Online Jezsuita Történeti Névtár

1663-ban Trencsénben kezdte meg szerzetesi életét, melyet a következő évben Bécsben folytatott. 1665–7-ben Kassán bölcseletet tanult. 1668–9-ben Trencsénben, 1670–1-ben Nagyszombatban tanított grammatikát. A teológiai tanulmányokat Bécsben végezte, ahol 1675-ben pappá szentelték. A harmadik próbaévet 1676-ban Judenburgban végezte. 1677-ben a nagy rózsahegyi misszióban is részt vett, és Liptószentmiklóson működött. 1678–9-ben Ungváron hitszónok, az anyagi ügyek intézője és házi lelkiatya volt.

Kőszegen született, a középiskolát az ottani jezsuita kollégiumban végezte. 1760-ban lépett be a Társaságba. Az újoncidőt Trencsénben töltötte, majd egy évig Győrben tanított. 1764–5-ben Nagyszombatban tanult bölcseletet, utána Pozsonyban volt középiskolai tanár 1766–8-ig. A következő évben Nagyszombatban matematikát tanult. Teológiára Bécsbe került, s harmadik évében járt, amikor a Társaságot feloszlatták. Ekkor világi pap lett. Előbb retorikát tanított Bécsben. Migazzi Kristóf bíboros-érsek Párizsba küldte, hogy tanulmányozza a papnevelést. Visszatérte után Oroszországban újra jezsuita lett, de az ottani éghajlatot nem tudta elviselni, és visszatért Ausztriába. 1785-től plébános volt Achauban, majd időskorában Zwischenbrückenben élt. Egyháztörténettel foglalkozott, és hosszadalmas latin költeményeket írt.

1889–91 között Nagyszombatban volt skolasztikus novícius, a következő évben St. Andräban retorikus. 1894-ben Kalocsán szakaszprefektusként működött a konviktusban. 1895–7 között Pozsonyban volt filozófiahallgató, 1898–1900 között Kalocsán magiszter. 1901–3-ig Innsbruckban hallgatott teológiát. 1904-ben a bp.-i Tudományegyetemen középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1905-ben Kalocsán magyar és latin nyelvet, földrajzot és hittant tanított. 1906-ban Linzben töltötte a harmadik probációt. 1907–9 között Szatmárnémetiben volt lelkész, a Mária-kongregáció prézese, könyvtáros. 1910-ben Kalocsára került hittantanárként és könyvtárosként. 1911-ben Nagykapornakon volt lelkész és hittantanár. 1912–8-ig Kalocsán volt lelkész, a Jézus Szíve Társulat vezetője. 1919–46-ig Szatmárnémetiben volt lelkész, könyvtáros, a Mária-kongregáció prézese, lelkigyakorlat-vezető.

1883-ban lépett be a Társaságba. Próbaidejének első évét Nagyszombatban, a másodikat, majd két év retorikát St. Andräban végzett. 1888–90-ben Pozsonyban bölcseletet tanult. A következő évben Kalocsán volt internátusi felügyelő. A teológiát 1892–5-között Innsbruckban végezte. 1894-ben szentelték pappá. 1896-tól három évig Kalocsán tanított hittant, latint és magyart. 1899-ben Bécs-Lainzban végezte a harmadik próbaévet. 1900–1-ben Pozsonyban, 1902–3-ban Nagyszombatban volt népmisszionárius. 1904–6 között Bp.-en és Kalocsán készült az államvizsgára. 1907-től haláláig magyar–latin tanár volt először Kalocsán, 1918–22-ig Pécsett, majd újra Kalocsán.

Tizenkilenc éves korában Győrben lépett be a Társaságba. Kétéves próbaidejét Bécsben töltötte. Nagyszombatban tanult bölcseletet. 1657–9 között Nagyszombatban, Sopronban és Trencsénben tanított középiskolában. Teológiai tanulmányait 1660-ban Nagyszombatban kezdte, és Grazban fejezte be. Ott szentelték pappá 1663-ban. Rendi képzését a harmadik próbaévvel Judenburgban fejezte be. Papi mukáját 1665-ben Selmecbányán kezdte mint hitszónok. A következő két évben Kassán matematikát tanított, a harmadikban lelkipásztori feladatokat látott el. 1669-től húsz éven keresztül fő feladata a kifejezetten papi munka volt a rendtartomány magyar részének szinte minden városában. 1690-ben Nagyszombatban, egy év múlva Győrben házgondnok volt. 1692–4-ig a nagyszombati papnevelő intézetet vezette. Utána két évig Győrben házgondnok volt. 1698–9-ben újra a szemináriumot vezette. 1700–1-ben Pozsonyban volt hitszónok. 1702–5 között Sopronban, a következő évtől haláláig Pozsonyban volt a ház lelkivezetője.

1736-ban Pozsonyban vezette az asztalosműhelyt.
L

Középiskoláit a kőszegi kollégiumban végezte. 1714-ben lépett be a Jézus Társaságba. A kétéves próbaidőt és a hároméves bölcseleti kurzust Bécsben végezte, a teológiát Grazban. Ott szentelték pappá 1725-ben. Rendi képzése után 1728-tól tanított a jezsuita főiskolákon: a teljes bölcseleti kurzust adta le 1728–31-ben Kolozsvárott és 1732-től Nagyszombatban, ahol egy-egy évig kazuisztikát és kontroverzteológiát is tanított. 1738-ban került Kassára a dogmatikai tanszékre. 1741-ben kezdődött elöljárói pályafutása. Fontosabb helyeken – mint Kassa, 1746 Buda, 1749 Nagyszombat, 1752 Eger, 1755 Nagyszombat, 1760 Kassa – rektor volt. 1762-ben Sopronban könyvtáros lett haláláig. Budán és Egerben megnagyobbította a kollégiumot. Ismertté vált magyar nyelvű iskoladrámájával, a Sedecziassal; ez nem eredeti munkája volt, hanem Giovanni Granelli olasz verses drámáját dolgozta át Pamer latin fordításából magyarra. Egerben adatta elő valószínűleg 1753-ban, és ugyanabban az évben jelentette meg nyomtatásban is Kassán. Jó magyar stílusa volt erős költői pátosszal. A rövid latin mondatokat élénk, szemléletes módon adta vissza. Drámájának van új kritikai kiadása is.

1584-ben Kolozsváron az alsó osztályban tanított. 1587-ben szentelték pappá Kolozsváron. Gyulafehérváron volt katekéta és szükség esetén Kolozsváron a hitszónokot helyettesítette. 1590-ben a moldvai misszióban dolgozott. A következő évben Krakkóban volt házgondnok. 1592-ben elbocsátották a Társaságból.

1661–3-ban az asztalosműhelyt vezette Győrben.

Budáról logikusként Bécsben lépett be a Társaságba. A második próbaévet Trencsénben végezte. Utána két évig Sopronban tanított. 1750–2-ben Bécsben tanult bölcseletet. A következő két évben Budán tanított középiskolában. 1755–8 között Kassán volt teológus. 1757-ben szentelték pappá. 1759-ben Kassán internátusi nevelőként működött. A következő évben Egerben végezte a harmadik próbaévet. Utána Komáromban volt hitszónok. 1762–6-ig a bécsi Theresianumban a magyar nyelvet tanította. 1767–72-ig Nagyszombatban két évig bölcseletet, egy-egy évig világ- és egyháztörténelmet, egyházjogot, és két évig morális teológiát tanított. 1773-ban Budán volt teológiatanár a Társaság feloszlatásáig. Utána valószínűleg Bécsben élt, és 1786-tól a volt jezsuita Kirche am Hofban segédlelkészként működött. Feltalálta a dohány új feldolgozási módját. Erről szóló műve latinul és németül jelent meg.

Pozsonyban született és Nagyszombatban lépett be a Társaságba. A próbaidő után 1910–2-ben Kalocsán befejezte a gimnáziumi tanulmányokat. 1913–5-ben a francia rendtartomány angliai főiskoláján, Jersey-ben tanulta a bölcseletet. 1916-ban a lyoni rendtartományban, az angol Hastingsben kezdte el a teológiát. 1917-ben szentelték pappá. 1918-ban Kalocsán tanított, majd Innnsbruckban folytatta teológiai tanulmányait. 1920-tól a csehszlovák rendtartományban, Nagyszombatban magyar hitszónok volt. 1923-ban ugyanott házgondnok is lett. 1924-ben a bp.-i Manrézában végezte a harmadik probációt. 1925-ben a csehszlovák rendtartomány tagja lett. Korában ismert lelki író volt. Főleg a Jézus Szíve-tiszteletet terjesztette, s megírta több jezsuita szent és boldog (Regis Szent Ferenc, Hieronymo Szent Ferenc, Alacoque Szent Margit és de la Colombière Kolos) életrajzát. Két kötet elmélkedést adott ki Jézus életéről az év minden napjára.

1909–10-ben Nagyszombatban volt testvérnovícius. 1911–5 között a pesti rendházban mint szabó, ruhatáros és a szolgák felügyelője tevékenykedett. 1915-től katonai szolgálatra hívták be. 1919–22 között ismét a pesti rendházban volt szabó, ruhatáros, a szolgák felügyelője és házi mindenes. 1923-ban Szegedre került mint portás, szabó, ruhatáros, a szolgák felügyelője; 1924–5-ben az érdi noviciátusban volt portás, szabó és ruhatáros. 1926–30 között Pécsett volt házi mindenes; 1931-től haláláig Kalocsán ruhatáros, szabó, házi kísérő.

Orvoscsaládban született, középiskolai tanulmányait a miskolci Fráter György Gimnáziumban végezte, majd Bp.-en a Pázmány Péter Tudományegyetem jogi karára és a Zeneakadémia hegedű tanszakára járt párhuzamosan. Mint egyetemista néhány szemesztert Franciaországban hallgatott, itt tevékenyen bekapcsolódott a katolikus egyetemisták mozgalmába. Közben számos nyelvet elsajátított: angolul, franciául, németül és olaszul beszélt folyékonyan. Jezsuita hivatását érezve, személyesen jelentkezett Rómában P. Wlodimir Ledochówski jezsuita generálisnál, aki biztatta és jó tanácsokkal látta el. A noviciátusba jogi doktorátussal és zenei diplomával lépett be. Filozófiai tanulmányai befejezése után, 1940-ben rendtársaival, Sebes Józseffel és Vajda Tiborral a kínai misszióba került. A pekingi nyelvi képzés után tanárai a Harvard egyetemre akarták küldeni, de inkább a missziós életre vágyott. A teológiát a sanghaji Zikavej jezsuita főiskolán végezte, közben a Fuzsen Katolikus Egyetemen hegedű koncerteket tartott. Zenei pályafutása azonban megszakadt: mivel harmadik probációja alkalmával elöljárója megtiltotta a hegedülést, a jezsuita engedelmesség nevében többé nem nyúlt a hangszerhez. 1949-ben a hatalomra került kommunisták kiűzték Kínából. A harmadik probáció után Hongkongba került, ahol letette az ünnepélyes utolsó (negyedik) fogadalmát. Itt a kínai történelemmel kezdett foglalkozni, közel negyven éven át hetente közzétette Chinese News Analysis (Kínai hírek elemzése) című kiadványát, amelyben a kínai újságokban és rádiókban közölt híreket elemezte és kommentálta. Ezzel a tevékenységével világszerte elismert Kína-szakértő lett.

Világi papként közvetlenül P. Leleszi János Kolozsvárra érkezése körül lépett be a Társaságba. A korabeli források jelzik, hogy jó hitszónok volt. Kolozsvárról és Gyulafehérvárról járt missziós körutakon, 1584-ben a Székelyföldön. 1585-ben Nagyváradon is dolgozott. Amikor 1588-ban a protestáns rendek a medgyesi országgyűlésen kiűzték a jezsuitákat, Ladó négy társával Moldvába, majd Oláhországba ment. 1590-ben visszatért Erdélybe; Fogarasból, Báthory Boldizsár védelme alatt járta a vidéket, és tartotta az emberekben a katolikus hitet, megjegyzendő, hogy jezsuita öltözékben. A rend visszaállítása után, 1596–1600-ig a gyulafehérvári, 1601–6-ig a nagyváradi rendházhoz tartozott, ahol házfőnök volt. 1607-ben Mo.-on működött. 1609–13 között egyedüli jezsuitaként végzett lelkipásztori munkát Erdélyben. Ezután Mo.-ra jött, ahol egy évig még dolgozott, majd betegen Homonnára került, ahol meghalt.

Bécsben született, ott lépett be a Társaságba. A próbaidő után Leobenben elvégezte a tanárképzőt. 1738–40-ig Grazban volt bölcsészhallgató. Utána Steyrben, Bécsben, Linzben és Sopronban tanított középiskolában. 1746–9-ben a teológiát is Grazban végezte. A következő évben Sopronban retorikát tanított, majd Besztercebányán volt harmadik probációban. Kétévi bécsi tanítás után 1754–8-ban a leobeni tanárképző latintanáraként működött. 1759–63-ban Bécsben iskolaigazgató volt. 1764-ben Trencsénben az újoncmester helyettese lett, ahol rövidesen meghalt.

1876-ban Nagyszombatban lépett be a Társaságba. 1878–9-ben az ausztriai St. Andräban volt retorikus. 1880–2-ben Pozsonyban bölcseleti tanulmányokat végzett. 1883–5 között internátusi nevelő volt Kalocsán. A négyéves teológiai tanulmányokat Innsbruckban végezte. 1887-ben szentelték pappá. 1889–90-ben Bp.-en készült az államvizsgára, majd Kalocsán tanított. 1893-ban végezte a harmadik próbaévet Bécs-Lainzban. 1894-től haláláig Kalocsán tanított latin és német nyelvet.

Az ausztriai St. Pöltenben született. Bécsben bölcseletből megszerezte a magiszteri fokozatot, és egyház- és civil jogot tanult, amikor Trencsénben belépett a Társaságba. A próbaévek után Győrben végezte a tanárképzőt. Utána egy-egy évig Steyrben, Linzben és Varasdon tanított. 1753–6-ban Nagyszombatban teológiát tanult. 1756-ban szentelték pappá. Utána Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1758–63-ig Grazban tanított középiskolában. Utána egy-egy évig Laibachban bölcseletet, Zágrábban kontroverziát tanított. 1767-től Nagyszombatban, Leobenben (itt három évig) és Besztercebányán volt hitszónok.

1512-ben Almazánban egy megtért zsidó család negyedik generációjában született. A középiskolát Sigüenzában, a bölcseletet 1528–32-ben Alcalában végezte a doktorátussal. Utána 1536-ig Párizsban teológiát tanult. Szent Ignácnál elvégezte a lelkigyakorlatokat, és 1534. augusztus 15-én csatlakozott kis csoportjához. Ő is fogadalmat tett, hogy elzarándokol a Szentföldre, és szegénységben hirdeti az evangéliumot. 1536. november 15-én a kilenc társ elhagyta Párizst, és 1537. januárban Velencébe érkezett. A húsvétot Rómában töltötték, és III. Pál pápától megkapták az engedélyt a szentföldi zarándoklatra. 1537. június 24-én Velencében pappá szentelték.
Mivel a háború miatt a szentföldi zarándoklat lehetetlenné vált, Rómába mentek, ahová novemberben érkeztek meg. Még ebben az évben a pápa megbízta, hogy a Sapientia egyetemen teológiát tanítson. 1539. március–júniusban részt vett a Jézus Társasága alapítását megelőző tanácskozásokon. Ezt követően Ennio Filonardi bíboros pápai legátus Faberral Pármába küldte apostoli munkára. 1540-ben Ignác Rómába hívta, hogy segítsen a Társaság megalapításában és Ignác rendfőnökké választásában. Laínez társaival együtt 1541. április 22-én tett ünnepélyes fogadalmat a Szent Pál-bazilikában. 1542-ben Velence egy hitszónokot kért a pápától a hitújítók ellensúlyozására. A pápa Laínezt küldte, aki egy évig működött a Köztársaságban.
1546 májusában III. Pál Laínezt és Salmerónt a Trienti Zsinat teológusaivá nevezte ki. 1546–7-ben részt vettek a megigazulásról szóló határozat előkészítésében. Amikor a zsinatot Bolognába helyezték át, ők is követték. Laínez 1547–51-ben Itália különböző városaiban folytatott lelkipásztori munkát. A zsinat 1551–2-ben gyűlt újra össze. Laínez II. Gyula pápa teológusaként felszólalt a szentségekről szóló tárgyalásokon. A zsinat váratlanul félbeszakadt. 1552. június 11-én a rendfőnök Laínezt itáliai tartományfőnökké nevezte ki. Genovában megírta az uzsoráról szóló munkáját. Giovanni Girolamo Morone bíborossal Augsburgba ment a birodalmi gyűlésre. II. Marcell pápa halálakor, 1555 májusában visszatért Rómába, ahol az utód, IV. Pál rendeletére a vatikáni Dataria újjászervezésében kellett részt vennie. E munka közben írta értekezését a szimóniáról.
Ignác halálakor, 1556 júliusában Laínez is súlyos betegen feküdt a házban; ennek ellenére Ignác halála után őt választották vikáriussá. Hivatalát csak szeptember közepén tudta átvenni, ekkor azonban nagy vita kerekedett. Nicolás Bobadilla, az első társak egyike, azzal vádolta Laínezt, hogy hagyja magát kormányozni Juan Alfonso de Polancótól és Jerónimo Nadaltól. Bobadilla azt követelte, hogy Ignác halála után a még élő első társak, akiknek a neve az alapító oklevélben is szerepel, közösen kormányozzák a Társaságot. Ez a helyzet egészen 1558-ig állt fent, ekkor a július 10-től szeptember 10-ig tartó általános rendgyűlés már az első menetben Laínezt választotta rendfőnökké. Első feladata volt a rendalkotmány elfogadása és a latin szöveg kiadása. Határozatba foglalta az egyszerű fogadalmak minőségét, kizárta a közös kórusimát, a bűnbánati aktusok gyakorlását az egyénekre bízta, és tárgyalt az imádságról, valamint az apostoli élet szükségleteiről. Fontos döntést hozott új rendtartományok létrehozásáról is. A pápa határozott akaratára a rendfőnökök hivatali idejét három évre korlátozta, és elő kellett írnia a közös kórusimát más szerzetesrendek mintájára. Ezek megvalósítását a következő pápa, IV. Piusz felfüggesztette.
A gyűlés előírta a rendfőnöknek, hogy irányítsa az apostoli munkát, és szerkessze meg az általános működési szabályzatot. A nagygyűlés az előző évek tapasztalata alapján saját feladatának tekintette a kormányzás módjának meghatározását. 1558 őszén választották meg az előírás szerinti négy asszisztenst: Nadalt, Cristobal Madridot, Luís Gonçalves da Câmarát és Polancót, aki egyben megmaradt a Társaság titkárának.
A rendfőnök feladata volt, hogy a jogi szabályokat gyakorlattá tegye. Az új Társaság szerencsés volt, hogy Laínez személyében a megvalósítás tökéletes példáját láthatta. Beszédeinek és utasításainak másolatai kézről kézre jártak a Társaságban. Ignác levelezésről szóló szabályai ezekben az években még érvényben voltak. Miután 1558-ban az alkotmány elkészült, a következő évben megjelent az annak rendelkezései szerinti új levelezési szabályzat.
Laínez kormányzása alatt jelentős fejlődésnek indult az apostoli munka, főként a kollégiumok. A kisebb rendházat felváltották a nagy iskolák. Az ő idejében kb. százra tehető az alapítási kérések száma. Ő azonban Ignáccal ellentétben csak tízet teljesített, többségét az Alpoktól északra, főleg a Habsburg-területen, de remény volt Franciaországban is. Az új alapítások Ausztriában, Németországban és Csehországban sokkal jelentősebbek voltak, mint Itáliában a sok kis kollégium. Laínez egyik első írásában rendelkezett a kollégiumok alapításának formájáról: minden feltétel nélkül csak egy teljes kollégiumot lehetett elfogadni, amelyhez a Társaság ingyen adja a működéshez szükséges személyzetet.
Az indiai misszióba megválasztásának híre csak 1559-ben ért el. Laínez levélben üdvözölte a misszionáriusokat, és jelezte, hogy sokan jelentkeznek erre a munkára. Kiemelte a feladat jelentőségét. A missziók megismertetéséhez nagyban hozzájárultak az onnan érkezett levelek. Ezek latin fordítását nemcsak a jezsuiták, hanem a hívek körében is terjesztették Rómából.
1561. június 2-án a pápa Ippolito d’Este bíborost nevezte ki legátusának Párizsba, ahol a Társaság engedélyt kapott a letelepedésre. A legátus kíséretébe került Laínez is, akit Juan Alfonso Polanco és Hannibal du Coudret is elkísért, míg Alfonso Salmerón Rómában a vikárius szerepét látta el a Társaságban. A küldetés célja a király azon szándéka volt, hogy a protestánsokat is részvételre buzdítsa a Trienti Zsinat folytatásában. Kezdetben a legátus, hogy megnyerje bizalmukat, engedékenyebb álláspontot képviselt, de a pápa erélyesebb magatartást követelt Poissyban a tárgyalásokon. Laínez több kérdésben írásban adta be véleményét. Szerepet játszott az utolsó memorandum elkészítésében, melyet a legátus a királynőnek, Medici Katalinnak nyújtott be. Laínez kifejtette, hogy a zsinat folytatása szükséges, és neki mindent meg kell tennie, hogy azon a protestánsok, továbbá a katolikus prelátusok, a teológusok és más vezető személyiségek is részt vegyenek.
IV. Piusz pápa 1560. novemberre akarta egybehívni a zsinatot, de végül csak 1562. január 18-án kezdődtek meg a tárgyalások. Laínez a hivatalos meghívást 1562. május 11-én kapta kézhez Párizsban, ekkor már mint rendfőnök, teljes szavazati joggal. Augusztus 21-én vett rajta részt először. Mint legfiatalabb rendfőnök, mindig utolsóként szólalhatott fel, aminek megvolt az előnye. Augusztus 27-én két órát beszélt a szentmiseáldozatról. Néhány nappal később neki kellett összefoglalnia a tárgyalásokat a két szín alatti áldozásról. Ő maga ellene volt. A püspökök székhelyükön való tartózkodásáról és a jogaikról tanácskozó bizottság megbízta a határozat szövegének és a papi szentség kánonjainak a megfogalmazásával, ami komoly nehézségekbe ütközött. Október 8-ra kellett elkészülnie, a zsinati atyák azonban nem találtak egységes megoldást. December 9-én Laínez azt javasolta, tegyék félre a különböző teológiai iskolák véleményeit, ítéljék el a tévtanokat, és vezessék be a papi élet reformját. Döntő jelentőségű volt a július 15-i ülés, amikor elfogadták a papi szentséget anélkül, hogy a rezidenciáról és az isteni jogról szóltak volna, elővették az egyházmegyei szemináriumok kérdését. Laínez működése ezekben az utolsó hónapokban jelentős volt. Részt vett a titkos házasságkötések vitájában. Több időt kapott a reformhatározatok előkészítésére. Megírta a búcsúkról, a szentek tiszteletéről és a tisztítótűzről szóló határozatok szövegeit. Az utolsó ülésen elérte, hogy a szerzetesrendekről szóló határozatban megnevezzék a Jézus Társaságát, ami a rend megerősítését jelentette.
Laínezt fizikailag és szellemileg egyaránt megterhelte a zsinat. December 10-én Salmerón, Polanco és Nadal kíséretében indult vissza Rómába. Útjuk során Padovában, Velencében, Ferrarában és Bolognában nagy tisztelettel fogadták őket. Pár napig Loretóban maradtak, majd továbbhaladva, Morlongóban öszvérével szerencsétlenül járt. 1564. február 10-én ért Rómába. Az utazás viszontagságai, a hideg tél és a baleset nagyon megviselték egészségét. Május és október között csekély javulás állt be. Adventi prédikációsorozatát félbe kellett szakítania. Utolsó szentmiséjét 1565. január 6-án mutatta be. 17-én felvette a betegek szentségét, és 19-én meghalt.

A luxemburgi La Moire Mannie-ban született. Középiskolai tanulmányait a németországi Trierben végezte. 1586-ban Prágába ment, ahol bölcseletből doktorált. 1590-ben Brünnben lépett be a Társaságba. A próbaidő után 1593–6-ban Bécsben teológiát tanult. 1596-ban szentelték pappá. A következő évben ugyanott poétikát, majd 1598-ban Prágában retorikát tanított. 1599–1604 között Grazban bölcseletet adott elő. 1605-ben Brünnben végezte a harmadik próbaévet. Utána Bécsben a kazuisztika tanára és tanulmányi felügyelő volt. 1607–12 között Grazban teológiát tanított. A következő évben a tartomány vizitátorának tikára volt. 1614–21-ben Grazban rektorként működött. 1622-től Bécsben élt, eleinte a Szent Bernát-rendházban működött, majd két évig a kollégium rektora volt, 1625–37-ig a professzusházban lakott mint II. Ferdinánd császár gyóntatója, utána mint a tartományfőnök tanácsosa. 1640–3-ig a bécsi kollégium rektora volt. Ekkor tartományfőnöknek nevezték ki. 1646-tól a bécsi kollégiumban élt visszavonultan és betegen haláláig.
Lamormaini grazi tartózkodása alatt került kapcsolatba Ferdinánd főherceggel, s ez a kapcsolat megmaradt annak császárrá választása után is. 1625-ben lett a gyóntatója. Meg volt győződve róla, hogy Isten adta a császárnak a hivatást, hogy a Habsburg és a Német Birodalom területén a katolicizmust visszaállítsa olyan mértékben, melyet az augsburgi vallásbéke – a katolikus magyarázat szerint – megállapított. Az ausztriai, csehországi és mo.-i ellenreformációt támogatta. Nagy része volt tizenhét jezsuita kollégium alapításában vagy visszaállításában e területeken. Fontos szerepet játszott a bécsi és a prágai egyetem reformjában, mely a jezsuiták befolyását erősítette. Együttműködött Pázmány Péterrel a nagyszombati egyetem alapításában is, és jelen volt a megnyitó ünnepségen. Az egyházi birtokok visszakövetelése – az Edictum restitutionis (1629) – nem az ő gondolata volt, de egyetértett vele. Meggyőződése volt, hogy a katolikus hatalmak egysége az idők követelménye, ezért igyekezett enyhíteni a feszültséget Ferdinánd császár és Miksa bajor herceg között. Gusztáv Adolf svéd király győzelmei Lamormaini befolyását gyengítették, s több rendtársa is ellene fordult. Meg volt győződve arról, hogy Albrecht von Wallenstein generális áruló. Az 1635-ös prágai békében a császár feladta az egyházi birtokok visszaadásának követelését és a reményt a Franciaországgal való kibékülésre. Ezzel Lamormaini politikai befolyása is jelentősen csökkent. A barátság a császárral azonban megmaradt; jelen volt annak halálos ágyánál.
A jezsuita rend szempontjából munkássága nagy jelentőségű volt az oktatás fejlesztésében az iskolák gyarapítása által. Teológiai-politikai koncepciója azonban egyrészt hozzájárult a jezsuitaellenesség erősödéséhez, másrészt kiváltotta a renden belüli kritikát is. Gans Jánosnak, III. Ferinánd császár jezsuita gyóntatójának véleményében sok igazság van: szerinte Lamormaini politikájának következményeiként tarthatjuk számon a Német Birodalom konfliktusait a 17. század közepén.

Somfalván született, Sopronból Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után 1734-ben Grazban grammatikát tanított. 1735–7-ben Bécsben bölcseletet és utána matematikát tanult. 1740-ben Pozsonyban tanított. 1741–4-ig Bécsben végezte a teológiát, majd Judenburgban a harmadik probációt. 1746–8-ban Bécsben a tanárképzőben matematikát tanított és a kollégium csillagvizsgálójának igazgatója volt, amikor fiatalon meghalt.