Mercurian Everard

A belgiumi Marcourt-ban született jómódú földművescsaládban. Huszonkét éves koráig otthon dolgozott. Addig a helybeli plébános tanította. Akkor lépett be a Közös Élet Testvéreinek liège-i Szent Jeromos Kollégiumába. 1541-ben a leuveni egyetem Arras Kollégiumába lépett be, ahol három év múlva megszerezte a magiszteri fokozatot. Ott ismerkedett meg két jezsuitával, Faber Péterrel, akit lelkiatyjának választott, és Francisco Estradával.
Visszatérve Liège-be, a püspökségen lett hivatalnok. Tanult teológiát, és a környéken kis plébániákon dolgozott. 1547-ben Párizsban P. Paolo d’Achille vezetésével elvégezte a harmincnapos lelkigyakorlatot. A következő évben P. Giambattista Viola felvette a Jézus Társaságába. Miután befejezte teológiai tanulmányait, a karthauziak templomában lett hitszónok. 1551 végén Ignác Rómába hívta. 1552-ben a rendfőnöki kúrián lett házgondnok. Júniusban Ignác Perugiába küldte egy kollégium alapítására, amelyet a kezdeti nehézségek után felvirágoztatott.
1557-ben egészségi okokból Belgiumba kellett mennie, útközben az alsónémet és a holland rendtartomány komisszáriusa lett. A belgiumi Tournai-ban a kollégium alapítása a káptalan nagy ellenállását váltotta ki.
1558-ban Rómában részt vett az első általános rendgyűlésen, ami után Diego Laínez, az új rendfőnök, az alsónémet és a holland rendtartomány főnökévé nevezte ki. Felismerve a kollégiumok jelentős szerepét a reformáció elleni küzdelemben, a Rajna-vidéken, Trierben és Mainzban, Németalföldön, Tournai-ban, Cambrai-ban és Dinant-ban kollégiumot és hat rendházat alapított, többek között Antwerpenben és Leuvenben.
1565-ben részt vett a második rendi nagygyűlésen, ahol német asszisztensnek választották. E terület magában foglalta Németalföldet, Németországot, Franciaországot és Ausztriát. A professzusház gondnokaként ő vezette a Quirinale melletti Szent András-újoncház építését, valamint a rendi központ bővítését. 1569-ben a francia rendtartomány vizitátora lett, ahol veszélyes tanok terjedtek a közösségben.
Miután Francisco de Borja rendfőnök 1572 őszén meghalt, a vikárius Juan Alfonso Polanco 1573. április 12-re hívta össze a rendi nagygyűlést. Súlyos kérdések vártak eldöntésre: a kollégiumok nagy száma meghaladta a Társaság erejét. A papképző szemináriumok és internátusok elfogadását, a közreműködést vatikáni hivatalokban, mint például a Penitenciária, az Inkvizíció és a Signatura, meg kellett tárgyalni, mivel sokan a jezsuita rendalkotmánnyal ellentétesnek tartották mindezt. Pótolni kellett néhány hiányt az alkotmányban: a rendfőnökválasztás előírásainak megerősítését, a tartományi gyűlések rendjét, a vikárius feladatait, végül össze kellett hasonlítani a rendalkotmányt a Trienti Zsinat szerzetesekről szóló határozataival.
A nagygyűlés elsődleges célja az új rendfőnök megválasztása volt. Itt azonban XIII. Gergely pápa közbeavatkozott. Április 15-én Polancónak jelezte kívánságát, hogy ne válasszanak spanyolt, és megnevezte mint lehetséges kandidátust Mercuriant. A választás napján, április 22-én azonban a gyűlésen megjelent a bíboros államtitkár Tolomeo Gallio, és közölte a pápa határozott akaratát: ne válasszanak spanyol rendfőnököt. E kérés előzménye két levél volt, amelyeket Sebestyén portugál királytól és nagyapja testvérétől, Portugáliai Henrik bíborostól (későbbi portugál király) kapott a pápa, akik a portugál jezsuita Henrique Henriques kérésére avatkoztak közbe, nehogy a jezsuiták egy „újkeresztényt” válasszanak rendfőnöknek. A jezsuiták a rendelet visszavonására kérték a pápát. Ő visszavonta rendeletét, de a francia és az olasz jezsuitákkal összhangban azt kérte, ne válasszanak egy negyedik spanyol rendfőnököt.
1573. április 23-án a negyvenhétből huszonhét szavazattal megválasztották Mercuriant. A pápa kérte az atyákat, hogy vizsgálják meg, minden rendben történt-e. Nyolc nappal később megérkezett az igenlő válasz. A nagygyűlés rendezte a választás módját, a rendtartományok gyűlését, és körülírta a vikárius jogait. Továbbá kimondta, hogy nem professzusok a provinciák elöljárói lehetnek; hogy továbbra is csak négy asszisztenst választhatnak, és megbízta a rendfőnököt, hogy készítse el az újoncházak szabályait, az újoncmester feladatkörét, és néhány kisebb ügyet.
A Társaság létszáma Diego Laínez idejében jelentősen megnőtt, 1565-ben 3500 volt. Borja idejében ez a folyamat lelassult, 1574-ben 3905 volt. Mercurian hivatali ideje alatt a növekedés erősödött, és halálakor 5165 lett száznegyvennégy kollégiumban, harminchárom rendházban, tíz professzusházban és tizenkét újoncházban. A kollégiumok számában nagy szerepet játszott a több mint húsz pápai szeminárium, köztük a horvát és az angol, melyeket a Társaságnak el kellett fogadnia.
Mercuriannak sok nehézséget okozott Spanyolországban és Portugáliában a szélsőséges, rigorózus kormányzási mód. Mercurian 1574. október 7-én kelt, az elöljárókhoz írt levelében és az ahhoz csatolt „figyelmeztetések”-ben, valamint Antonio Cordeses és Baltasar Álvarez imamódjainak kritikájában védte és hangsúlyozta az ignáci irányelveket, kiemelve, hogy a jezsuita alkotmány célja az apostoli munka, nem pedig a szemlélődő életmód.
1577–8-ban Mercurian a Társaságon belül is támadásoknak volt kitéve, amelyek az alkotmány lényeges pontjait is érintették, mint például a fogadalmak különbözőségét, a tartományfőnökök és rektorok rendfőnök általi kinevezését, a monarchikus központú kormányzást, önálló elöljáró követelését Spanyolország számára. Ennek a mozgalomnak Dionisio Vazquez volt a vezetője. Pedro de Ribadeneira korábbi spanyol asszisztens válaszolt a követelésekre, ami egy időre hallgatást eredményezett.
Rómában is feszült volt a helyzet. A Római Kollégium három tanára, akik, bízva XIII. Gergely pápához fűződő jó kapcsolatukban, 1578-ban az olasz asszisztens védelmében egy névtelen emlékiratban támadták a rendfőnököt és magatartását Perera Bentóval folytatott bölcseleti vitájában. Mercurian tisztázta magát a pápánál, a három pátert eltávolították Rómából.
Az apostoli munkákban nagy figyelmet szentelt a protestantizmus veszélyének kitett európai országoknak: Németországnak és Svájcnak, valamint Magyarországnak, Erdélynek és Lengyelországnak. Elindította a veszélyes angliai missziót Robert Persons és Edmund Campion vezetése alatt, és a maronitát Libanonban. Az ő kormányzása alatt működött Antonio Possevino Svédországban, Oroszországban és Erdélyben. Sok misszionáriust küldött Dél-Amerikába Juan de la Plaza vizitátorral, valamint Kelet-Ázsiába Alessandro Valignanóval és Matteo Riccivel.
Kormányzása idején a Társaság jelentős gyarapodását a Szent Ignác-i szellemben vezette. A pápának való engedelmességből vállalta a szemináriumok vezetését, melyek jól képzett papságot adtak a protestáns veszélynek kitett országoknak. A Társaság lelkiségében megszilárdította a rendalapító irányelveit az apostoli munkára.