Tamburini, Michelangelo

Tamburini Montesében, Modena közelében született, Novellarában, 1664-ben lépett be a Társaságba. A próbaidő után 1667-ben Piacenzában tanított középiskolában. 1668–70-ben Mantovában tanult bölcseletet. Utána Bresciában tanított a középiskolában. 1674–8 között Parmában végezte a teológiát, ahol már az első évben, nem tudni, milyen okokból, pappá szentelték. 1679–80-ban Faenzában a középiskolában, utána hat évig Bolognában bölcseletet, majd Mantovában 1692-ig teológiát tanított.
Ekkor ott fontosabb munkakörbe került, Rinaldo d’Este bíboros teológusa lett. Amikor Rómába ment, magával vitte teológusát is, aki így a pápai udvarban és a jezsuiták kúriáján is ismertté vált. Amikor a bíboros, aki nem volt pappá szentelve, modenai herceggé lett, és megnősült, magánál tartotta Tamburinit mint gyóntatóját. 1696-ban modenai rektorrá nevezték ki, s mint ilyet megválasztották a XIV. rendi nagygyűlés tagjává. 1697-ben a rendfőnök velencei tartományfőnökké nevezte ki, két év múlva Rómába hívta a Társaság titkárának. X. Ince pápa előírásának megfelelően, miszerint kilencévenként rendi nagygyűlést kell tartani, azt 1706. január 17-re hívták egybe. Röviddel az egybehívás után, 1705. október 27-én meghalt P. González generális. A megadott dátumra az atyák nagy része már megérkezett, de a megnyitással vártak még három napot.
A nyolcvanhárom választó a második menetben P. Tamburinit választotta rendfőnökké. A választók olyan személyt kerestek, aki hajlandó lesz együttműködni az asszisztensekkel. Megtárgyalták azt a problémát is, mi történjen, ha a rendfőnök könyvet ír, és azt ki akarja adni. Tamburini kijelentette, hogy nincs szándékában a könyvírás, és ajánlotta: a következő nagygyűlés rendelje el, hogy a generális is alá van vetve az előírt cenzúrának, ha könyvet akar kiadni. Az atyák bővebben tárgyalták a bölcselet és a teológia viszonyát a kartezianizmushoz, melyről a rendfőnök szakemberekkel együttműködve harminc tételt adott ki. A teológia tanításában ajánlották, hogy a szentatyák tanítására nagyobb gondot kell fordítani, és mérsékelni a tisztán spekulatív tételekkel foglalkozást a tudományos munkában és az oktatásban.
Tamburini hosszú kormányzása alatt mindössze három levelet intézett a Társasághoz, hivatalának első két évében kettőt. Az elsőben a lelki élet kérdéseivel foglalkozott, főleg a fiatal rendtagok nevelésével kapcsolatban. A második levél témája a rendalkotmány megvalósításáról szól az egyes jezsuiták életében. Ezután már csak egy levelet intézett az egész Társasághoz, Gonzaga Szent Alajos és Kosztka Szent Szaniszló szentté avatása alkalmából. A Társaságnak Tamburini kormányzása alatt több mint tizenkilencezer tagja volt. A Társaság apostoli működésében figyelemmel kísérte a katolikus országok határvidékeit Hollandiában, Németországban és Magyarországon. Itáliában két-három évenként kérte a Vatikántól az engedélyt, hogy a szerzetesek számát korlátozó rendeletek ellenére több újoncot vehessen fel, hivatkozva a missziókban a nagyszámú olasz misszionáriusra. Sok gondot okozott neki a spanyol, a portugál és a francia misszionáriusok rivalizálása.
Tamburini kormányzása alatt ötször ült össze a prokurátorok kongregációja. Kivételes esetnek számít, hogy X. Ince pápa kilencévenként tartandó nagygyűlést előíró rendelete ellenére Tamburini alatt egyet sem tartottak. Ennek okai a gyakori európai háborúk voltak: a spanyol örökösödési háború (1701–14) és más háborúk kormányzási idejének felét lefoglalták.
A janzenisták támadásai a Társaság ellen, főleg Franciaországban, az Unigenitus bulla (1713) megjelenése után, megakadályozták, hogy a párizsi rendtartomány 1714–27 között hivatalos tartományi gyűlést tudjon tartani.
A rendfőnöknek a legnagyobb nehézséget kétségkívül a kínai rítusvita okozta. Tamburini, még a Társaság titkáraként, részt vett a kérdés tárgyalásában. A rendfőnök a választását követő napon tanácsosaival együtt tisztelgő látogatást tett XI. Kelemen pápánál. Bár a találkozás kedvező hangulatban telt el, a jó viszony nem tartott sokáig. A nehézséget a kínai és japán missziókban a jezsuiták, a többi szerzetesrend tagjai és a Hitterjesztési Kongregáció misszionáriusai között a hitterjesztés módjáról kialakult vita okozta. Az egyháztörténetben ez „a kínai rítusvita” néven szerepel, melynek három fő témája volt: 1. Az Isten szó kínai fordítása; 2. Konfuciusz értékelése a kínai tudósok tanításában; 3. Az ősök tisztelete. A vita XI. Kelemen pápa halála (1721) után is tovább folytatódott. Utóda XIII. Ince pápa volt. 1723. szeptember 20-án Tamburini, a pápa rendeletére, amelyet a Hitterjesztési Kongregáció juttatott el hozzá, a szent engedelmesség nevében megparancsolta Kína és Japán három fő elöljárójának, hogy adjanak bizonyítékokat a Szentszék előírásainak teljesítéséről. Emellett azonban tiltakozott a pápánál a Hitterjesztési Kongregáció eljárásmódja ellen.
A rendfőnök egy hónappal az új pápa, XIII. Benedek megválasztása után, 1724-ben kihallgatást kért az új pápától, amit Pietro Ottoboni bíboros közbenjárásával meg is kapott, s kérte a pápát, hogy vizsgálják felül a kérdést, és szüntessék meg a jezsuita missziók elleni megszorító rendelkezéseket. A pápa azonban rövid uralkodása alatt nem hozott változást.
Tamburini rendfőnöksége utolsó két évében súlyos beteg volt, misézni sem tudott. Egy héttel XIII. Benedek pápa halála után ő is meghalt. Hátrahagyott írásaiban nem találták nyomát, hogy kinevezett volna vikáriust.