Életrajz
A belgiumi Mechelenben született, tizennyolc éves korában Drongenban lépett be a Társaságba. Belépése előtti tanulmányai alapján csak két év bölcseletet tanult Leuvenben. 1914-ben ott doktorált jogból. Pappá 1919-ben szentelték ugyanott. A harmadik próbaévet 1920-ban Drongenban végezte mint a novíciusmester segítője. A két feladat ilyen összekapcsolását később mint rendfőnök nem helyeselte. 1921-ben Rómában megkezdte egyházjogi tanulmányait, és 1923-ban doktorált.
Az év szeptemberében Leuvenben kezdte el tanári működését. Részt vett a Museum Lessianum sorozat alapításában és a Revue des Communautés Religieuses szerkesztésében. 1929-ben rektor lett, és a jezsuita főiskolán nemzetközi hitoktató intézetet alapított Lumen vitae névvel. Janssens 1935-ben Drongenben a harmadik próbaév vezetője lett. Részt vett 1938-ban a XXVIII. általános nagygyűlésen, amely után a flamand belga rendtartomány vezetőjévé nevezték ki. A II. világháború és a német megszállás nehézségei között megmutatkoztak elöljárói képességei. A rendfőnök Włodzimierz Ledóchowski őt delegálta szinte teljhatalommal a két belga és a holland rendtartomány vezetésére a háború idejére.
A háború után új rendfőnök választására a nagygyűlés csak 1946. szeptember 6-án jött össze, 15-én volt a választás. Az első menetben a szavazók háromnegyede őt választotta rendfőnökké. Első fontos témaként a tanulmányi rend szerepelt, amelyet az előző rendfőnök kezdett kidolgozni, miután 1931-ben megjelent a pápai konstitúció: Deus Scintiarium Dominis (Isten a tudományok ura). A nagygyűlés megbízta a rendfőnököt a végleges szöveg elkészítésével és kiadásával, amihez Janssens kikérte a tartományfőnökök és a kollégiumok igazgatóinak véleményét is. A másik fontos és új kezdeményezés a szociális apostolkodás és az igazságosság előmozdítása volt. Erről a rendfőnök több levelet írt, és első helyen Közép- és Dél-Amerikát emelte ki. A szegénység fogadalma a kor változása miatt szintén komoly problémát okozott. 1947-ben a rendfőnök háromtagú bizottságot bízott meg – mindhárom kifejezetten szakember volt –, hogy a következő nagygyűlésre készítsenek egy átfogó javaslatot. Végezetül több dekrétum tárgyalta a nagygyűlések ügyvitelét, főleg a résztvevők számának növekedése miatt. A rendfőnök a belső, lelki élet erősödésére helyezte a fő súlyt, mert annak kell éltetnie a szabályokat és a rendelkezéseket.
Erre azért is volt szükség, mert a Társaság létszáma jelentős növekedésnek indult. 1946-ban az évi katalógusok adatai szerint a tagok száma 28 839 jezsuita volt, ebből 14 372 pap. 1964 elején 35 968 rendtagból 20 026 volt pap. Ez több mint 7 ezer fős növekedést jelentett. E fejlődés mellett azonban meg kell jegyeznünk, hogy 1960-tól kezdve, főleg Európában, a tanuló rendtagok és a segítőtestvérek száma állandó csökkenést mutatott.
Janssens kormányzásának jellegzetes vonása volt, hogy nem múlt el év anélkül, hogy ne intézett volna levelet az egész Társasághoz. Jellemzésül megemlítünk néhányat: 1946: A belső, lelki élet ápolása. 1949: Útmutatás a szociális munkához. 1951: A Humani generis enciklika kivitelezéséről. 1954: Ratio studiorum superiorum a Társaság felső tanulmányi rendjéről. 1957: A dohányzásról XII. Piusz pápa megjegyzései miatt. 1958: Útmutatás a segítőtestvérek intézményéről. 1959: A Társaság misszióiról. 1959: A jezsuiták liturgikus képzéséről. 1964: Az újabb liturgikus előírásokról és a „papi civil”-ről.
Kormányzásának jellemző ténye a Társaság gyors fejlődése Indiában, Japánban, Latin-Amerikában. Sikeresnek mondható a Társaságban a liturgiában végbement átállás és a szociális apostolság és az igazságosság előmozdítása, ami a XXXII. nagygyűlés 4. határozatában jutott tejesen kifejezésre.
A II. világháború után a világban és az egyházban kezdődő nagy változások természetesen megmutatkoztak a szerzetességben, így a jezsuita rend életében is. Ennek első jelei erősen befolyásolták Janssens rendfőnöki működését is. Ennek első fázisában két ateista nagyhatalom, Kína és a Szovjetunió játszotta a főszerepet. Kínában már 1948-ban elindult a szisztematikus egyházüldözés, mely Mao Ce-tung hatalomra jutásával megpecsételte a missziók sorsát. A rendfőnök első intézkedése volt 1948. december 25-én, hogy a francia, a magyar, az osztrák és a kanadai misszionáriusokat kivonta tartományfőnökeik vezetése alól, és egész Kínára kinevezte vizitátornak az osztrák P. Franz Burkhardtot. Egy-két éven belül minden nyilvános keresztény működés megszűnt Kínában. Európában a háború után néhány éven belül a Szovjetunióban, Romániában, Magyarországon és Csehszlovákiában tiltották be a rendet.
A háború utáni években nagy mozgás indult el a keresztény teológia és bölcselet művelőinek körében, amelyben „sokan a mieink közül részt vettek” – jegyezte meg a rendfőnök. Ezért még 1949-ben kinevezte Edouard Dhanis leuveni teológust a francia jezsuita főiskolák vizitátorává. 1950-ben a prokurátorok kongregációján megjegyezte: „a helyzet olyan mértékben súlyosbodott, hogy a rendfőnök nem rendelkezik többé megszokott eszközökkel a helyzet megváltoztatására.” Ezért néhány tanárt felmentett tanszékéről, így Henri Bouillard-t a fourvière-i jezsuita főiskolán és Henri de Lubacot a lyoni katolikus teológiai fakultáson. 1950. augusztus 12-én jelent meg a Humani generis pápai enciklika mint reakció erre az új teológiára. 1950. október 25-én a rendfőnök listát adott ki, hogy mely könyveket és cikkeket kell eltávolítani a jezsuita tanulmányi házak könyvtáraiból. 1951. február 11-én hosszabb levelet írt a Társasághoz az Encyclica Humani Generis végrehajtásáról, melyben pontosan előírja, milyen – főleg bölcseleti – tételeket kell tanítani az elítéltek helyett. A végén megjegyzi, hogy nem integrista mozgalmat követel a rendtagoktól, hanem a „Sentire cum Ecclesia” jezsuita megvalósítását.
Ezekben az években a teológiai-bölcseleti problémák szinte kikristályosodtak Pierre Teilhard de Chardin életművében. Röviden utalunk csak arra, mi volt a rendfőnök magatartása ezekben a nehéz években. Teilhard jelzi úti leveleinek kiadásában, hogy a rendfőnök 1948 októberében Rómába hívta őt néhány kérdés megtárgyalására. (1. A Collège de France meghívása egy tanszékre. 2. A Le Phénomène humain kiadása, mely tíz éve kész. 3. Az atya általános helyzete: engedély előadások tartására, műveinek kiadására.) Október 28-án Teilhard Breuil apátnak azt írta, hogy felelős személyekkel tárgyalt teljesen bizalmas és baráti légkörben. Ennek ellenére a rendfőnök félt, hogy a Szent Officium közbe fog lépni, és Teilhard műveit be fogja tiltani. Teilhard római tárgyalásai valóban negatív eredményt hoztak. A Collège de France-ban felajánlott tanszéket nem foglalhatta el, és nem kapta meg az engedélyt a Le Phénomène humain kiadására sem. A II. világháború után Teilhard megkérte Jeanne Mortier-t kéziratai, nevezetesen a Phénomène humain gondozásával. Halála után Mortier elhatározta, hogy egy híres tudósokból álló bizottság és a kapucinus N. Max Wildiers vezetésével kiadatja Teilhard műveit – az egyház jóváhagyása nélkül. Amikor 1955-ben megjelent a Le Phénomène humain, a rendfőnök elrendelte, hogy a tanulmányi házak könyvtáraiból távolítsák el az összes sokszorosított kiadást. 1958. október 16-án a Szent Officium elrendelte, hogy a szerzetesrendek könyvtáraiból el kell távolítani Teilhard műveit.
Janssens idejében az életnívó – főleg a nyugati világban – sosem látott mértékben növekedett, így a szegénység fogadalma is kérdésessé vált. Ezért 1951-ben, 1952-ben és 1963-ban levelet intézett a Társasághoz a szegénység értékéről és a fogadalom jelentőségéről.
1949-ben a rendfőnök a prokurátorok gyűlésén beszámolt a Társaság növekedéséről, kivéve Francia- és Olaszországot. Kiemelte a nagy nehézségeket, melyben a „vasfüggöny” mögötti jezsuiták éltek, vagy teljes szétszóratásban, vagy nagyon szigorú korlátok között. Újítást vezetett be a római nemzetközi intézmények kormányzásában, és egy delegátust nevezett ki azok vezetésére tartományfőnöki jogkörrel. A tanulmányi házakat figyelmeztette, hogy a tanításban követni kell a Humani Generis pápai enciklika irányelveit. Az 1952-es kongregációban bőven tárgyalta a „vasfüggöny” mögött élő jezsuiták hősies életét. Megemlítette a Kínából elűzött misszionáriusok nagy munkáját a kelet-ázsiai országokban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a tudományos és nagyobb házak gazdasági ügyeinek intézésére képezni kell jezsuitákat, mert a szakszerűtlen ügyintézés sokfelé komoly veszteségekkel jár. Ugyancsak nagy fontosságot tulajdonított a házi lelkiatyák és novíciusmesterek képzésének is. Hiányolta, hogy a Társaság még mindig nem fordít elég gondot a szociális apostolkodásra és a társadalmi igazságosság előmozdítására. Kiemelte az együttműködést az apostoli munkákban a többi szerzetesrenddel. A gyűlés végén kijelentette, hogy 1957-re általános nagygyűlést készít elő.
A XXX. általános nagygyűlést a következő év szeptemberére hívta egybe, amire a következő okokat adta meg: a szegénység fogadalmának betartása veszélyben van, ami komoly problémákat okoz; az imaéletben és az önmegtagadásban nagy hiányok vannak; az anyagi ügyintézést meg kell újítani; a Társaság rohamos növekedése komoly adminisztrációs nehézségeket okoz, főleg a rendfőnök számára.
A gyűlés 1957. szeptember 6-tól november 11-ig tartott. A kommunista uralom alatt álló országokból senki sem tudott részt venni. A pápai fogadáson XII. Piusz pápa a rendfőnök fő problémájával, a Társaság belső, lelki életével foglalkozott. Megemlítette a segítőtestvérek helyzetét, komolyabb képzést követelve számukra. A gyűlés behatóbban foglalkozott a fiatal rendtagok általánosabb képzésével is. Szóba került a Humani Generis enciklika, amellyel kapcsolatban a nagygyűlés figyelmeztetett, hogy nem mindent lehet tévedésnek minősíteni, ami új. Sok gondot okozott a szegénység fogadalmának meghatározása. Ennek megoldására bizottságot neveztek ki, melynek a következő nagygyűlés számára ki kell dolgoznia a kérdés lehetséges megoldásait. Az apostoli munkákban előnyben kell részesíteni az általánosan jelentősebb feladatokat. A rendfőnök munkáinak megkönnyítésére az általános ügyek intézését P. John Swainre bízták. 1963-ban a rendfőnök jelezte, hogy a zsinat miatt a következő évre nem hívja egybe a prokurátorok kongregációját.
A rendfőnök egészsége és látása élete utolsó éveiben folymatosan romlott. A fiatal jezsuiták szemében – már latin nyelvű levelei miatt is – egyre inkább a múltat képviselte. Hogy milyen változások előtt állt akkor az egyház és a Társaság, azt sokan nem láthatták előre. Janssensnek Jean Daniélou és Henri de Lubac könyveit például ki kellett vetetnie a tanulmányi házak könyvtáraiból – ők aztán az egyház bíborosaiként fejezték be életüket.
