Online Jezsuita Történeti Névtár

Horvátországban született, huszonnyolc évesen lépett be a Társaságba. Próbaideje után Nagyszombatban három évig tanított grammatikát. 1620-ban Laibachban, a következő évben Klagenfurtban végezte a kazuisztikát. 1622-ben volt harmadik próbaévben. Utána Pozsonyban középiskolában tanított két évig. 1625–7 folyamán Forgács Miklós szolgálatában állt Léván. 1627–8-ban Pozsonyban volt hitszónok, majd Nagyszombatban lelkipásztor és 1630-ban a nádori birtokon, Nagybiccsén volt misszionárius. 1631–3-ban Nagyszombatban kongregációt vezetett és a szegény tanulókat gondozta. 1634–5-ben Homonnán volt házfőnök. A következő évben tagja volt a nádori missziónak. 1637–8-ban Nagyszombatban volt lelkipásztor, és vezette a szegény tanulók otthonát. 1639–41-ben Turócon és 1642–5-ben Pozsonyban volt lelkipásztor haláláig.

Nagyszombatból másodéves retorikusként lépett be Trencsénben a Társaságba. A kétéves próbaidő után ott tanított grammatikát. 1661–3-ban Kassán bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Ungváron, Trencsénben és Győrben tanított. 1667-től az első év teológiát Grazban, a következő hármat Nagyszombatban tanulta. Ott szentelték pappá 1670-ben, és ugyanott 1671–2-ben szlovák katekéta volt. A következő évben Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. A következő években hitszónok és lelkipásztor volt: 1675–7 Trencsén, 1678 Kassa és Szepesváralja, 1679–80 Besztercebánya, 1681 Szakolca, 1682–4 Pozsony. 1685-ben Nagyszombatban házgondnok, 1686–8-ban Zsolnán házfőnök, utána egy évig Selmecbányán hitszónok volt. 1690-ben Szepesváralján házfőnök, 1695-ben Nagyszombatban lelkipásztor és Trencsénben házi lelkiatya lett, ahol rövidesen meghalt.

Zólyomban született, tizenöt évesen Nagyszombatban lépett be a Társaságba. Próbaideje után Kalocsán fejezte be a középiskolát, s ugyanott két évig bölcseletet tanult. 1920-ban a hollandiai Valkenburgban végzett egy év teológiát. Utána magiszter volt Feldkirchben egy és Pécsett két évig. 1924–7-ben Rómában teológiát tanult, majd ugyanott két év múlva bölcseletből doktorált. A harmadik próbaévet 1930-ban az Egyesült Államokban, Poughkeepsie-ben végezte, s utána még egy évig New Yorkban volt lelkipásztor. Visszatérve Mo.-ra, Bp.-en lett lelkipásztor. 1936-ban kezdte meg tanári működését a Pázmány Egyetemen, százötven év után első jezsuitaként. 1940–3-ban Kassán tanított bölcseletet. Visszatérve Bp.-re újra az egyetemen tanított. 1944-ben aktívan részt vett a zsidók mentésében, a katolizált zsidók támogatására alakult Magyar Szent Kereszt Egyesület elnöke lett. A háború után bekapcsolódott az induló politikai életbe. Ezért a tartományfőnök 1948-ban Nagykapornakra küldte, majd Szegedre, ahol bölcseletet tanított. Helyzete Mo.-on veszélyessé vált, ezért 1949. február 2-án Barankovics Istvánnal és Blaskó Máriával együtt Ausztriába szökött. Még ebben az évben elhagyta a Társaságot. Mivel Mo.-on nem fogadta el Mindszenty bíboros politikáját, külföldön a katolikus emigráció kizárta soraiból. 1951–4 között Münchenben a Szabad Európa Rádiónál dolgozott. Utána német egyházi szolgálatba állt. Freiburgba utaztában 1965. május 6-án Friesenheimnél kiesett a vonatból és meghalt. Az eset okára a német rendőrség sem tudott fényt deríteni.

Csíkmindszentben született és Kolozsvárról lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaidő után Leobenben volt a tanárképzőben. 1722–4-ben Grazban bölcseletet tanult. 1725-ben Kőszegen, 1726–7-ben Nagyszombatban tanított középiskolában. 1728–32 között Bécsben egy évig matematikát és négy évig teológiát tanult. Ott szentelték pappá 1731-ben. Utána Besztercebányán volt harmadik probációban. 1734–8-ban Kolozsváron működött. Első két évében matematikát tanított és ünnepi magyar hitszónok volt, 1757-től pedig a hároméves bölcseleti kurzust adta elő. 1739-től haláláig az erdélyi görögkatolikus püspök teológusa volt Fogarason. Aránylag rövid életét tekintve sokat írt. Még nagyszombati tartózkodása alatt a város eredetét tárgyalta. Könyvet írt az első öt évszázad egyháztanáról, a trigonometriáról, azonkívül egy hitvédelmi és egy költői művet.

A belgiumi Mechelenben született, tizennyolc éves korában Drongenban lépett be a Társaságba. Belépése előtti tanulmányai alapján csak két év bölcseletet tanult Leuvenben. 1914-ben ott doktorált jogból. Pappá 1919-ben szentelték ugyanott. A harmadik próbaévet 1920-ban Drongenban végezte mint a novíciusmester segítője. A két feladat ilyen összekapcsolását később mint rendfőnök nem helyeselte. 1921-ben Rómában megkezdte egyházjogi tanulmányait, és 1923-ban doktorált.
Az év szeptemberében Leuvenben kezdte el tanári működését. Részt vett a Museum Lessianum sorozat alapításában és a Revue des Communautés Religieuses szerkesztésében. 1929-ben rektor lett, és a jezsuita főiskolán nemzetközi hitoktató intézetet alapított Lumen vitae névvel. Janssens 1935-ben Drongenben a harmadik próbaév vezetője lett. Részt vett 1938-ban a XXVIII. általános nagygyűlésen, amely után a flamand belga rendtartomány vezetőjévé nevezték ki. A II. világháború és a német megszállás nehézségei között megmutatkoztak elöljárói képességei. A rendfőnök Włodzimierz Ledóchowski őt delegálta szinte teljhatalommal a két belga és a holland rendtartomány vezetésére a háború idejére.
A háború után új rendfőnök választására a nagygyűlés csak 1946. szeptember 6-án jött össze, 15-én volt a választás. Az első menetben a szavazók háromnegyede őt választotta rendfőnökké. Első fontos témaként a tanulmányi rend szerepelt, amelyet az előző rendfőnök kezdett kidolgozni, miután 1931-ben megjelent a pápai konstitúció: Deus Scintiarium Dominis (Isten a tudományok ura). A nagygyűlés megbízta a rendfőnököt a végleges szöveg elkészítésével és kiadásával, amihez Janssens kikérte a tartományfőnökök és a kollégiumok igazgatóinak véleményét is. A másik fontos és új kezdeményezés a szociális apostolkodás és az igazságosság előmozdítása volt. Erről a rendfőnök több levelet írt, és első helyen Közép- és Dél-Amerikát emelte ki. A szegénység fogadalma a kor változása miatt szintén komoly problémát okozott. 1947-ben a rendfőnök háromtagú bizottságot bízott meg – mindhárom kifejezetten szakember volt –, hogy a következő nagygyűlésre készítsenek egy átfogó javaslatot. Végezetül több dekrétum tárgyalta a nagygyűlések ügyvitelét, főleg a résztvevők számának növekedése miatt. A rendfőnök a belső, lelki élet erősödésére helyezte a fő súlyt, mert annak kell éltetnie a szabályokat és a rendelkezéseket.
Erre azért is volt szükség, mert a Társaság létszáma jelentős növekedésnek indult. 1946-ban az évi katalógusok adatai szerint a tagok száma 28 839 jezsuita volt, ebből 14 372 pap. 1964 elején 35 968 rendtagból 20 026 volt pap. Ez több mint 7 ezer fős növekedést jelentett. E fejlődés mellett azonban meg kell jegyeznünk, hogy 1960-tól kezdve, főleg Európában, a tanuló rendtagok és a segítőtestvérek száma állandó csökkenést mutatott.
Janssens kormányzásának jellegzetes vonása volt, hogy nem múlt el év anélkül, hogy ne intézett volna levelet az egész Társasághoz. Jellemzésül megemlítünk néhányat: 1946: A belső, lelki élet ápolása. 1949: Útmutatás a szociális munkához. 1951: A Humani generis enciklika kivitelezéséről. 1954: Ratio studiorum superiorum a Társaság felső tanulmányi rendjéről. 1957: A dohányzásról XII. Piusz pápa megjegyzései miatt. 1958: Útmutatás a segítőtestvérek intézményéről. 1959: A Társaság misszióiról. 1959: A jezsuiták liturgikus képzéséről. 1964: Az újabb liturgikus előírásokról és a „papi civil”-ről.
Kormányzásának jellemző ténye a Társaság gyors fejlődése Indiában, Japánban, Latin-Amerikában. Sikeresnek mondható a Társaságban a liturgiában végbement átállás és a szociális apostolság és az igazságosság előmozdítása, ami a XXXII. nagygyűlés 4. határozatában jutott tejesen kifejezésre.
A II. világháború után a világban és az egyházban kezdődő nagy változások természetesen megmutatkoztak a szerzetességben, így a jezsuita rend életében is. Ennek első jelei erősen befolyásolták Janssens rendfőnöki működését is. Ennek első fázisában két ateista nagyhatalom, Kína és a Szovjetunió játszotta a főszerepet. Kínában már 1948-ban elindult a szisztematikus egyházüldözés, mely Mao Ce-tung hatalomra jutásával megpecsételte a missziók sorsát. A rendfőnök első intézkedése volt 1948. december 25-én, hogy a francia, a magyar, az osztrák és a kanadai misszionáriusokat kivonta tartományfőnökeik vezetése alól, és egész Kínára kinevezte vizitátornak az osztrák P. Franz Burkhardtot. Egy-két éven belül minden nyilvános keresztény működés megszűnt Kínában. Európában a háború után néhány éven belül a Szovjetunióban, Romániában, Magyarországon és Csehszlovákiában tiltották be a rendet.
A háború utáni években nagy mozgás indult el a keresztény teológia és bölcselet művelőinek körében, amelyben „sokan a mieink közül részt vettek” – jegyezte meg a rendfőnök. Ezért még 1949-ben kinevezte Edouard Dhanis leuveni teológust a francia jezsuita főiskolák vizitátorává. 1950-ben a prokurátorok kongregációján megjegyezte: „a helyzet olyan mértékben súlyosbodott, hogy a rendfőnök nem rendelkezik többé megszokott eszközökkel a helyzet megváltoztatására.” Ezért néhány tanárt felmentett tanszékéről, így Henri Bouillard-t a fourvière-i jezsuita főiskolán és Henri de Lubacot a lyoni katolikus teológiai fakultáson. 1950. augusztus 12-én jelent meg a Humani generis pápai enciklika mint reakció erre az új teológiára. 1950. október 25-én a rendfőnök listát adott ki, hogy mely könyveket és cikkeket kell eltávolítani a jezsuita tanulmányi házak könyvtáraiból. 1951. február 11-én hosszabb levelet írt a Társasághoz az Encyclica Humani Generis végrehajtásáról, melyben pontosan előírja, milyen – főleg bölcseleti – tételeket kell tanítani az elítéltek helyett. A végén megjegyzi, hogy nem integrista mozgalmat követel a rendtagoktól, hanem a „Sentire cum Ecclesia” jezsuita megvalósítását.
Ezekben az években a teológiai-bölcseleti problémák szinte kikristályosodtak Pierre Teilhard de Chardin életművében. Röviden utalunk csak arra, mi volt a rendfőnök magatartása ezekben a nehéz években. Teilhard jelzi úti leveleinek kiadásában, hogy a rendfőnök 1948 októberében Rómába hívta őt néhány kérdés megtárgyalására. (1. A Collège de France meghívása egy tanszékre. 2. A Le Phénomène humain kiadása, mely tíz éve kész. 3. Az atya általános helyzete: engedély előadások tartására, műveinek kiadására.) Október 28-án Teilhard Breuil apátnak azt írta, hogy felelős személyekkel tárgyalt teljesen bizalmas és baráti légkörben. Ennek ellenére a rendfőnök félt, hogy a Szent Officium közbe fog lépni, és Teilhard műveit be fogja tiltani. Teilhard római tárgyalásai valóban negatív eredményt hoztak. A Collège de France-ban felajánlott tanszéket nem foglalhatta el, és nem kapta meg az engedélyt a Le Phénomène humain kiadására sem. A II. világháború után Teilhard megkérte Jeanne Mortier-t kéziratai, nevezetesen a Phénomène humain gondozásával. Halála után Mortier elhatározta, hogy egy híres tudósokból álló bizottság és a kapucinus N. Max Wildiers vezetésével kiadatja Teilhard műveit – az egyház jóváhagyása nélkül. Amikor 1955-ben megjelent a Le Phénomène humain, a rendfőnök elrendelte, hogy a tanulmányi házak könyvtáraiból távolítsák el az összes sokszorosított kiadást. 1958. október 16-án a Szent Officium elrendelte, hogy a szerzetesrendek könyvtáraiból el kell távolítani Teilhard műveit.
Janssens idejében az életnívó – főleg a nyugati világban – sosem látott mértékben növekedett, így a szegénység fogadalma is kérdésessé vált. Ezért 1951-ben, 1952-ben és 1963-ban levelet intézett a Társasághoz a szegénység értékéről és a fogadalom jelentőségéről.
1949-ben a rendfőnök a prokurátorok gyűlésén beszámolt a Társaság növekedéséről, kivéve Francia- és Olaszországot. Kiemelte a nagy nehézségeket, melyben a „vasfüggöny” mögötti jezsuiták éltek, vagy teljes szétszóratásban, vagy nagyon szigorú korlátok között. Újítást vezetett be a római nemzetközi intézmények kormányzásában, és egy delegátust nevezett ki azok vezetésére tartományfőnöki jogkörrel. A tanulmányi házakat figyelmeztette, hogy a tanításban követni kell a Humani Generis pápai enciklika irányelveit. Az 1952-es kongregációban bőven tárgyalta a „vasfüggöny” mögött élő jezsuiták hősies életét. Megemlítette a Kínából elűzött misszionáriusok nagy munkáját a kelet-ázsiai országokban. Felhívta a figyelmet arra, hogy a tudományos és nagyobb házak gazdasági ügyeinek intézésére képezni kell jezsuitákat, mert a szakszerűtlen ügyintézés sokfelé komoly veszteségekkel jár. Ugyancsak nagy fontosságot tulajdonított a házi lelkiatyák és novíciusmesterek képzésének is. Hiányolta, hogy a Társaság még mindig nem fordít elég gondot a szociális apostolkodásra és a társadalmi igazságosság előmozdítására. Kiemelte az együttműködést az apostoli munkákban a többi szerzetesrenddel. A gyűlés végén kijelentette, hogy 1957-re általános nagygyűlést készít elő.
A XXX. általános nagygyűlést a következő év szeptemberére hívta egybe, amire a következő okokat adta meg: a szegénység fogadalmának betartása veszélyben van, ami komoly problémákat okoz; az imaéletben és az önmegtagadásban nagy hiányok vannak; az anyagi ügyintézést meg kell újítani; a Társaság rohamos növekedése komoly adminisztrációs nehézségeket okoz, főleg a rendfőnök számára.
A gyűlés 1957. szeptember 6-tól november 11-ig tartott. A kommunista uralom alatt álló országokból senki sem tudott részt venni. A pápai fogadáson XII. Piusz pápa a rendfőnök fő problémájával, a Társaság belső, lelki életével foglalkozott. Megemlítette a segítőtestvérek helyzetét, komolyabb képzést követelve számukra. A gyűlés behatóbban foglalkozott a fiatal rendtagok általánosabb képzésével is. Szóba került a Humani Generis enciklika, amellyel kapcsolatban a nagygyűlés figyelmeztetett, hogy nem mindent lehet tévedésnek minősíteni, ami új. Sok gondot okozott a szegénység fogadalmának meghatározása. Ennek megoldására bizottságot neveztek ki, melynek a következő nagygyűlés számára ki kell dolgoznia a kérdés lehetséges megoldásait. Az apostoli munkákban előnyben kell részesíteni az általánosan jelentősebb feladatokat. A rendfőnök munkáinak megkönnyítésére az általános ügyek intézését P. John Swainre bízták. 1963-ban a rendfőnök jelezte, hogy a zsinat miatt a következő évre nem hívja egybe a prokurátorok kongregációját.
A rendfőnök egészsége és látása élete utolsó éveiben folymatosan romlott. A fiatal jezsuiták szemében – már latin nyelvű levelei miatt is – egyre inkább a múltat képviselte. Hogy milyen változások előtt állt akkor az egyház és a Társaság, azt sokan nem láthatták előre. Janssensnek Jean Daniélou és Henri de Lubac könyveit például ki kellett vetetnie a tanulmányi házak könyvtáraiból – ők aztán az egyház bíborosaiként fejezték be életüket.

Pécsett született, Nagyszombatból logikusként lépett be a bécsi újoncházba. 1748-ban Szakolcán, a következő évben Komáromban tanított grammatikát. 1750–2-ben Nagyszombatban végezte a bölcseleti tanulmányokat. Utána Kőszegen két, Nagyszombatban és Trencsénben egy-egy évig tanított középiskolában. A teológiát 1757–60 között Nagyszombatban végezte. A harmadik próbaévre Egerbe került. 1763–5 között Nagyszombatban matematikát tanított, és konviktusi nevelő volt. 1766–7-ben Budán bölcseletet adott elő. 1768-tól a Társaság feloszlatásáig Kolozsváron működött. Első két évében bölcseletet tanított, utána a teológusok és a filozófusok konviktusi felügyelője lett. 1771-ben a ház gazdasági ügyeit intézte. Az utolsó két évben szentírástant tanított.

A zugligeti Manrézában végezte a noviciátust és a retorikát, utána 1944-től Kassán filozófiát tanult. 1948-ban Szatmárnémetiben volt magiszter, majd 1949-ben Szegeden kezdte el a teológiát, de még abban az évben külföldre kényszerült, és Chieriben folytatta tanulmányait. A terciát St. Asaph-ban végezte 1953-ban, utána Kanadába küldték. 1954–5-ben Hamiltonban a provinciális titkára volt. 1956–70 között Jersey Cityben, a St. Peter Preparatory Schoolban latint, németet, franciát és hittant tanított és az úszókört vezette. A provinciális 1970-ben magyar szolgálatra rendelte, amit szívesen vállalt. A torontói plébániára költözött, ahol már 1972-ben megtették a kanadai magyar jezsuiták elöljárójává, és néhány évi káplánkodás után plébánossá nevezték ki. Ez a szolgálata 2000-ig tartott, közben 1989–90-ben a provinciális sociusa is volt. Jelenleg lelkész a torontói magyar plébánián.

Gyöngyösön született, huszonöt éves korában Leobenben lépett be a Társaságba. 1625-ben Nagyszombatban grammatikát tanított. 1626–9-ig Bécsben teológiát tanult, de mellette az utolsó két évben már dialektikát tanított. 1629-ben szentelték pappá. 1630-ban Eberndorfban végezte a harmadik próbaévet. Utána Nagyszombatban 1631-ben retorikát tanított és könyvtárosként működött, a következő évben iskolaigazgató és magyar gyóntató volt. 1633-tól Grazban a hároméves bölcseleti kurzust tanította. A nagyszombati egyetem ünnepélyes megnyitásán, 1635. november 13-án a bölcsészeti kar dékánjaként méltatta annak jelentőségét, hogy Mo.-nak egyeteme van. Ő maga a kazuisztika tanára volt. 1738-ban Ungváron rektor, a következő évben Homonnán házfőnök lett. 1640-ben Kolozsmonostoron hitszónokként működött. 1641-ben Homonnán Drugeth János gyóntatója lett. 1642–5-ben a nádori udvarban, 1646-ban a nagyszombati misszióban dolgozott. Utána a Homonnáról Ungvárra áthelyezett kollégium első rektora volt 1650-ig, majd Nagyszombatban a kazuisztika tanára és házi lelkiatya. 1653-tól haláláig Pozsonyban az esztergomi érsek szolgálatában állt.

Horvátországban született, Bécsben lépett be a Társaságba. Próbaévei után Nagyszombatban 1638–42-ben végezte a teológiai tanulmányokat. A következő évben Homonnán tanított. 1644-től tábori lelkész volt (1646–9-ig Bécsben). 1650-ben Andocson, a következő évben Pécsett, majd 1652-től haláláig újra Andocson volt a hódoltsági misszió tagja.

Szinben született, Kassáról logikusként lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaidő után egy évig Gyöngyösön grammatikát tanított. 1737–9 között bölcseletet tanult Nagyszombatban. Utána Szakolcán két, Egerben egy évig tanított középiskolában. A teológiai tanulmányokat is Nagyszombatban végezte 1743–6-ban, majd Besztercebányán volt harmadik probációban. 1748-ban Nagyváradon volt hitszónok és misszionárius. 1749–50-ben Nagyszombatban etikát, 1751-ben Bécsben dialektikát, majd újra Nagyszombatban öt évig bölcseletet, két évig pedig teológiát tanított. Ezekben az években adta ki tankönyveit: a logikát és metafizikát két kötetben Bécsben, a fizikát ugyancsak kettőben, a teológiát és az angyalokról szóló traktátust Nagyszombatban. 1758–9-ben a bölcsészeti kar dékánja volt. 1758-ban teológiai doktor lett. 1763–7 között Trencsénben a rektori és az újoncmesteri feladatot látta el. 1768–70-ben a tartományfőnök helyettese volt. 1771-től Nagyszombatban rektorként működött. A feloszlatás után a templom igazgatója, majd később Rozsnyón kanonok lett.

Huszonkét éves korában betegápolóként lépett be a Társaságba, és egész szerzetesi életében ez maradt meg főfoglalkozásának. 1605–17-ig Bécsben, 1618–33-ig Zágrábban működött, ahol az épület gondozása is az ő feladata volt. Ugyanígy 1634–5-ben Nagyszombatban. Utána Homonnán, Nagyszombatban egy-egy évig, majd Zágrábban haláláig ápolta a betegeket.

Bécsben tizenöt éves korában lépett be a Társaságba. A próbaidő után Leobenben volt a tanárképzőben. 1745–7-ben Grazban tanult bölcseletet. Utána Leobenben két, Judenburgban egy évig tanított. 1751-ben Grazban matematikát, 1752–5-ben teológiát végzett. Judenburgban volt harmadik probációban. 1757–8-ban Bécsben grammatikát, utána egy-egy évig Bécsben és Leobenben görög nyelvet tanított. 1761-ben Nagyszombatban lelkipásztori munkát végzett. A következő évben Grazban, majd 1763–5 között Linzben matematikát és bölcseletet tanított. 1766-tól a Társaság feloszlatásáig Grazban a kontroverzia tanára volt. Továbbra is ott maradt, lelkipásztorként és főleg íróként működött dogmatikai, liturgikus és lelkiségi témakörökben.

Zsolnán született, Győrből lépett be a trencséni újoncházba. 1716-ban Nagyszombatban grammatikát tanított. 1717–9-ig Grazban végezte a bölcseleti tanulmányokat. Utána egy-egy évig Esztergomban és Besztercebányán tanított grammatikát. Teológiára Grazba került 1722–5-ben. Ott szentelték pappá 1724-ben. Besztercebányán volt harmadik probációban. 1727-ben Nagyszombatban retorikát, a következő évben etikát tanított. Ezzel befejezte tanári működését. 1729-ben Lőcsén hitszónok, 1730–5-ben Turócról vándormisszionárius volt. 1736–45 között Liptószentmiklóson, a vándormisszionáriusok állomáshelyén volt főnök. 1746–8-ban Szakolcán a rektori és a tanárképző igazgatói feladatát látta el. 1749–53 között Rozsnyón volt házfőnök és plébános. 1754-től haláláig Zsolnán házi lelkiatya, de első két évében a környéken pap nélküli plébániákat látott el. 1727-ben Nagyszombatban a retorika tanáraként magyar tárgyú latin iskoladrámát mutatott be: Fides in regem et patriam seu: Georgiius de Esztoras ad Nicopolim gloriosa morta sublatus, mely nyomtatásban is megjelent.

Huszonhat éves korában Érden lépett a Társaságba. Kiváló géplakatos és közszeretetben álló testvér volt. Főbb állomáshelyei a rendtartományban: 1924–8 Kalocsa, 1930–9 Nagykapornak, 1940-től Bp., Manréza. Úgy látszik, hogy 1950 nyarán a szerzetesek elhurcolásától függetlenül tartotta őt a rendőrség hosszabb ideig fogva. Szabadulása után szakmunkás volt Bp.-en. Időskorában Pannonhalmára került, és ott is dolgozott, amíg egészsége megengedte.

Baróton született és Kolozsvárról először 1741-ben retorikusként fölvették, de ténylegesen csak logikusként 1743-ban lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaévek után Szakolcán elvégezte a tanárképzőt. 1747-ben Pécsett grammatikát tanított. 1748–50-ben Nagyszombatban bölcseletet tanult. 1751–2-ben Egerben, a következő évben Kolozsváron tanított. A teológiai tanulmányokra 1754–7-ben Kassára került. 1756-ban szentelték pappá. A harmadik próbaévet Egerben végezte. 1759-ben Sárospatakon grammatikát tanított. 1760-ban Bazinban, 1761–2-ben Székesfehérváron volt népmisszionárius. 1763–6 között Győrben, utána négy évig Székesfehérváron volt először hitszónok, utolsó évében pedig betegen. 1773-ban Komáromban plébániai feladatokat látott el. A feloszlatás után is a városban maradt haláláig.

Székelyudvarhelyről plébánosként lépett be a trencséni újoncházba. A próbaidő után két évre visszatért Székelyudvarhelyre, ahol tanított és lelkipásztori munkát végzett. 1734–5-ben Sárospatakon, 1736-ban Szatmárnémetiben hitszónokként működött. 1737-ben Ungváron magyar, német és szláv lelkipásztor volt. 1738–41-ben Marosvásárhelyen volt hitszónok és misszionárius. 1742-ben Egerben a házgondnoki hivatalt látta el, a következő évben pedig Győrben ugyanebben a munkakörben dolgozott. 1746–50 között vándormisszionárius volt Mo.-on és Erdélyben. 1751-ben Egerben, a következő évben Székesfehérváron házi lelkiatyaként pihent. 1753-ban Brassóból, 1754-ben Kolozsvárról dolgozott mint erdélyi, 1755-ben Székesfehérvárról és 1756-ban Nagyváradról mint mo.-i vándormisszionárius. 1757–9 folyamán házi lelkiatya volt Marosvásárhelyen. 1760–1-ben Sárospatakon hitszónokként és házi lelkiatyaként működött, majd újra egy évig Marosvásárhelyről és három évig Kolozsvárról vett részt a népmissziókban. 1766–7-ben Székelyudvarhelyről látott el pap nélküli plébániákat. 1768-ban Szatmárnémetiben lett lelkiatya, ahol hamarosan meghalt.

Egyike volt azoknak a svájci fiataloknak, akik a 19. század vége felé az osztrák–magyar rendtartományba kérték felvételüket. Újoncidejének első évét az osztrák St. Andräban töltötte, a másodikat Nagyszombatban. Két év retorikai tanulmányokra visszatért St. Andräba. Rögtön utána három évig francia nyelvet tanított a gimnáziumban Kalocsán. A bölcseletet Pozsonyban végezte. Egy év újabb tanárkodás után Innsbruckba került a hároméves teológiai kurzusra. A harmadik próbaévben Bécs-Lainzban találjuk. 1896-tól 1904-ig Kalocsán számtant és mértant tanított. 1906–11-ig Nagykapornakon házfőnök és a tartomány anyagi alapjait képező földbirtok igazgatója. 1909-ben, amikor megalakult az önálló magyar rendtartomány, azt választotta otthonául. 1911–8 között a tartományfőnök helyettese volt, majd visszatért Nagykapornakra. 1924-től Szatmárnémetiben volt vicerektor, 1927-ben Kalocsán házgondnok s a következő három évre Bp.-en újra a tartományfőnök helyettese. 1936-ig nagykapornaki házfőnök volt. Utána Kalocsára került, ahol időskorában kedvenc foglalkozásának élhetett: maga gyűjtötte gyógynövényekből teát készített. Neve ismert volt az egész országban, sokan fordultak hozzá betegségeikben. Nagy botanikai ismereteiről könyvet is írt Növények és gaz a természetes gyógykezelésben címmel. 1950-ben Kalocsáról őt is elhurcolták, de a svájci követség közbenjárására elhagyhatta az országot. Utolsó éveit haláláig az ausztriai Feldkirchben töltötte, ahol a svájci rendtartománynak kollégiuma volt.

Hódmezővásárhelyen született, tizennyolc éves korában Bp.-en lépett be a Társaságba. 1944 karácsonya körül a szovjet hadsereg parancsnoksága a Manrézában ütötte fel főhadiszállását. Így az újoncok december 27-én gyalog indultak Kalocsára, ahonnan rövidesen visszatértek Bp.-re. A bölcseleti tanulmányokat 1946–8-ban Szegeden végezte. Mivel Mo.-on az iskolákat államosították, a kalocsai és pécsi gimnáziumunkat is, így a magisztériumba Németországba küldték a végzett bölcsészeket. Így került a fekete-erdői St. Blasienbe, ahol 1949–51-ben nevelte a fiatalokat. A teológiát Leuvenben végezte, ahol 1954. augusztus 15-én pappá szentelték. A Társaságban akkor Dél-Amerika kiemelt munkaterületnek számított, s a tartományfőnök őt is erre a munkaterületre szánta. Így a harmadik próbaévet 1956-ban Valenciában végezte, majd Chilébe került. 1963-ig Padre Hurtadóban a kollégiumban főleg latin, francia és német nyelvet tanított. 1964–5-ben Rómában megszerezte a bölcsészdoktori címet. A következő évben már az argentínai San Miguelben tanított bölcseletet. 1967-ben régi vágyát szerette volna megvalósítani, és belépett a karthauzi rendbe. Néhány hónap múlva visszatért, és Rómában várta meg a döntést jövőjét illetően. 1968-ban Poughkeepsie-ben tanulta az angol nyelvet. 1968–2002-ig Buffalóban a filozófia professzora volt, és ott is maradt utolsó betegségéig, amikor New Yorkba, a Fordham egyetemen lévő betegotthonba került, ahol 2009. május 7-én halt meg a kórházban.

1940–2 között a zugligeti Manrézában volt testvérnovícius, majd 1943-tól Kassán szabó és ruhatáros.
K