Online Jezsuita Történeti Névtár

1737–8-ban Bécsben volt novícius. A bölcseletet Grazban végezte 1739–41-ben. A következő két évben először Győrben, majd Nagyszombatban tanította a grammatikát. Utána Bécsben matematikát és teológiát tanult 1744–8-ban. A judenburgi harmadik próbaév után Nagyszombatban 1751–4-ben matematikát, etikát, logikát és fizikát, a Theresianumban 1755–6-ban etikát és természetjogot, valamint logikát és metafizikát tanított. Eddig nem sikerült kideríteni, miért ment Sziléziába.

Középiskolai tanulmányait a pécsi Pius Gimnáziumban végezte. Az érettségi után 1932-ben lépett be a Társaságba. A noviciátusban P. Vukov János és P. Hemm János voltak a mesterei. Következett 1935-ben a retorika és 1936–8-ban a bölcsészet Bp.-en. A magisztérium első évében a Katolikus Missziók szerkesztőségében dolgozott, a másodikban történelmet hallgatott az egyetemen. A teológia első évét Rómában végezte, de a háború miatt 1941-ben haza kellett jönnie Szegedre. Ott szentelték pappá 1943-ban. A harmadik próbaévet Bp.-en végezte. 1946 őszén újra Rómába ment. A Pápai Gergely Egyetem egyháztörténelmi fakultásán doktorált 1950-ben. Dolgozatát Hevenesi Gáborról és annak Szikráiról (Scintillae Ignacianae) írta, sajnos latin nyelven, így az később sem került kiadásra. 1951–61 között a nápolyi jezsuita főiskolán tanított egyháztörténelmet. Amikor a Gregoriana egyháztörténelmi fakultása 1961-ben a pápaság történetét tárgyaló évkönyv kiadását tervezte, a bibliográfiai rész elkészítésére P. Aratót kérte fel. Kezdettől fogva oly világosan osztotta be a hatalmas anyagot, hogy kiérdemelte mindazok elismerését, akik ezt használták. Rendszeresen kutatott nagy könyvtárakban nemcsak Rómában, hanem évente Firenzében, Milánóban, Frankfurtban, Münchenben és Bécsben, időnként Párizsban is. Bibliográfiája évente 250–300 oldalt tett ki. Ez a harminc év alatt több mint 8000 oldalt jelentett. Ebben kb. 140 ezer könyv, cikk és könyvismertetés adatai találhatók. 1993-ban bekövetkezett halálát szívinfarktus okozta.

1933-ban lépett a rendbe, és a kiképzés szokott menetét végezte: Bp.-en két év próbaidő, egy retorika és három bölcsészet. Egy év magisztérium következett Pécsett, majd Szegeden négy év teológia. Ott szentelték pappá 1943-ban. A harmadik próbaévet Bp.-en végezte. 1946-ban Szegeden lett lelkipásztor és a tanoncok kongregációjának prézese. 1948-tól a tanyavidéki szórványmisszióban dolgozott. Ott tartóztatták le és hat év börtönbüntetésre ítélték. Szegeden, Bp.-en és Vácon volt börtönben, majd a kistarcsai internálótáborba került, ahonnan 1953-ban szabadult. Papként nem működhetett, így kántor lett különböző helyeken. Egészsége a szigorú börtönévek következtében is erősen megromlott, s ezért 1972-től a pannonhalmi szerzetesi szociális otthonban élt haláláig.

Tirolból származott, Rómában a Német Kollégium tagjaként végezte a bölcseleti és teológiai tanulmányokat. Ott lépett be a rendbe is. P. Antonio Possevino társaként részt vett a svédországi misszióban. A lengyelországi Braunsbergben retorikát és görög nyelvet tanított. Kolozsváron az 1584-es katalógus szerint retorikát és görög nyelvet tanított, az atyák gyóntatója, novíciusmester, a ház lelkivezetője és a lelkipásztori megbeszélések irányítója volt. Az első erdélyi jezsuita csoport egyik legmegbecsültebb tagja az 1586-os nagy pestisjárvány áldozata lett.

Modenában született és huszonhárom éves kora körül lépett be az északolasz Novellarában a noviciátusba. Kiképzése a milánói rendtartományban folyt. Modenában három évig bölcseletet tanított, majd rektor volt Piacenzában és Padovában. 1603-ban Erdélybe küldték, több olasz társával az év tavaszán érkezett Kolozsvárra. Június 7-én Székely Mózes lázadása közben a tömeg lerombolta a jezsuita kollégiumot és a pápai szemináriumot. Argenti Rómába küldött jelentése és a későbbi bírósági tárgyalás jegyzőkönyve pontosan jelzi a pusztítást. Argenti hét rendtársával Krakkóba ment, de már a következő évben visszatért mint tartományfőnök-helyettes és kolozsvári rektor, és megkezdte az újjáépítést. 1606 októberében azonban újra távozniok kellett Bocskai István és az erdélyi országgyűlés döntése alapján. A fejedelem halála után próbálkozott a visszatéréssel, de az 1607-es kolozsvári országgyűlés megerősítette a kiűzetést. A nehéz helyzetre való tekintettel a rendfőnök 1608-ban Argentit nevezte ki az osztrák rendtartomány főnökének. 1612-ig viselte ezt a hivatalt. 1612–4 között a lengyel és a litván rendtartományok vizitátora lett. A VII. általános rendgyűlésen nem volt jelen, mégis az új rendfőnök, Muzio Vitelleschi választása folyamán huszonkilenc szavazatot kapott. Élvezte az új generális bizalmát is, s ezért 1616-ban milánói, 1619-ben lengyel és 1623-ban újra osztrák tartományfőnök lett. 1626-ban szülővárosában, Modenában lett rektor haláláig.

1688-ban, tizenhét éves korában lépett be Leobenben a Társaságba. A kétéves próbaidő után Klagenfurtban egy évig grammatikát tanított s utána végezte el a bölcseleti tanulmányokat Bécsben 1692–5 között. 1696-ban Bécsben, 1697-ben Nagyszombatban, a következő évben Linzben tanított a középiskolában. 1699–1702 között Bécsben tanult teológiát, ahol pappá szentelték. Judenburgban végezte a harmadik próbaévet, melynek vége felé meghalt. Latin nyelvű művét – amely 1697-ben és nem 1679-ben jelent meg, amint azt a legtöbb régi bibliográfia jelzi – Nagyszombatban írhatta, ahol a költészetet tanította.

Spanyolországi baszk családban született Bilbaóban. Orvostanhallgató volt, amikor húszéves korában Loyolában belépett a Jézus Társaságába. A próbaévek után humanisztikus tanulmányokat folytatott ugyanott. 1932-től, amikor Spanyolországból kiűzték a jezsuitákat, a belgiumi Marneffe-ben tanult bölcseletet és a hollandiai Valkenburgban a német jezsuiták főiskoláján teológiát. 1936-ban Marneffe-ben szentelték pappá. Utána az Egyesült Államokban tanult teológiát, és végezte a harmadik próbaévet. 1938. október 15-én utazott papi működésének első helyére, Japánba. 1942-ben újoncmester lett Nagacukában, Hirosima külvárosában, ahol átélte 1945-ben az atombomba-támadást. A noviciátusban azonnal berendezett egy szükségkórházat, és az elsők között sietett a sebesültek gondozására. 1954-ben vice-tartományfőnök és 1958–65 között az első tartományfőnök; ekként vett részt a XXXI. általános rendgyűlésen, ahol 1965. május 22-én a harmadik menetben rendfőnökké választották. E hivatalából kifolyólag vett részt a II. Vatikáni Zsinat utolsó ülésszakán. 1967–81 között ötször választották meg a rendfőnökök egyesületének főnökévé, amely hivatalát visszavonulásáig viselte.
Rendfőnökségének ideje egybeesik a II. Vatikáni Zsinat utolsó hónapjaival, és II. János Pál pápa uralkodásának első éveivel. Ezt a két tényt kormányzásának tárgyalásakor mindig szem előtt kell tartanunk. Amikor 1965. május 22-én rendfőnökké választották, hét hónap volt még hátra a zsinatból. Ez a magyarázata annak, hogy a rendgyűlést két részben tartották meg: 1965. május 8-tól július 15-ig és 1966. szeptember 8-tól november 17-ig. Ennek a rendgyűlésnek igen nagy jelentősége volt a Társaság történetében. A rendnek ezekben az években több mint 36 ezer tagja volt. Az egyházban és a szerzetesek között is reményteljes, optimista hangulat uralkodott. Az atyák, akik közül jó néhányan részt vettek a zsinat munkájában, a lelki és a szellemi megújulást keresve négy irányban indultak el: 1. a kormányzás belső struktúrája; 2. a fiatalok lelki és szellemi képzése; 3. az apostoli feladatok; 4. a lelki élet.
1. A kormányzás belső struktúrájában lényeges változás következett a tartományi gyűlések összetételében. Az előző előírás szerint a gyűlésen hivatalból résztvevők melletti negyven legidősebb professzus helyett a tartomány tagjai által választott negyven rendtag vesz részt azok közül, akik már letették utolsó fogadalmaikat, függetlenül attól, hogy négyfogadalmas professzusok, végső, egyszerű fogadalmat tett papok, vagy meghatározott számú segítőtestvérek voltak. A tartományi gyűlésen tárgyalhattak és változtatásokat kérhettek olyan témákról is, melyek a rendalkotmány lényeges pontjait érintették. A prokurátorok gyűlésein is változás történt: az addigi háromévenkénti összejövetelek helyett hatévi következett, a tartományfőnökök gyűléseivel váltakozva. A prokurátorok ettől kezdve nemcsak a saját tartományukról számoltak be, hanem tárgyalhattak az egész Társaságot érintő pontokról is.
A Társaság kormányzásának szempontjából fontos újítást javasolt a rendgyűlés, megelőzendő a Társaságot kormányzók időskorából származó problémákat. Ennek értelmében az általános rendgyűlés négy különböző asszisztenciához tartozó négyfogadalmas asszisztenst választ, akiknek kötelességük közbelépni, ha a rendfőnök betegsége, idős kora miatt vagy más súlyos okból nem képes többé a Társaság irányítására. Hivatali idejük a következő rendgyűlésig tart. A regionális asszisztenseket a rendfőnök nevezi ki határozatlan időre.
Még egy, a Társaság alapjainak egyikét érintő probléma került itt szóba: az utolsó fogadalmakban meglévő – vagyis a „négyfogadalmas professzusok” és a három egyszerű fogadalmas coadjutor spiritualisok közötti – különbségek megszüntetése. A kérdés kivizsgálására bizottságot neveztek ki.
2. A jezsuiták lelki és kulturális képzése is előtérbe került, melyet az egyház és a kor követelményei szerint kell elmélyíteni. Különös gondot kell fordítani a személyes, mély lelkiségre. A noviciátusok probációit meg kell újítani egy hiteles vallásosság kialakítására. Szükség van a harmadik próbaév reformjára is. 3. Az apostoli munkákkal kapcsolatban a rendgyűlés megállapítja, hogy ebben gyakori az erők összpontosításának hiánya. Néhány területet kifejezetten érintenek a határozatok, így például a kor kultúráját és a pozitív tanulmányok területét, a munkások világát, a szegények gondozását. Kiemeli, hogy VI. Pál pápa hangsúlyozottan figyelmünkbe ajánlotta a teoretikus és a gyakorlati ateizmus elleni küzdelmet. A gyűlést már akkor foglalkoztatta a tömegkommunikációs eszközök gyors fejlődése. „Törekedjünk jobban megérteni a velük [a világiakkal] folytatott testvéri dialógus által életüket, gondolkodásmódjukat és érzésvilágukat […]. Egyben osszuk meg velük saját lelki örökségünket, és legyünk tudatában annak, hogy a laikusoktól sokat kaphatunk hivatásunk és küldetésünk megerősítésére.” (33. határozat, 3.) Megjegyzendő, hogy a gyűlés kijelentette, a plébániai munka nincs többé ellentétben a rendalkotmány szavaival.
4. A rendgyűlés bőven foglalkozott a lelki élet problémáival és előírásaival. Kiemelte a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok alapvető fontosságát a jezsuita lelkiségben. Kitért az egyórás napi imára, melyet Borja rendfőnök tett kötelezővé 1565-ben. Ezt minden egyes jezsuitának magának kell megvalósítania az elöljáró vezetése alatt munkájának és életkörülményeinek tekintetbevételével. A szegénység elsőbbségét a jezsuita életében a rendgyűlés megerősítette, de kijelentette, hogy azt a konkrét helyzetnek megfelelően kell megvalósítani. Engedélyezte, hogy az apostoli munkáért fizetést lehessen elfogadni az élet szükségleteinek fedezésére. Ugyanígy elfogadható stipendium a misemondásért a jelenleg érvényes egyházjog szerint. Az engedelmességről pedig kifejtette: „Az engedelmesség természeténél és teljességénél fogva feltételezi az alattvaló személyes felelősségének kötelességét, valamint mindig a jobbat kereső lelkületet. Ezért az alattvaló előterjesztheti az elöljárónak saját megalapozott véleményét és személyes elgondolásait, sőt ez néha kötelessége is. Azzal az ürüggyel azonban […] hogy véleménye szerint a Szentlélek őt máshová vezeti, az alattvalónak nem szabad eltérnie az engedelmességtől.”
A rendgyűlés, hűen alkalmazkodva a Szent Ignác-i karizmához, lerakta a Jézus Társaságában egy apostoli és egyben strukturális változás alapjait. E nézet – ellentétes vélemények és traumák között –keresni fogja a megvalósítás lehetőségét a következő rendgyűlésen.
A prokurátorok 1970. szeptember 6-tól október 6-ig tartó kongregációja mint a XXXII. rendgyűlés összekötője nagy jelentőségű volt. Arrupe bevezető beszédében hangsúlyozta az apostoli munka megújítását az új, szekularizált világban. A XXXI. rendgyűlés iránymutatása, a Társaságban végzett nagy helyzetvizsgálat eredménye (Survey), a közelmúlt tapasztalatai és egyes szakcsoportok kutatásai alapján a rendfőnök négy területet emelt ki mint legfontosabbakat a rend apostoli működésében: teológiai felelet az aktuális emberi problémákra, a szociális apostolkodás, a nevelés problémái és a tömegkommunikációs eszközök. A rend belső életében is súlyos kérdések vártak megválaszolásra: a karizma és a struktúrák; egység és pluralizmus; engedelmesség és személyes hivatás, a jezsuiták identitástudata; a hit krízise; a fogadalmak gyakorlata; a rend viszonya a pápához és a püspökökhöz. 1970 novemberében előkészítő bizottságot hoztak létre a következő rendgyűlés előkészítésére, amely kérdőívet adott ki az összes rendtag számára, huszonkét témával. A három legfontosabb kérdés, amely az akkori jezsuitákat érintette: a Társaság hivatása és küldetése; a jelen apostoli szolgálata; a vallásos és a közösségi élet. A válaszokat kb. kilencven jezsuita tizenöt csoportban dolgozta ki. Eredményét a következő rendgyűlés előkészítő bizottsága 1972-ben foglalta egységbe, melyet közöltek a Társasággal. A jelentésnek nincs jogi jellege, de hűen tükrözi, hogyan gondolkodtak a jezsuiták korunk fő apostoli problémáiról.
A XXXII. általános rendgyűlés 1974. december 1-jétől 1975. március 7-ig tartott. Arrupe úgy jellemezte, mint „rendfőnökségének legfontosabb döntését”. Egy nagy krízis idejére esett: a Társaság létszáma 30 ezer alá csökkent, és úgy tűnt, két részre szakadt, főleg Hollandiában és Spanyolországban. A Társaság azonban az egész egyház nehézségeit tükrözte vissza tíz évvel a II. Vatikáni Zsinat után. Az előző rendgyűlés döntései sok jezsuitában zavart és ellenállást keltettek, ezért az új rendgyűlés kötelesnek érezte magát az első határozatban kijelenteni: „magáévá teszi és megerősíti a XXXI. rendgyűlés kijelentéseit és határozatait.” Ezért mondhatjuk, hogy a XXXII. rendgyűlés a változás csúcspontját jelzi a Társaság zsinati megújulásában három döntés elfogadásával: 1. Jezsuiták ma: kijelentés (2. dekrétum). 2. Küldetésünk ma: a hit szolgálata és az igazságosság előmozdítása (4. dekrétum). 3. Lelki egység: irányelvek a lelki és közösségi életre (11. dekrétum).
E határozatok alapján a XXXII. rendgyűlés elképzeléseit az apostoli lelkület megújítására így lehetne összefoglalni: 1. a Társaság „alapvető magatartása” a hit és az igazságosság megvalósítására való törekvés mint az egyedüli „misszió”. 2. A másik „kulcsidea” volt az „inkulturáció” előmozdítása, vagyis a kereszténység beültetése a különböző népek kultúrájába. 3. A Társaság megújulási folyamatában és Isten akaratának felismerésére fontosnak ítélte a rendgyűlés a lelkigyakorlatokból már ismert lelki megkülönböztető megfontolásokat. 4. pontként előírta a rendgyűlés, hogy „a hit szolgálata és az igazság előmozdítása” egyesítse mind személyes, mind közösségi életünket, és kiemeti az állandó képzés fontosságát.
Folytatva az előző általános rendgyűlés munkáját, a szegénységre vonatkozóan fontos rendelkezéseket hozott. Végérvényesen bevezette a különbséget a közösség és az apostoli művek között. Az utóbbiaknak, hasonlóan a kollégiumok szegénységi előírásaihoz, lehetnek biztos bevételi javaik. Az örökfogadalmas jezsuiták közösségei csakúgy, mint a professzusházak, ilyet nem birtokolhatnak. A munkákban dolgozó rendtagok kaphatnak bizonyos hozzájárulást közösségeik számára. A közösségek nem halmozhatnak fel pénzt. Ha az évi költségvetésből fennmarad valamennyi pénz, az összeget át kell adni más közösségnek vagy a szegényeknek. Egy másik rendelkezés megszigorította az elektorok számát a rendgyűlésen, amikor azt a tartományok nagysága alapján határozta meg. A tartományi gyűlés résztvevőinek választásában részt vehettek azok, akik legalább öt évet töltöttek a Társaságban, és részt vehettek abban, akik nyolc éve rendtagok voltak. A végleges döntést erről a kérdésről a következő rendgyűlésre bízták.
A prokurátorok 66. gyűlése 1978. szeptember 27-től október 5-ig tartott. Jó alkalom volt ez arra, hogy megvizsgálják az előző rendgyűlés fő határozatainak hatását, mely a Társaságban és a Szentszékben egyaránt nagy megrökönyödést váltott ki. Arrupe beszámolójában a Társaság helyzetéről megjegyezte, hogy sok rendtag számára nehézséget okoz az alapvető magatartás: a hit és az igazságosság megvalósítása, valamint az „inkulturáció” elfogadása. Másrészt semmiképpen sem megengedhető, hogy jezsuiták részt vegyenek a pártpolitikában, hogy előmozdítsák a kommunista párt működését, és magukévá tegyék a marxisták eszméit. A lassan beálló nyugalmasabb helyzet nem annak az eredménye, hogy a problémákat megoldották, hanem egyfajta rezignációé és azé a meggyőződésé, hogy nincs értelme a vitának. A tény, hogy a kongregáció nem szavazta meg egy általános rendgyűlés egybehívását, annak jele volt, hogy bíztak a XXXII. rendgyűlés irányelveinek elfogadásában. Ugyanakkor nem lehetett előre látni VI. Pál pápa halálát és a II. János Pál pápa által bevezetett változásokat, sem Arrupe elbocsátását és betegségét.
Arrupe és a Társaság viszonya a Szentszékkel bonyolult volt, sok nehézséggel járt. Az első években VI. Pál többször kifejezte egyetértését Arrupe célkitűzéseivel a Társaság megújítására, többek között a XXXI. rendgyűlés befejezésekor, a következő szavakkal: „Igen, igen, Szent Ignác fiai […] hűek magukhoz és hűek az Egyházhoz […]. Kezükbe vettek új fegyvereket, és elhagyták az idejétmúltakat és kevésbé hatásosakat.” Beszédét azzal fejezte be, hogy nem igazi jezsuita az, aki a rendfőnök tekintélyét és jogát megkérdőjelezi azzal, hogy annak nincs joga ilyen szabályokat hozni. De a zsinat utáni krízis, amely egyre jobban megnyilvánult az egyházban, nyilvánvalóvá lett a Társaságban is, és maga után vonta a hagyományos jó viszony és megértés gyengülését is a Szentszékkel.
A nehézségek 1970-re mennek vissza. Az év március 21-én a pápa fogadta a rendfőnököt, és kifogásolta, hogy az utóbbi években a magatartásbeli és a tanügyi nehézségek megszaporodtak a Társaságban. Úgy látszik, Spanyolországban volt kritikus a helyzet. Püspökök, tartományfőnökök és egyes rendtagok komoly hiányokat láttak a római kormányzásban. A bíboros államtitkár e hibák kijavítására szólította fel Arrupét. A helyzetet súlyosbította a spanyol püspökök közbelépésének nyilvánosságra kerülése.
A helyzet súlya lemérhető Jean Villot bíboros 1973. július 2-án írt leveléből, amelyből megtudhatjuk, hogy május 7-én a bíboros és az államtitkárság vezető emberei, Giovanni Benelli és Agostino Casaroli, fogadták Arrupét. A gyűlés végén a rendfőnök kérte, hogy adják oda neki írásban is a Társaságban kifogásolt pontokat. Az év május 12-én a rendfőnök levelet írt Villot-nak, miszerint az a benyomása, hogy a Szentszékhez eljuttatott információk még a tárgyalás előttről származnak, vagy hogy nagyobb tekintélyt és szavahihetőséget adnak az informátoroknak, mint a magyarázatoknak. Villot hosszú levélben vázolta a kialakult súlyos helyzetet. Többek között megjegyezte, hogy „nem kevesen és nem csak magából a rendből állítják, hogy a válság súlyosbodásának fő oka a felelősségteljes tekintély hiánya, mely vagy nem számol a kialakult helyzet súlyosságával, vagy nem alkalmazza a megfelelő eszközöket. Mások azt állítják, hogy a rendfőnök túlzottan újító mozgalmakat támogat, s azokat, akik ebben a helyzetben a rend öntudatát és jövőjét veszélyben látják, nem veszi számításba.”
A végén VI. Pál 1973. szeptember 8-án fogadta Arrupét, és egy saját kezű levelet adott át neki szeptember 15-i dátummal, melyet október 4-én hoztak nyilvánosságra. Ebben a pápa kifejezte akaratát, hogy a Társaság ignáci karizmáját sértetlenül megtartja. „Beleegyezve az általános rendgyűlés egybehívásába, újra kinyilvánítjuk kívánságunkat, sőt akaratunkat, hogy a Társaság életét és apostolkodását a jelen időkhöz alkalmazza, de olyan módon, hogy magát mint apostoli, papi szerzetesrendet tekinti, mely a római pápával a szeretet és szolgálat kivételes kötelékében áll egységben.”
A krízis a XXXII. általános rendgyűlés folyamán tört ki teljes mértékben. Itt csak a fontosabb eseményeket tudjuk jelezni röviden. 1974. december 3-án VI. Pál fogadta a rendgyűlés tagjait, és kifejezte aggodalmát, hogy a jezsuiták önazonosságát, amely az alaptörvényekben szerepel, nem veszélyezteti-e a zsinat által követelt megújulás folyamata, amely már 1966-ban jelentkezett, de azt a XXXI. rendgyűlés eloszlatta. Ezért kifejezte kívánságát, hogy a folyó rendgyűlés jelentse ki a jezsuita hivatás „lényeges elemeit”.
A helyzet súlyossá vált, amikor a rendgyűlés a negyedik fogadalom kérdését tárgyalta. Harminchét tartományi gyűlés kérte, hogy ezt a fogadalmat terjesszék ki az összes jezsuitára, tehát az egyszerű fogadalmas coadjutor spiritualisokra és a segítőtestvérekre is. 1974. november 21-én, a rendgyűlés megnyitásának estéjén, VI. Pál kihallgatásra fogadta a rendfőnököt, aki jelezte a kérdés tárgyalásának tervét. A pápa egy évvel korábban jelezte a fogadalom kiterjesztése elleni kifogásait. Most arra a napra, 1974. december 3-ra, amelyen fogadta a rendgyűlés tagjait, Villot bíboros államtitkárral levelet íratott Arrupénak, melyben kifejezte, hogy a pápa ellenzi a negyedik fogadalom kiterjesztését az összes jezsuitára. Annak oka, hogy ezt a levelet miért csak tizenhárom nappal később hozták a rendgyűlés tagjainak tudomására, amikor azok már készen álltak a szavazásra, nem ismeretes. Mindez 1975. január 22-én történt.
A rendgyűlés vezetői szerint a levél egyes kifejezései nem zárják ki a Szent Ignác által megengedett repraesentatio lehetőségét, vagyis hogy magyarázatát adják annak, miért kérték annyian a negyedik fogadalom kiterjesztését az összes rendtagra. Három nap alatt ötvenhét hozzászólás hangzott el. Három javaslatról szavaztak: 1. A negyedik fogadalom kierjesztése az összes jezsuitára nincs ellentétben a Társaság papi jellegével. 2. A „grádusok” eltörlését javasolja a Társaság mai szelleme és állapota. 3. Kéri, hogy az ignáci repraesentatio szellemében hozzák a pápa tudomására döntésüket. A kétszázharminchat szavazatból az első javaslatra százhatvannyolc, a másodikra százhatvan, a harmadikra száznyolcvanhét esett.
Másnap a bíboros államtitkár a pápa nevében kemény hangú levelet írt Arrupénak, számon kérve, hogyan kerülhetett sor a szavazásra az 1974. december 17-i és 21-i gyűlés után, amelyeken a rendgyűlés vezetőinek tanácsa vett részt. A pápa részletes beszámolót kívánt, és minden további tanácskozást megtiltott a negyedik fogadalomról.
1975. február 6-án Arrupe elküldte a kért relációt, és egy kísérő iratban kifejezte sajnálatát a történtekkel kapcsolatban, továbbá azt is, hogy a rendgyűlés semmiképpen nem akart a Szentszékkel vitába szállni. Szerencsétlen félreértésről és a pápa kívánságának hibás magyarázatáról van szó.
Február 15-én a pápa egy saját kezű levélben válaszolt Arrupénak, és újra megerősítette: „A negyedik fogadalomban semmi újítást nem lehet bevezetni.” Majd súlyos kérdéseket tett fel: „Megbízhat-e még az egyház a jezsuitákban? Milyen viszonyban kellene lennie az egyházi hierarchiának a Társasággal? A pápa az, aki alázatosan, de őszintén és teljes jóindulattal, atyai érzülettel és teljes komolysággal megismétli: jól gondoljátok meg, kedves fiaim, mit tesztek.”
Arrupéra mély benyomást tettek a pápa szavai, és hogy pontosabban megértse, mi az, ami a pápát annyira nyugtalanítja, kihallgatást kért. Erre február 20-án került sor. Ezt követően írta rendfőnökségének talán legszebb levelét a rendgyűlés résztvevőihez. Kifejezte: „nem értettük meg azt, amit meg kellett volna.” Ezért „eljutottunk keserűségünk és megalázásunk legmélyebb pontjára, hallván azt, hogy annak a bizalmát vesztettük el, akinek hűséget fogadtunk, ami intézményünk eredete és alapja. Valóban eljutottunk a mélypontra, mert akit legjobban szeretünk, és aki létünk értelme – vagyis az egyház szolgálata a római pápa vezetése alatt –, megrendülni látszott, megrendítve a bizalmat […] Mindebben két veszélyt kell elkerülnünk: hogy tévedéseinket magyarázatokkal próbáljuk megvédeni, melyek részben talán jogosak is lehetnek, és hogy a megaláztatások miatt feladunk mindent.”
A rendgyűlés utolsó napján, 1975. március 7-én a pápa Villot államtitkár jelenlétében fogadta Arrupét, és átadta neki az egybegyűlteknek címzett utolsó üzenetét. Kifejtette, hogy közbelépését „azzal a lelkülettel tette, amellyel mindannyiunkat átölel”. Közbe kellett avatkoznia a Társaság alapokmányának biztosítójaként és az egész egyház pásztoraként, majd hozzátette: „Nagyon megerősített minket, hogy a rendgyűlés tagjai megértették a mi iránymutatásunk erejét és jelentőségét, és azt jó szellemben elfogadták”. Így végződött a Társaság és a Szentszék kapcsolatának eddig talán legnehezebb és legfájdalmasabb esete.
Arrupe kormányzásában meghatározó volt az utazás. Szinte az egész világon meglátogatta a jezsuitákat. Erős volt személyes kisugárzása. Magyarországra még a kommunizmus uralma alatt, 1978. július 12. és 15. között, Lékai László bíboros vendégeként jöhetett Rómából a német asszisztens Johannes Schasching és a külföldi magyar tartományfőnök, Hegyi János kíséretében. Június 13-án Makkosmárián kb. hetven jezsuita találkozhatott a rendfőnökkel. Még aznap délután fogadta őt Aczél György, az MSZMP politikai bizottságának tagja Lékai bíboros és Miklós Imre egyházügyi államtitkár jelenlétében. A beszélgetés a tervezettnél jóval tovább tartott. Arrupe másnap Pannonhalmán látogatta meg az idős atyákat, ott is ebédelt. Még aznap P. Süle Géza lakásán sor került néhány magánbeszélgetésre is. Arrupe 15-én hagyta el Magyarországot. Ez a látogatás sorsdöntőnek bizonyult. Megnyitotta a kapcsolatokat a római kúria felé, lehetővé tett látogatásokat, és megteremtette annak alapját, hogy a felépítendő leányfalui lelkigyakorlatos házban legálisan szolgálhattak a magyar jezsuiták.
Arrupe néhány fontos levelet intézett a Társasághoz: 1978-ban az inkulturációról; 1979-ben tevékenységünk módjairól, és egy másikat az apostoli készségről; 1980-ban a Szent Ignác-i lelkiség szentháromsági sugallatáról, majd a marxista analízisről; 1981-ben: belegyökerezve a szeretetbe.
Néhány számszerű adat a Társaságról: 1965 elején 36 038 jezsuita volt, 1984 elején 25 727, ami 10 314-gyel kevesebb.
1980. július 3-án Arrupe jelezte a tartományfőnököknek, hogy az 1981-re tervezett kongregációját nem tartják meg, mert már megtette az első lépéseket hivatali lemondására. II. János Pál pápa azonban nem fogadta el lemondását. 1981. augusztus 7-én agyvérzést kapott; nem tudta tovább ellátni feladatát. 1981. augusztus 10-én bejelentették a Társaságnak, hogy P. Vincent O’Keefe lesz a „vicarius generalis”. Arrupe 1991. február 5-én halt meg Rómában.

A középiskolát Egerben végezte, 1715-ben lépett be a trencséni újoncházba. A tanárképzőt Leobenben végezte, rögtön utána Nagyszombatban tanította a grammatikát. A bölcseletet Grazban hallgatta 1719–21-ben, és a következő évben Bécsben matematikát tanult. A magisztérium idejében Nagyszombatban két, Kassán egy évig tanított a középiskolában. A teológiát Nagyszombatban végezte 1726–9-ben, a harmadik próbaévet Besztercebányán 1731-ben. Főiskolai tanárságát Nagyszombatban kezdte 1732–9-ben. Tanított matematikát, bölcseletet, kazuisztikát, kontroverziát és egyházjogot. Kassán 1740–3-ban, Nagyszombatban 1744–6-ban dogmatikatanár volt. Utána 1747-től Kassán, majd 1750-től Pécsett volt rektor. 1753–8-ban a kassai főiskola kancellárjaként működött. Utána Szepeshelyen lett házfőnök, ahol rövidesen meghalt. Számos latin nyelvű vallasos és történelmi tárgyú könyvet írt.

A középiskolát Kassán végezte. 1724–6-ban Trencsénben volt újonc, majd Leobenben végezte a tanárképzőt. Egyéves komáromi tanárkodás után Nagyszombatban bölcseletet tanult 1729–31-ben. Utána Sopronban, Nagyszombatban és Kassán működött tanárként. 1735–9 között teológus volt Nagyszombatban és harmadik próbaéves Besztercebányán. Nagyváradon egy évig népmisszionáriusként, Egerben pedig hitszónokként működött. 1742-ben kilépett a rendből és világi pappá lett.

1563–5 között Nagyszombatban volt házgondnok és hitszónok.

1590–2-ben Brünnben végezte a noviciátust, és ugyanott grammatikát tanított. 1593–6-ban Bécsben tanult bölcseletet és kazuisztikát. 1597–1600 között Kolozsváron tanított grammatikát, majd öt évig hitszónok volt Nagyváradon. Utána egy évig misszionáriusként dolgozott Mo.-on. Életének utolsó két évében katekéta volt Bécsben.

Tiroli nemesi családból származott. Középiskolai tanulmányait Grazban végezte, Leobenben volt újonc 1628–9-ben, Grazban a tanárképző és a bölcselet hallgatója 1630–3-ban. Egy-egy évig Triesztben, Zágrábban és Laibachban tanított. 1637–40-ben Bécsben teológiát tanult, ahol 1640-ben pappá szentelték. A harmadik próbaévet Leobenben végezte 1641-ben. Munkásságának első szakasza, a tanítás, 1642–64 között folyt le, és jellemző az egyetemi tanárok pályafutására: Bécsben egymás után tanított retorikát, filozófiát, kazuisztikát és teológiát 1658-ig, utána tanulmányi felügyelő és kisebb feladatok intézője volt. Valószínűleg ezekben az utolsó években dolgozott művein. Következik munkásságának második szakasza, az elöljárói: rektor lett 1665-ben Passauban, 1667-ben Bécsben, két év szünet után 1672-ben Grazban, 1676-ban tartományfőnök, 1681-ben a bécsi professzusház elöljárója, s végül 1682-től haláláig Rómában német asszisztens.
Főleg iskoladrámáival vált híressé, ezek között is azokkal, melyek a Habsburg uralkodócsaládot dicsőítették, az úgynevezett Ludi Caesareivel. Ezek közül megemlítendők a Pax Imperii (A Birodalom békéje, 1650) a vesztfáliai békekötés ünneplésére; Curae Caesarum (A császárok gondoskodása, 1654) IV. Ferdinánd magyar királlyá választásakor, és a leghíresebb, a Pietas victrix (A győztes jámborság, 1659), melyben a Habsburg uralkodók török elleni háborúit állítja párhuzamba Nagy Konstantin császár Maxentius elleni győzelmével. Költői műve, a Poesis lyrica szintén jelentős; ebben a harmincéves háború borzalmainak hatása is érezhető. Nagy sikere volt teológiai elmélkedéseinek is: Vita et doctrina Jesu Christi, melyet majdnem minden európai nyelvre lefordítottak.
B

Kétéves próbaidejét és a tanárképzőt Leobenben végezte. Utána egy évig Goriziában tanított. A bölcseletet Bécsben tanulta 1676–8-ban. Utána Fiuméban, Zágrábban és Steyrben tanított. A teológiát Grazban kezdte, de a török sereg közeledtére 1683-ban az egyik teológuscsoport két évig Milánóban folytatta tanulmányait, s csak a negyedik évre tért vissza. Ott szentelték pappá 1686-ban. A következő évben Judenburgban végezte a harmadik probációt. Lelkipásztorként működött különböző osztrák városokban, s közben kétszer, 1688-ban és 1692-ben Pozsonyban volt hitszónok. A tábori lelkészek főnökeként halt meg Olaszországban, katonai táborban. Takács megjegyzi róla, hogy jól értett a színpadi rendezéshez, ezért Nagyszombatba is többször meghívták.

Győrből a bölcseleti tanulmányok végeztével Trencsénben lépett be a Társaságba. A próbaidő után a tanárképzőt is Győrben végezte. 1767-ben Nagyszombatban egy évig szentírási görög és héber nyelvet tanult. A következő évben ugyanott megkezdte teológiai tanulmányait, melyeket Bécsben folytatott. 1770-ben szentelték pappá. 1772-ben még elvégezte a harmadik probációt Besztercebányán, és könyvtáros lett Nagyszombatban, amikor 1773-ban a rendet feloszlatták. Világi papként az esztergomi egyházmegyébe vették fel. Latin történelmi tárgyú műveit metrikus formában írta.

Szülőfaluját, a szlovákiai Vágkirályfát 1938-ban visszacsatolták Mo.-hoz. A kilencgyermekes család akkor Dél-Baranyába költözött. 1945-ben menekülnie kellett, ekkor a Baranya megyei Újpetrén telepedett meg. 1948-ban Bp.-en lépett be a Társaságba. Annak betiltása után 1950 szeptemberétől két évig a Szegedi Hittudományi Főiskola hallgatója volt. Onnan eltávolították, Bp.-en villanyszerelőként dolgozott. 1957 elején külföldre menekült, és Nagy-Britanniában, a londoni Heythrop College-ban végezte teológiai tanulmányait. Ott szentelték pappá 1958-ban. Harmadik probációra 1960-ban az egyesült államokbeli Clevelandbe került. Utána egy évig Torontóban a magyar Szent Erzsébet-plébánián volt káplán. 1962-ben kezdte el harminchárom évig tartó életét a New York-i Fordham egyetemen. Itt kettős munkaterülete volt: az egyik a külföldi magyar rendtartományt érintette. Első éveiben a tartományfőnök P. Varga Andor titkára volt, mellette végig intézte a külföldi magyar rendtartomány gazdasági ügyeit, eközben megszervezte a felszabadulás után újjászerveződő magyar rendtartomány indulásának alapfeltételeit. Másik feladata volt kezdettől fogva a teológia tanítása. 1969-ben a kanadai Ottawában megszerezte a doktorátust. Hittudományi működésében főleg a szentségtan érdekelte, amiről több műve tanúskodik. Mindezek mellett vasár- és ünnepnapokon lelkipásztori munkát végzett a környező plébániákon. Igazi közösségi szerzetes volt, s hallgatói is megérezték benne az igazi embert és papot. 1991 óta a Parkinson-kór tünetei jelentkeztek nála, majd prosztata- és veserákkal operálták. 1994-ben költözött haza Mo.-ra. A budai rendházban lakott és a közösség legnépszerűbb tagja lett szelídsége, jó humora és megértő szíve miatt. 1999 elején egészsége annyira megromlott, hogy a rendházban már nem lehetett kellőképpen gondoskodni róla. Ekkor Margit húga kérte, hogy engedjék el hozzá Pécsre, ő majd gondoskodik róla. Ezt meg is tette nagy önfeláldozással bátyja 2006-ban bekövetkezett haláláig. Pécsett temették el a jezsuiták sírboltjában.

1582–5 között a Provincia Germania Superior, 1586–9 között pedig az osztrák jezsuita provincia tartományfőnöke.

Középiskolai tanulmányait Nagyszombatban, a noviciátust pedig Trencsénben végezte 1666–8-ban. A következő három évben Nagyszombatban tanult bölcseletet. Utána egy-egy évig Trencsénben és Lőcsén grammatikát tanított. 1675–9-ben Bécsben teológiát tanult. Egy év lőcsei tanítás után Judenburgban végezte a harmadik próbaévet, majd egy-egy évig Kassán, Győrben és Zágrábban retorikát tanított. 1685–6-ban Lipótváron szlovák hitszónok, a következő két évben Pozsonyban gazdasági főnök volt. 1689–1703-ban Turócon házfőnökként, utána haláláig Lőcsén rektorként működött.

A középiskolát szülővárosában, a kétéves próbaidőt Trencsénben végezte, majd egy évig Kolozsváron grammatikát tanított. Nagyszombatban volt bölcsészhallgató 1761–4-ben. Utána ugyanott, Pozsonyban és Pécsett tanított középiskolában. A teológiát 1768–71-ben Bécsben végezte. 1770-ben szentelték pappá. A Társaság feloszlatásakor Nagyszombatban volt internátusi felügyelő. Az esztergomi egyházmegyébe került. 1783-ban kanonok lett Pozsonyban, 1795-ben Esztergomban, 1805. január 5-én rosoni címzetes püspök. 1806-tól a Központi Papnevelő Intézet és a pesti egyetemen a teológiai kar igazgatójaként működött.

1926–8 között Érden volt novícius, 1929–30 között Szegeden filozófiát tanult. 1931-ben a pécsi Pius Gimnáziumban magyar és latin nyelvet, természetrajzot tanított; 1932–3 között Szegeden teológiát tanult. 1934-ben Nagykapornakon plébánoshelyettes, hittantanár volt az elemi iskolában, a Mária-kongregáció prézese; 1935-ben St. Andräban töltötte a terciát. 1936–8 között Szegeden az államvizsgára készült. 1939–48 között a pécsi Pius Gimnáziumban latin és francia nyelvet oktatott, majd lelkész volt és misszionárius. Zalaegerszegen egy népmisszió alkalmával letartóztatták, de egy hét múlva szabadon engedték. A szétszóratásban sok helyen kántorként kereste a kenyerét. A halál a miskolci kórházban érte.

Úgynevezett kisnovíciusként lépett be a Társaságba Nagyszombatban. Két év múlva Kalocsára került, ahol befejezte a még hiányzó négy év középiskolát. 1912–5-ben bölcseletet tanult Innsbruckban. Utána két évig Kalocsán tanított magyart és latint. A teológia első évét 1918-ban Innsbruckban, a következő kettőt a lengyelországi Stara Wieśben és a negyediket, már mint pap, Krakkóban végezte. 1922-ben a harmadik próbaévre Bécsbe került. Utána Bp.-en és Pécsett készült a középiskolai tanárságra. 1925-től az egyházi iskolák államosításáig 1948-ban Pécsett (1937–8-ban Kalocsán) főleg latin és görög nyelvet tanított köztiszteletben álló tanárként. Miután már nem taníthatott, lelkipásztori munkába került. Hívei rövid időn belül megszerették. Neki azonban hatvanévesen külföldre kellett távoznia, hogy odamenekült fiatal rendtársait a latin és a görög nyelvben segítse. Így, amíg azok az észak-olaszországi Chieriben és a belgiumi Leuvenben együtt voltak, ő is velük lakott 1954-ig. Utána Linzbe került kisegítő latin- és görögtanárnak 1957-ig, majd az innsbrucki nemzetközi szemináriumban, a Canisianumban volt könyvtáros haláláig.