Sixtus is támogatta a Társaság oktatótevékenységét. A következő két pápa, XIV. Gergely és IX. Ince Acquaviva mögött állt a spanyol és a portugál jezsuitákkal való küzdelmeiben. VIII. Kelemen pápával (1592–1605) sok nehézsége volt, főleg a jezsuita Toledo bíboros és a spanyol jezsuita Juan González de Mendoza miatt, akik a spanyol–portugál ellenzéki csoportosulást védték a pápánál és II. Fülöp spanyol királynál. V. Pállal való kapcsolata jónak mondható. A dominikánusokkal folytatott vita is vesztett hevességéből. A spanyol de Mendoza kérdését, aki a spanyol jezsuiták szeparatista irányát védte, a pápa úgy oldotta meg, hogy kinevezte a perui Cuzco püspökévé.
Acquaviva kormányzása alatt az olasz asszisztencia jelentős fejlődésnek indult. Az egyetlen nehézség Velence és a pápaság harca volt, amelyben Acquaviva természetesen a pápa oldalán állt. Ez azonban maga után vonta a rend kiűzését a Velencei Köztársaság területéről.
A német asszisztencia legnagyobb nehézsége a hitújítás volt, aminek Acquaviva is tudatában volt. Megengedte a papi szemináriumok és konviktusok vezetését, a liturgiában az orgona használatát és az énekes miséket. A kollégiumokban sürgette a görög nyelv tanítását, a rendi főiskolákon pedig a héber nyelvét. A hitújítókkal folytatott vitákban sürgette az alapos teológiai tudást és a hangnem mérséklését. A belga rendtartományt 1612-ben felosztotta vallonra és flamandra, de iparkodott elkerülni a kizárólagos nemzetiségi megoldást. Franciaországot önálló asszisztenciává tette négy rendtartománnyal. A belpolitikai helyzet és az átmenet Valois III. Henrik és Bourbon IV. Henrik között súlyos nehézségeket okozott a rend számára. Párizsból, Rouenból és Dijonból is kiűzték őket. Állandó nehézségeik voltak a parlamenttel és a Párizsi Egyetemmel is.
Acquaviva védte az angliai és a skót missziókat, ahol a rend tagjai a vértanúságra is készek voltak. Gondoskodott számukra misszionáriusok képzéséről Rómában és Spanyolországban is.
Kormányzása alatt nagy fejlődésnek indultak az amerikai és az ázsiai missziók. 1604–11-ben három új rendtartományt alapított a Fülöp-szigeteken, Paraguayban és Kolumbiában, Venezuelában. Az ezekhez intézett irányelveiben olyan szempontokat is megemlít, melyek később az ismert redukciókhoz vezettek. 1611-ben elindította a rend kanadai misszióját. Támogatta Roberto de Nobili erőfeszítéseit Indiában a brahmanok megtérítésére.
Ki kell emelnünk a közel-keleti ökumenikus misszióval kapcsolatos nehézségét a szakadár keresztények körében: így a kopt missziót Egyiptomban és Abesszíniában, a maronitákét Libanonban és a ruténok unióját 1595–6-ban Breszt-Litovszkban.
Hosszú rendfőnöki működése mély nyomokat hagyott a Társaság egész életén. Rendezte a tagok képzését az újoncidőtől a harmadik próbaévig. A lelkigyakorlatokhoz adott iránymutatása (direktórium), a Társaság tanulmányi rendje (Ratio studiorum) évszázadokra befolyásolta az egyházban a tanítás és a papképzés rendjét. A Társaság lelki életére és apostoli munkáihoz adott előírásainak java része bekerült a rend alapvető irányelveinek 1893-ban kiadott gyűjteményébe, az Institutum Societatis Iesuba.

Eredetileg autószerelő volt, de egy baleset után, amelyben eltörte a karját, elhatározta, hogy többé nem vezet autót. A jezsuiták helyi gazdaságában volt először jelölt, majd belépett a Jézus Társaságba mint jezsuita segítőtestvér. Az érdi noviciátus elvégzése után a zuglói Manrézában a kertészetet vezette, főként zöldségeket és gyümölcsöket termesztett, valamint egész évben mindig friss virág volt az oltárokon. A P. Provinciális felhívására a magyar provincia háromszáz tagjából ötvenen jelentkeztek a kínai misszióba, a hat kiválasztott testvér közé bekerült F. Ácsbolt is. A tamingi misszióban dolgozott 1936 és 1948 között, a pujangi missziós állomáson P. Lischerong Gáspár helyetteseként működött. Kínában az itthonitól egészen eltérő körülmények között segítette a semmiből felépíteni a missziós állomást. Néhány éven belül kicsiben megcsinált mindent abból, amivel Mo.-on foglalkozott: zöldségeskert, gyümölcsös, szőlő, és jó bort is készített, ami ritkaság volt a missziókban. Mint szakács híres volt magyaros süteményeiről. 1947-től a szeminaristákkal együtt Csengcsouba került, 1948-ban a spanyol jezsuiták vuhui missziójába, majd a kanadai jezsuiták hszujcsoui missziójába ment; 1951-ben, a jezsuita missziók kiűzése után a Fülöp-szigetekre került, de közben Hongkongban megműtötték a sérvét. 1952. január 10-étől 1956-ig az aranetai gazdaságban dolgozott. Nemcsak a jezsuitákat segítette, hanem a kívülállókat is, a közeli tehenészetben megtanította a sajtkészítést. Utána Tajvanra küldték, először a kanadai jezsuiták hszincsui missziójába, majd ezután a csanghuai lelkigyakorlatos házba került, végül a hegyvidéki Csinkuanban dolgozott a gazdaságban, ahol európai gyümölcsfákat honosított meg. A tajvani őslakosokat (hegyilakókat) is megtanította a gyümölcsfák ültetésére, ehhez még kormánysegítséget is kapott. Egészségi állapotának romlása után 1982-ben Tajcsongba küldték pihenni, majd a magyar jezsuiták lucaói Szent Család-kórházába került, ahol elhunyt.

Középiskolai tanulmányait a pécsi Pius Kollégiumban végezte. 1945-ben érettségizett, augusztus 14-én lépett be Bp.-en a Társaságba. A próbaidő után 1947-ben kezdte meg bölcseleti tanulmányait Szegeden. Másodéves hallgató volt, amikor 1948 végén megszületett a felsőbb elöljárók döntése, hogy a tanuló rendtagoknak külföldön kell megfelelő módon a tanulmányokat végezniük. Mivel ez legális úton nem volt lehetséges, csak a szökés maradt. Ezt az elöljárók nem írták elő. Mindenki szabadon választhatta. A szökések egyik útja a budapest–bázeli gyorsvonat hálókocsija alatt az akkumulátorok tetején volt. Ádám is ezt az utat választotta 1949. február végén. Kb. húszórás út után az ausztriai Linzben szállt ki, mely amerikai megszállás alatt volt. Onnan néhány nap múlva Innsbruckba utazott, ahol a városon kívül fekvő Zenzenhofon talált új otthonra. Onnét július közepén az egész magyar közösség, kivéve azok, akik a tanév végén befejezték bölcseleti tanulmányaikat, az észak-olaszországi Chieribe ment. Ott fejezte be Ádám is 1951-ben bölcseleti tanulmányait.
Az év őszétől kezdve a dél-németországi St. Blasienben volt nevelő a kollégium internátusában. Később a belgiumi Leuvenbe került, és a híres katolikus egyetemen három félévig pszichológiát és pedagógiát tanult, amit Münchenben folytatott, és 1957 júliusában megszerezte a doktorátust. 1956 végétől komoly lelkipásztori munkát végzett a nagyszámú magyar menekült egyetemista között.
Egyetemi tanulmányai befejeztével a külföldi magyar jezsuiták főnöke a kanadai Torontóba küldte a teológia elvégzésére. Ott kezdett el angolul is tanulni. 1960. június 19-én szentelték pappá. 1961-ben az észak-amerikai Clevelandbe került a harmadik próbaévre, ahol egy szigorú vezető keze alatt fejezte be kiképzési idejét. 1962-től New Yorkban a jezsuiták Fordham Egyetemén lett a külföldi magyar rendtartomány főnökének titkára, és megkezdte tanári működését. Először neveléstant adott elő, később főleg etikát és logikát.
1968–77-ben a külföldi magyar jezsuiták főnöke lett, de továbbra is tanított. Rendi feladatai mellett komoly lelkipásztori munkát is végzett. Egész New York-i tartózkodása alatt minden vasár- és ünnepnapon egy ottani plébánián misézett. Nagyon aktív nevelőként és vezetőként működött közre a magyar cserkészmozgalomban, melynek folyóiratát is szerkesztette. Évtizedes munkájában fájó pont volt, hogy sokakban a magyarságtudat elfeledtetni látszott a keresztény magatartást.
Tartományfőnöksége és irányítása a külföldi magyar jezsuiták életére és munkájára a jövő szempontjából igen nagy hatással volt. Ennek indulópontja még elődje, P. Héjja Gyula alatt történt 1966-ban, amikor megrendezte Münchenben az első magyar jezsuita találkozót. Ez folytatódott háromévenként Münchenben és Torontóban.
Kormányzását nyitottság jellemezte. Főleg P. Varga Andor tartományfőnöksége alatt egy bizonyos „Amerika-központúság” uralkodott, melybe a rendtartomány anyagi helyzete, a világpolitikában a hidegháború és természetesen az elöljáró karaktere is belejátszott. Ezt az Európában élők érezhették is, amikor kérték, hogy Európában maradhassanak. Az anyaországhoz való viszony Ádám hivatali idejének első „nagytalálkozója” alkalmából központi témává lett. Ha nem is lehetett a különböző nézőpontokat közös nevezőre hozni, az anyaország és az otthoniak lelki, szellemi és anyagi segítése előtérbe került. Itt elég, ha megemlítjük, hogy sikerült rendezni a Szolgálatnak Mo.-ra küldését; a Teológiai Kiskönyvtár 35 kötetét, mely a végén tízezres példányszámban jelent meg, és évekig a papképzés alapjául szolgált. Ebbe a vonalba esik két atya hónapokig tartó missziója a Bácska-Bánát magyar lakói között.
1977-ben lejárt tartományfőnöki ideje, és folytatta a Fordhamen tanári működését. 1996-ban haza kellett térnie Mo.-ra, hogy átvegye a már 1990-ben egyesült rendtartomány vezetését. Folytatnia kellett annak újjáépítését 2002-ig. Ekkor visszatérhetett nevelői munkájához az 1996-ban megnyílt miskolci gimnáziumban. Fő feladata volt a jezsuiták, a tanári kar és a diákság lelkigondozása.

1923–5-ben Érden volt skolasztikus novícius, 1926–7 folyamán a kalocsai jezsuita gimnáziumban befejezte középiskolai tanulmányait. 1928–30-ban Kalocsán szakaszprefektus. 1932–4-ben Innsbruckban, 1935-ben pedig Szegeden teológiai tanulmányokat folytatott. Szegeden végezte a terciát 1936-ban. 1937–9-ben Szegeden, az egyetemen készült az államvizsgára németből és franciából, majd 1940–2-ben Pécsett, 1943–50-ben Kalocsán tanított. 1949-ben lelkész, a kisszemináriumban tanított németet. 1951–62-ben Kalocsán általános iskolában tanított, majd 1962–8-ban Pakson, 1968–81-ben pedig Nagyszékelyen. 1981-ben vonult be Pannonhalmára.

1923–5-ben Érden volt skolasztikus novícius. 1926-ban a kalocsai jezsuita gimnáziumban befejezte középiskolai tanulmányait. 1927–30-ban Szegeden folytatott filozófiai tanulmányokat. 1931-ben a pécsi Pius Gimnáziumban magyar és latin nyelvet oktatott. 1932–5-ben Szegeden végezte teológiai tanulmányait. 1936-ban a terciát Szegeden töltötte, 1937–9-ben a szegedi egyetemen államvizsgázott latinból és történelemből. 1940–50-ben Pécsett tanított, 1950–79-ben lelkészkedett, Nagykovácsiban halt meg 1979. április 28-án.

Szülővárosából Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után Győrben végezte a tanárképzőt. 1758–9-ben Kassán bölcseletet, majd Nagyszombatban matematikát tanult egy évig. Magiszterként tanított Szakolcán, Eperjesen és Besztercebányán. A teológiát Nagyszombatban végezte 1764–7-ben. 1766-ban szentelték pappá. 1768-ban Bazinban tanított grammatikát, utána Nagyszombatban volt internátusi felügyelő. 1773-ban Győrben bölcseletet tanított, amikor a rendet feloszlatták. Esztergomi egyházmegyés papként folytatta tanári működését. 1784–97-ben Pozsonyban, majd 1819-ig Nagyszombatban államtudományt tanított. Több szakmájába vágó könyvet írt.

Negyedéves teológus volt Grazban, amikor szentelés előtt elbocsátották. Udvari hivatalnok lett, és Károly főherceg számára magyar nyelvkönyveket írt. Egy magyar–latin–német szótára Szinnyei József szerint kéziratban maradt.

1903–5-ben Nagyszombatban volt skolasztikus novícius, 1906–9-ben a kalocsai gimnáziumban humaniorákat és retorikát tanult. 1910–1-ben Pozsonyban filozófiát, 1912-ben Innsbruckban teológiát tanult. 1913-ban Szatmárnémetiben volt kollégiumi felügyelő. 1914-ben Kalocsán szakaszfelügyelő, matematikát, szépírást és gyorsírást tanított. 1915–6 folyamán Innsbruckban fejezte be teológiai tanulmányait. 1917–9-ben a pécsi Pius Gimnáziumban szakaszfelügyelő a konviktusban. 1920-ban Bécsben végezte a terciát. 1921–4-ben a Bp.-i Tudományegyetemen matematika–földrajz szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1925–48-ban a pécsi Pius Gimnáziumban matematikát, ábrázoló geometriát, szépírást és földrajzot, majd az egyházmegyei szemináriumban művészettörténetet oktatott. 1951-től haláláig a pannonhalmi szociális otthon lakója volt.

Trencsénben volt novícius. Utána Szakolcán elvégezte a tanárképzőt, Grazban pedig a bölcseletet 1738–40-ben. Magiszterként Pécsett és Kassán tanított. 1744–7-ben Nagyszombatban teológiát tanult, majd Grazban egy évig egyházjogot hallgatott, és Besztercebányán elvégezte a harmadik próbaévet. 1750–2-ben Győrött a tanárképzőben tanított latin nyelvet, majd 1753–5-ben Nagyszombatban előadta a hároméves bölcseleti kurzust. Utána egy-egy évig Nagyváradon, Nagybányán, Marosvásárhelyen és Ungváron volt hitszónok. Nagyszombatban 1760–2-ben újra tanár lett, 1761-ben teológiai doktorrá avatták. Kontroverziát és szentírástant adott elő, Győrben pedig teológiát 1763–5-ben. 1766-tól a rend feloszlatásáig előadásainak kiadását készítette elő Székesfehérváron, ami azonban nem jelent meg nyomtatásban. Utána Esztergomban az iskolák felügyelője lett haláláig.

A sziléziai Adolphot Győrben vették fel a Társaságba. Újoncidejét Trencsénben, bölcseleti tanulmányait Nagyszombatban végezte 1680–2-ben. Utána Linzben és Passauban tanított. 1687–8-ban Bécsben volt teológus. Ott szentelték pappá 1688-ban. A következő évben Judenburgban volt harmadik probációban. Papi munkái között eleinte a lelkipásztorkodás állt a főhelyen. Budán német hitszónok, Eszéken házfőnök, Kőszegen házgondnok és Grazban hitszónok volt. 1696-tól haláláig a bécsi professzusházban az iskolaigazgató hivatalát viselte. 1699–1700 folyamán az évi katalógusok szerint az iskolai színjátszás felelőse. Ilyen irányú munkássága nagy jelentőségű volt, habár művei nem jelentek meg nyomtatásban. Ausztriában az iskolai színjátszásban Nicola Avancini kora a „ludi caesarei”-vel lezárult. Adolph már a késő barokk megtestesítője volt, egy átmeneti időszaké. Őt nem jellemezte többé a nagy színházi apparátus, politikai témák sem érdekelték. Inkább költőivé vált. Figyelme elsősorban az egyén sorsára irányult. Kerülte a tragikumot és a halál témáját. Ez, úgy látszik, istenképével függött össze, ami mindenütt jelen volt, és uralkodó vonása a szeretet.

A székely származású Ágoston Bécsben végezte a próbaidőt 1638–40-ben, majd egy évig Győrben grammatikát tanított. 1642–4-ben Nagyszombatban bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Pozsonyban és Sopronban tanított. 1647–50-ben Bécsben végezte a teológiát, 1650-ben szentelték pappá. 1651–3-ban Pécsett magyar hitszónok volt. A következő évben Judenburgban végezte a harmadik probációt. 1655–8-ban Székelyudvarhelyen egy évig lelkipásztorként, Kolozsmonostoron, Székely néven, házfőnökként két évig, Komáromban egy évig magyar hitszónokként működött. 1659-ben Pozsonyban a gazdasági ügyeket intézte. 1660–9-ben Nagyszombatban, 1670-ben Kassán, 1671–2-ben Győrben, 1673–7-ben Komáromban, 1678–83-ban ismét Nagyszombatban volt magyar hitszónok és lelkipásztor. 1684-ben betegen került Trencsénbe. 1689-ben Nagyszombatban halt meg. Több magyar nyelvű lelki könyvet írt.

Akai Kristóf és Péter testvére. Trencsénben volt novícius. Utána Leobenben elvégezte a tanárképzőt. A bölcseletet Nagyszombatban tanulta 1727–9-ben, majd három évig ugyanott a középiskolában tanított. A teológia három évét Bécsben, a negyediket Nagyszombatban végezte 1734–7-ben. 1737-ben szentelték pappá. A következő évben Besztercebányán volt harmadik probációban. 1739-ben Nagyváradon grammatikát tanított. 1740-től haláláig Kassán tanárkodott. Tantárgyai voltak időrendi sorban: a teljes bölcseleti kurzus, kontroverzteológia, egyházjog, szentírástan. Emellett néhányszor magyar és szlovák lelkipásztor, valamint börtön- és kórházlelkész is volt. Több egyháztörténeti jellegű könyvet írt.

Akai János és Péter testvére. A középiskolát Komáromban végezte. A bécsi próbaidő után a bölcseletet Grazban tanulta 1726–8-ban. 1729–30-ban Nagyszombatban, 1731-ben Pozsonyban tanított. 1732–5-ben teológiát tanult Nagyszombatban, 1735-ben szentelték pappá. 1736-ban Gyöngyösön tanított középiskolában. A következő évben Besztercebányán végezte a harmadik próbaévet. 1738–44-ben Kassán előadta a teljes bölcseleti kurzust, és kontroverzteológiát is tanított. 1745-ben Nagyszombatban kazuisztikát adott elő. Emellett volt szlovák hitszónok és katekista, börtön- és kórházlelkész és szemináriumi régens. Erre az időre esik irodalmi tevékenysége is. Írt kozmográfiát, valamint az egyháztörténelmet érintő műveket. 1746–7-ben vándor népmisszionárius volt. 1748–9-ben Eperjesen, 1750–2-ben Kassán szlovák hitszónokként működött. 1754–9-ben az egri kollégium birtokán, Savnikon lelkipásztori munkát végzett. 1760–2-ben Turócon házfőnök volt. 1763–5-ben Eperjesen a házi lelkiatya hivatalát látta el. Onnan már betegen Turócra költözött, ahol rövidesen meghalt.

Akai János és Kristóf testvére. Trencsénből Bécsben lépett be a Társaságba. 1735-ben Komáromban grammatikát tanított. A bölcseletet 1736–8-ban Nagyszombatban végezte. Utána két-két évig Esztergomban és Ungváron tanított. 1743–6-ban Kassán volt teológus. 1746-ban szentelték pappá. Utána Besztercebányán volt harmadik probációban. 1748-ban Kassán héber nyelvet tanított. 1749-től egy évig Rozsnyó, két-két évig Eperjes és Liptószentmiklós székhellyel vándor népmisszionáriusként működött. 1754–6-ban Trencsénben és 1757-től haláláig Nagyszombatban hitszónok volt.

Tizennégy éves korában vették fel a rendbe. A kétéves próbaidőt Nagyszombatban töltötte 1906–8-ban. Utána négy évig Kalocsán folytatta a középiskolát. Következett 1913–5-ben Innsbruckban a hároméves bölcseleti kurzus. 1916–7-ben Pécsett tanított. A teológiát szintén Innsbruckban végezte 1918–21-ben. 1920-ban szentelték pappá. 1922-ben Bécsben volt a harmadik próbaévben. 1923-ban Szegeden volt hitszónok és kongregációs prézes. 1924–7-ben Kalocsán hittant tanított. Egy évet az újoncmester segítőjeként Érden töltött, majd újra Kalocsán volt hittanár és a kisszeminárium igazgatóhelyettese 1935-ig. Utána két évig a budapesti Manrézában a retorika és a német nyelv tanáraként működött. 1937-től tíz évig a szegedi szemináriumban szónoklattant, katekézist és pedagógiát adott elő. 1947-től Bp.-en a Manréza lelkigyakorlatos ház igazgatója volt annak 1950-es lefoglalásáig. Szegedről hurcolták el 1950. június 10-én. 1951-ben került Pannonhalmára a szerzetesek szociális otthonába.

1890–1-ben Nagyszombatban novícius, a következő évben St. Andräban retorikus volt. 1893–5-ben a kalocsai gimnáziumban szakaszfelügyelőként működött. 1896–7 folyamán Pozsonyban filozófiát, 1898 és 1901 között Innsbruckban teológiát tanult. 1902-ben Nagyszombatban töltötte a terciát, közben a novíciusmester sociusa volt. 1903–9-ben Pozsonyban lelkész, gazdasági vezető, Mária-kongregációk prézese volt. 1909 és 1914 között Szatmárnémetiben a konviktus régense, a Jézus Szíve Társulat vezetője, Mária-kongregációk prézese volt. 1915 és 1920 között a kalocsai rendházban lelkész, gazdasági vezető, Mária-kongregációk prézese. 1921–4-ben a pesti rendházban a Mária-kongregációk prézese, a kongregációs otthon gazdasági vezetője, a templomban lelkész; 1925–30-ban Pécsett gazdasági vezető, a gimnáziumban hittantanár volt. 1931-ben Bp.-en lelkészként és lelkigyakorlat-vezetőként tevékenykedett.