A rendszerváltás felé: a Sectio I. utolsó évtizedei (1970–1990)

– jubileumi cikksorozat 2. rész

Koronkai Zoltán SJ

1949-től a magyar jezsuiták két szervezeti egységhez tartoztak: a Sectio I. a magyarországiakat, a Sectio II. a külföldön élő magyar jezsuitákat tömörítette.

1972-ben szabadult az utolsó nagy bebörtönzési hullám (1965) fővádlottja, P. Rózsa Elemér. Ezt követően a kommunista rendszer lazulásával egyre több Magyarországon élő jezsuitának lett lehetősége, hogy végre papi szolgálatot végezzen. Míg korábban szinte csak segédmunkásként, esetleg sekrestyésként, harangozóként dolgozhattak, immár papi funkcióban is megtűrte őket az állam. Többnyire kisegítő lelkészként tevékenykedtek, és eközben számosan voltak, akik egyénileg vagy kis csoportoknak (főleg papoknak) lelkigyakorlatokat is tudtak adni (például P. Mócsy Imre, P. Németh János, majd P. Vácz Jenő Püspökszentlászlón).

P. Mócsy Imre, P. Vácz Jenő, P. Németh János

A hetvenes évek közepén 69 atya teljesített szolgálatot az esztergomi (27), a győri (11), a pécsi (6), a székesfehérvári (6), a váci (5), a veszprémi (4), a kalocsai (2), az egri (5), és a csanádi (3) egyházmegyében. Némelyikük már kápláni beosztásba is került, sőt volt, akit még plébánosnak is kineveztek (például P. Fricsy Ádámot Pécs-Bányatelepen, P. Vértes Boldizsárt Iregszemcsén).

P. Vértes Boldizsár, P. Fricsy Ádám

A hetvenes évek elejétől fokozatosan helyreállhatott a kapcsolat a külföldön élő rendtársakkal és a római rendi vezetéssel is, ami az ötvenes években a vasfüggöny miatt ellehetetlenült. A Sectio II. tagjai rokonlátogatás címén újra beléphettek Magyarországra, és rendtársaikat is felkereshették, jóllehet a titkosszolgálat folyamatosan megfigyelte őket. A külföldön élő magyar jezsuiták anyagi támogatást is tudtak nyújtani az itthoniaknak. P. Tamás János, majd P. Kollár Ferenc provinciális Rómába utazhatott (1972, 1977). Meghatározó pillanat volt, amikor 1978-ban P. Pedro Arrupe, a jezsuita rend legfőbb elöljárója Magyarországra látogathatott, és Makkosmárián találkozott a hazai rendtagokkal.

 „Látom, hogy itt a Társaság munkája éppen úgy, mint az ősegyházban, a kereszt és a vértanúság jegyeit hordozza magán. Miért beszélek keresztről és vértanúságról? Szent Pál mély meghatódottsággal írt híveinek, amikor távolból hallotta, hogy milyen bátran állták a próbát. Szent Pállal én is köszönetet mondok mindazért, amit maguk, kedves testvéreim, az Ő nagyobb dicsőségére dolgoztak, imádkoztak és szenvedtek. A Társaság története Magyarországon még nincs lezárva. Önök írják tovább az életükkel.” [1]

A következő években többször is jöhettek magas beosztású jezsuiták a rend római központjából, így 1981-ben P. Heinrich Jürgen, 1982-ben P. Giuseppe Pittau asszisztensek, azaz a generális legközelebbi munkatársai, 1985-ben pedig ismét maga a legfőbb elöljáró, P. Peter-Hans Kolvenbach járt hazánkban.

Ezekben az években újból lehetővé vált az is, hogy a magyar jezsuiták rendszeresen összejöhessenek anélkül, hogy rendszerellenes tevékenységnek bélyegezzék találkozásukat, mint ez korábban történt. A makkosmáriai kis Mária-kegyhely a szétszóratás idején mindvégig jezsuita gondozás alatt állott (P. Tamás János szolgált itt 1950-től). Az illegalitásban élő jezsuiták számára találkozóhellyé és valóságos otthonná vált, melyet időnként felkerestek. A hetvenes években aztán már nemcsak egyénileg látogathattak ide, hanem nagytalálkozókat is szervezhettek itt, többnyire Szent Ignác ünnepén, július 31-én.

A nyolcvanas évek enyhülése további lehetőségeket nyitott meg. A magyar jezsuiták „hármas csodaként” tekintettek az új leányfalusi lelkigyakorlatos házra, melynek megnyitását a kis lépések politikája jegyében Lékai László bíboros érte el és az épületet is ő áldotta meg 1983-ban. Csodának tartották, mert egyáltalán létrejöhetett, és azért is, mert jezsuiták legálisan működhettek benne mint lelkigyakorlat-adók. Az állam megengedte, hogy hat jezsuita kettesével Rómába utazzon, és kétéves lelkigyakorlat-adói képzésen vegyen részt. Csodának tekintették azt is, hogy a ház a több évtizedes ateista propaganda ellenére[2] folyamatosan megtelt lelkigyakorlatozókkal. A leányfalusi szolgálat hamarosan a Sectio I. legfőbb munkaterületévé vált, sőt olykor a Sectio II. tagjaival közösen is dolgozhattak itt az atyák. 1983 és 1988 között ugyanis 19 itthoni és 13 külföldről hazalátogató jezsuita páter tartott rendszeresen lelkigyakorlatokat, összesen 13 ezer embernek.

1981-ben, 1950 óta először jelenhetett meg Magyarországon jezsuita szerzetes könyve a szerző megnevezésével, mégpedig P. Mócsy Imre Nyitott szívvel című munkája. 1965-ben kiadták ugyan P. Mócsy Imre Ádámtól Krisztusig című kötetét, csak épp a szerző nevét akkor még nem volt szabad feltüntetni. 1986-ban a Szent István Társulatnál jelenhetett meg Loyolai Szent Ignác lelkigyakorlatos könyve – kortárs magyar jezsuiták kommentárjával.

P. Morlin Imre

Mérföldkő volt, hogy 1984-ben újból Róma nevezhette ki a magyar tartományfőnököt, P. Morlin Imrét. Korábban ugyanis az elszigeteltség miatt a mindenkori provinciális maga jelölte ki az utódát. Ezzel a lépéssel is helyreállt a Társaság normális eljárásmódja.

Az enyhülés komoly jele volt a nyolcvanas években az is, hogy a Magyarországon hivatalosan nem engedélyezett szerzetesrendek papjait a főpásztorok kezdték egykori templomaikba helyezni. Így 1986-ban Paskai László bíboros P. Kelényi Tibort nevezte ki a Mária utcai egykori jezsuita templom igazgatójának. Újból elindult az utánpótlás nevelése is. 1985-től P. Morlin Imre vezetésével három novícius kezdte meg újoncidejét Makkosmárián, és 1988. február 2-án tettek fogadalmat a pesti Jézus Szíve-templomban. Évtizedek óta nem volt ilyen esemény itt.

P. Kelényi Tibor

 

1988. október 31-én megnyílhatott egy kis jezsuita idősotthon Budapesten a Radvány utcában. Ez volt az első alkalom 1950 óta, hogy a jezsuitáknak rendházuk lehetett Magyarországon. 1989. szeptember 7-én pedig Paskai bíboros hivatalosan is a rendre bízta a pesti Jézus Szíve-templomot, és ebben a hónapban visszakapták a kispesti, a kalocsai, a szegedi templomot, a hódmezővásárhelyi templomot és a plébániát, ahol immár nyíltan megkezdődött az újoncképzés, a noviciátus.

1989. december 8-án a Művelődésügyi Minisztérium államtitkára a Jézus Társasága Magyarországi Rendtartományát ismét jogi személynek ismerte el.

1990. október 19-én a budapesti Jézus Szíve-templomban került sor P. Nemesszeghy Ervin provinciálisi beiktatására, a jezsuita rend legfőbb elöljárója, P. Peter-Hans Kolvenbach jelenlétében. Ezzel egyesült a több mint negyven év óta párhuzamosan működő magyarországi (Sectio I.) és külföldön élő (Sectio II.) jezsuiták közössége.

A rendszerváltásig a Sectio. I létszáma folyamatosan csökkent. Az 1970-es 148 főből 1990-re már csak 68 volt életben, ők is szinte mind 80 év fölöttiek voltak. A legtöbbjük a következő években el is hunyt. Volt néhány fiatalabb jezsuita is, akik az illegalitás idején léptek be. Nekik különösen fontos szerepük volt az újraindulásban, hiszen azonnal komoly feladatokat tudtak vállalni. Az idősek közül is volt néhány igen agilis rendtag, akik a rendszerváltás után valósággal kivirágoztak, és több mint egy évtizedig még komoly lelkipásztori munkát tudtak végezni (például P. Bálint József, P. Vácz Jenő, P. Hevenesi János), vagy személyiségükkel meghatározó inspirációs forrás voltak a fiatalok számára, mint P. Kovács Jenő vagy P. Pálos Antal.

Még 1977-ben, amikor P. Kollár római utazása lehetségessé vált, látogatása után reménytelien írta rendtársainak:

„Mi lesz a jövőnk? Megvallom: nem tudom. Utazásom, úgy vélem, »primus passus« – első lépés. Adja Isten, hogy követhessék újabb áldásos lépések. Így is mondhatnám: Ábrahám hitével élünk: A megoldást nem látjuk, de a Gondviselést tapasztaljuk, azért reményünk nem alaptalan. Legfőbb kívánságunk: élni akarunk.”[3]

Élni akarásuk nem volt csalóka remény.


A Sectio I. provinciálisai 1956-tól:

  1. Kollár Ferenc (1956-1978)
  2. Tamás János (1978-1984)
  3. Morlin Imre (1984-1990)

[1] Részlet P. Pedro Arrupe generális beszédéből, melyet a magyar jezsuitákhoz intézett, idézi Pálos Antal: Viharon, vészen át. Jezsuiták a szétszóratásban. Budapest, 1992, JTMR, 112. p. (Anima Una 1)

[2] Uo.: 117. p.

[3] Cor Unum, 141, 3.