Online Jezsuita Történeti Névtár

Mohácson született, Bécsből logikusként lépett be ott a Társaságba. A próbaidő után Grazban végezte a tanárképzőt. 1715-ben Sopronban tanított. 1716–8-ban Nagyszombatban bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Nagyváradon és Pécsett tanított. 1721–4-ben Nagyszombatban végezte a teológiát, ott szentelték pappá 1723-ban. 1725-ben ott volt helyettes házgondnok. A következő évben Besztercebányán végezte a harmadik probációt. 1727-ben Szatmárnémetiben, 1728–30-ban Ungváron, 1731-ben Budán, a Vízivárosban és 1732–3-ban a Várban volt ünnepi hitszónok. 1734–7-ig Nagyváradon a házfőnöki hivatalt látta el. 1738-ban Budán a katalógusban ügyintézőként (agens causarum) szerepelt. 1739–63-ban, kivételesen hosszú ideig a rendtartomány történetében, Komáromban volt házfőnök és plébános. Az év vége felé betegen Győrbe került, ahol december 26-án halt meg.

Firenzében született, iskolai tanulmányait a pratói kollégiumban végezte. Tizenöt éves korában Rómában lépett be a Társaságba. A próbaévek után két évig humanisztikus tanulmányokat folytatott. 1722–5-ben a Római Kollégiumban végezte a bölcseletet, majd Sienában, középiskolában tanított négy évig. A teológiát 1729–34 között újra Rómában hallgatta. Ott szentelték pappá 1733-ban. A harmadik próbaév végzésére Firenzébe került. 1735-től bölcseletet tanított három évig Sienában, majd négy évig Rómában. Utána három évig készülhetett a teológia tanítására, közben a kispapok lelkiatyja volt a pápai szemináriumban. Nyolc évig tanárkodott, utána a jezsuita papjelöltek lelki vezetője volt. Rómában nemcsak rendjén belül, hanem a világi papság és a hívek körében is keresett lelkigyakorlat-vezető volt. 1755-ben a Jézus Társasága titkára lett. Az abban az évben új rendfőnököt választó nagygyűlésen a római rendtartomány egyik képviselőjeként vett részt.
A Társaság XIX. nagygyűlését 1758. május 9-re hívták egybe, és június 18-án ért véget. Új rendfőnökként Riccit május 21-én a második menetben hatvanhárom szavazattal választották meg. Ránk maradt kéziratos szövege annak az előadásának, amelyet a Társaság hibáiról mondott a gyűlésen: „A majdnem minden társadalmi osztályban, de különösen a szerzetesek között uralkodó gyűlölet a Társaság ellen néhány írónk arroganciájából, a mások iránti tisztelet hiányából, a féktelen öndicséretből fakad.” P. Ricci vélekedését az alázat hiányáról jól példázza az az eset, amikor a római professzusház egyik összejövetelén annyira megütközött az előadónak a Társaságról zengett dicshimnuszán, hogy elkérte és a következő szavak kíséretében összetépte annak kéziratát: „Ez nem az, amit Szent Ignác követel. Tisztelendőséged olvassa el újra annak szabályait.”
Rendfőnökségének első éveiben Portugália, Franciaország és Spanyolország olyannyira hatalmuk alá vonták XIII. és XIV. Kelemen pápát, hogy ők nem tudták Riccit támogatni a Társaság megmentéséért folytatott küzdelmeiben. 1759–67 között a portugál asszisztenciából több mint ezer jezsuitát toloncoltak az Egyházi Államba, Itáliába. Riccinek sok nehézséget okozott eltartásuk. 1761-től a francia jezsuiták sorsa is egyre nehezebbé vált. Az Antoine de Lavalette elleni bűnügyi eljárások, a párizsi parlament ítélete a rend ellen, végül a Társaság feloszlatása 1764 novemberében Franciaországban mélyen érintették a rendfőnököt. XIII. Kelemen pápa 1765. január 7-i Apostolicum pascendi című leiratában megújította a Társaság alapítását és kifejezte nagyrabecsülését iránta. Ez azonban az üldözést nem tudta megállítani. 1767. február 20-án III. Károly spanyol király a Pápai Államba toloncoltatta a jezsuitákat. A pápa tiltakozása miatt megszállták a pápai birtokokat Avignonban és az itáliai Venesinóban, Beneventóban és Pontecorvóban, valamint követelték a pápától a Jézus Társasága feloszlatását.
1769. február 2-án meghalt XIII. Kelemen pápa. Utódja Lorenzo Ganganelli lett, aki a XIV. Kelemen nevet vette fel. Négy évig sikerrel ellenállt a francia–spanyol–portugál nyomásnak. 1773. július 23-án kiadta a Dominus ac Redemptor című brevét, amellyel feloszlatta a Jézus Társaságát, mint írta: „a béke érdekében.”
Ha arra gondolunk, hogyan védte Szent Ignác a Jézus Társaságát a támadások idején, mozgósítva a barátokat a bíborosok, az állami főbb hivatalnokok és a főnemesség sorában, akkor talán kevésnek ítélhetjük P. Ricci kísérletét a Társaság védelmére. A pápai hatalom hanyatlása a világban, az uralkodók gyengesége több országban, a szabadgondolkodók gyűlölete, befolyása és néhány államminiszter ez irányú működése elérte a célt a pápánál, hogy feloszlassa a Társaságot.
A rendfőnök és az asszisztensek ítélet nélküli bebörtönzése azt célozta, hogy bűnösökként mutassák fel őket az egyház és a világ előtt. P. Ricci tizennégy hónappal XIV. Kelemen halála után hunyt el. VI. Piusz pápa annyit tudott csak elérni, hogy Ricciért a gyászmisét a firenzeiek Szent János-templomában mutathatták be, és hamvait a volt jezsuiták templomában temethették el.
Tény, hogy a Társaság feloszlatása nem vallási okokból történt. Politikai aktus volt, amelynek hátterében a nemzeti abszolutizmus és a pápai hatalom harca állt, amelyben a Jézus Társaságát mint a pápaság fő védelmezőjét és támaszát látták.

Trencsén megyéből lépett be a Társaságba. Előtte Kassán megszerezte bölcseletből a magiszteri fokozatot. Az evangélikus vallásról tért át a katolikus hitre. A próbaidő után két évig Lőcsén, egy évig Besztercebányán és Nagyszombatban tanított középiskolában. 1679–82-ben a teológiát is ott végezte, ugyanott szentelték pappá 1682-ben. A következő évben Judenburgban volt harmadik probációban. 1684–5-ben Sopronban egy évig retorikát tanított, majd a házgondnoki hivatalt látta el. A következő évben Nagyszombatban volt házgondnok. 1687-ben Besztercebányáról gondozta az úrvölgyi híveket. 1688-tól egy-egy évig Lipótváron hitszónok, Besztercebányán népmisszionárius és Nagyszombatban hitszónok volt. 1691–2-ben Rozsnyón, 1693–4-ben Nagyszombatban látott el lelkipásztori feladatokat. Hitszónokként működött 1695–1700-ban Selmecbányán, 1701-ben Úrvölgyön, 1702-ben Besztercebányán. 1703-ban Zsolnán volt házfőnök. 1704–9-ben Pozsonyban végzett lelkipásztori munkát.

Szülővárosából, Győrből lépett be Bécsben a Társaságba. A próbaévek után Leobenben elvégezte a tanárképzőt. 1719–21-ben Nagyszombatban bölcseletet tanult. Utána egy-egy évig Pozsonyban, Győrben és Kassán tanított középiskolában. Csak két év teológiát végzett Nagyszombatban 1725–6-ban. Ezt követően Székesfehérváron tanított egy évig. Valószínűleg 1728-ban Besztercebányáról hagyta el a Társaságot a harmadik próbaév közben. Latin nyelven írt könyve Kassán jelent meg 1724-ben.

Szerzetesi életét az ausztriai St. Andräban kezdte 1879-ben. A kétéves próbaidő után ugyanott két évig retorikát tanult. 1884-től Pozsonyban bölcsészhallgató volt. Utána Kalocsán egy-egy évig latin és görög nyelvet tanult, internátusi felügyelő volt, végül matematikát tanított. 1890-ben Innsbruckba került teológiára. 1893-ban szentelték pappá. 1894–5-ben Bp.-en az államvizsgára készült. A harmadik bécs-lainzi próbaév után 1897-ben Kalocsán kezdte el a matematika és fizika tanítását. 1910–5 között ugyanott rektor is volt. Kalocsáról Pécsre került rektornak 1922-ig, és haláláig matematikatanárként tanított. Szerzetesi működése során összesen harminchét évig oktatott.

1867–9 között St. Andräban volt novícius, 1870–1 között Szatmárnémetiben lelkész, a Jézus Szíve Társulat és a Mária-kongregáció vezetője, 1872–4 között Innsbruckban teológiát tanult. 1875–81 között Kalocsán francia nyelvet, művészi rajzot és nyelvtant tanított, közben 1880-ban elvégezte a terciát. 1882–4 között Pozsonyban volt rektor, novíciusmester, valamint a Jézus Szíve Társulat vezetője, szlovák nyelvű szónok. 1886–7 között Kalocsán lelkészként és misszionáriusként dolgozott. 1888–97 között a pesti rendházban volt házfőnök, lelkész, a Mária-kongregációk prézese. 1898–9 folyamán Pozsonyban volt lelkész, a Mária-kongregációk prézese, a Szent István Társaság elnöke. 1900–10 között Bp.-en volt lelkész, a Mária-kongregációk prézese, házfőnök, a magyarországi missziók vezetője. 1911–3 között Nagyszombatban működött mint rektor, a Jézus Szíve és a Jó Halál Társulat vezetője, lelkész. 1914-től haláláig Kalocsán volt spirituális.

Szülővárosából, Steyrből lépett be Bécsben a Társaságba. 1700-ban ugyanott végezte a tanárképzőt is. 1701–4 között Grazban tanult bölcseletet és matematikát. Utána két évig Bécsben, egy évig Passauban tanított középiskolában. 1708–11 között Bécsben volt teológus. Ott szentelték pappá 1711-ben. Utána Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1713-ban Szakolcán tanított. 1714–7 között Nagyszombatban matematikát és bölcseletet adott elő. 1718-ban Budán házgondnok és kazuisztikatanár volt. 1719–20-ban Grazban tanított matematikát és kazuisztikát. 1721–2-ben Kremsben a szemináriumot vezette. 1723–5-ben Leobenben rektor, 1726–7-ben Traunkirchenben házfőnök volt, 1728–31-ben Grazban a gazdasági ügyeket intézte. 1732–4-ben Leobenben rektor, 1735–7-ben Traunkirchenben házfőnök, majd 1738–40-ben Kremsben rektor volt. 1741–2-ben a bécsi újoncházban intézte a gazdasági ügyeket. 1743-tól haláláig, 1752-ig Passauban előbb házgondnok, majd házi lelkiatya volt. Négy latin nyelvű munkája Nagyszombatban jelent meg.

A németországi Hohentengenben született, Bécsben lépett be a Társaságba. 1563–4-ben Nagyszombatban tanított. Utána 1566-ig Bécsben bölcseletet tanult. 1567-ben Olmützben szentelték pappá. Ott volt 1569-ig hitszónok. 1570-ben a bécsújhelyi misszióban dolgozott. 1572-ben halt meg Graz közelében.

A Szatmárnémeti melletti Kálmándon született, tizennyolc éves korában Nagyszombatban lépett be a Társaságba. Két év próbaidő után az ausztriai St. Andräban folytatott klasszikus tanulmányokat. 1874–6-ban Pozsonyban tanult bölcseletet. 1877–80 között négy év alatt a klasszikus nyelvektől a matematikáig és a természettudományig szinte minden tantárgyat tanított. 1881-ben az angliai Ditton-Halléban, 1882–4-ig a franciaországi Lyonban tanult teológiát. Ott szentelték pappá 1883-ban. 1885–6-ban csillagászatot tanult Bécsben. A következő évben Bécs-Lainzban végezte a harmadik próbaévet. 1888-tól haláláig Kalocsán matematikát és fizikát tanított, és szakszerűen fejlesztette a gazdag fizikai szertárat mint a tanítás fő eszközét. Innsbruckban halt meg negyvenhat éves korában.

Gyömrőn született tízgyermekes családban. Édesapja az I. világháborúban elesett. A bp.-i Manrézában volt újonc. Fogadalomtétele után 1943-ban behívták katonának. A háború végét Németországban élte meg, ahonnan nem tért haza Magyarországra. A München közelében fekvő Pullachban kapott beosztást. A házban rendi újoncok és tanuló rendtagok voltak, számuk meghaladta a kétszázat. 1946–50 között a délnémet rendtartomány katalógusában a beosztása „autóvezető”, vagyis „bevásárló” volt. 1950-ben az észak-olaszországi Chieribe került a magyar jezsuiták ottani tanulmányi házába szakácsnak. Velük maradt a belgiumi Leuven-Egenhovenbe való átköltözés után is, annak 1954-es feloszlásáig. Onnan a római Német–Magyar Kollégiumba rendelték. Ő lett az alkalmazottak vezetője, a ház gondnoka. 1967–93-ig a Pápai Biblikus Intézetben hasonló munkakörben dolgozott, mint korábban. Híres volt kezdeményezőkészségéről és szorgalmáról, ennek köszönhető a Német–Magyar Kollégium átalakított díszterme, a Biblikus Intézet kápolnája a liturgikus reform szellemében, valamint a jeruzsálemi Biblikus Intézet berendezése. Sokat foglalkozott a régi Chiesa di Santo Stefano Rotondóval, melyről az ismert római folyóirat, az Urbe két cikkét is közölte. A kilencvenes évek elejétől sokat betegeskedett. Az Írók Házában létesített gondozóotthon első lakói közé tartozott. Ott halt meg 1994. június 27-én.

Nagybányán született, Kolozsváron lépett be a Társaságba. Újoncéveit 1587-től a lengyelországi Krakkóban töltötte. 1590-ben Pulkovban retorikát tanult. A következő évben az osztrák rendtartományba küldték. 1593-tól Turócon találjuk, ahol először P. Pitačić hitszónok segítője volt, majd 1596-ig az iskolában tanított. 1597-től Vágsellyén a birtokot kormányozta, 1599-ben, már papként, házgondnok volt. 1600-ban a Daróczy-misszióban dolgozott. 1602–4-ben Vágsellyén házgondnok, a következő évben gazdasági főnök volt. 1606-tól a csehországi Český Krumlovban házgondnok, 1615–7-ben a gazdasági ügyek intézője volt. Az utóbbi hivatalt viselte 1618–9-ben Nagyszombatban. 1620–2-ben Zágrábban házgondnok volt, majd visszatért Nagyszombatba, ahol haláláig a gazdasági ügyeket intézte.

A németországi Passauban született, Linzből bölcsészként lépett be a Társaságba. 1704–7-ben Passauban, 1708-ban Kremsben és 1709-ben Steyrben tanított középiskolában. 1710–3 között Bécsben teológiát tanult. Ott szentelték pappá 1713-ban. A következő évben Besztercebányán volt harmadik probációban. 1715-ben Kassán retorikát tanított. 1716-ban Pozsonyban volt hitszónok, amikor rövidesen meghalt. Latin nyelvű könyve 1715-ben Bártfán jelent meg.

Szülővárosából, Győrből logikusként lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaidő után Szakolcán elvégezte a tanárképzőt. Utána Komáromban tanított grammatikát. 1763–4-ben Bécsben tanult bölcseletet. 1765–7-ben Nagyszombatban grammatikát, 1768-ban Budán retorikát tanított. 1769–73-ban Nagyszombatban végezte a teológiát, és a királyi-érseki konviktusban német nyelvet tanított. 1771-ben szentelték pappá. 1769-ben Xavéri Szent Ferenc napján mondott ünnepi latin beszéde nyomtatásban is megjelent Nagyszombatban. A feloszlatás utáni sorsa ismeretlen.

A kétéves noviciátus után az afrikai misszióba kérte magát. 1901-ben, rövid linzi felkészülés után, a boromai misszióba utazott. Először az asztalosműhelyt vezette, majd a misszió hajójával járt a Zambézi torkolatától a misszióig, F. Longával együtt. Az obszervatórium építésénél megerőltette magát, ezért fél évre Portugáliába küldték. Visszatérve Quelimane lett az új állomáshelye. Miruruban templomot épített 1907–10 között. 1910-ben a portugáliai forradalom után kiűzték a jezsuitákat Mozambikból. A rodéziai misszióba került, az egészségtelen éghajlat alatt megbetegedett, 1914-ben megtörve érkezett vissza hazájába. Itthon évtizedeken keresztül a nagykapornaki gazdaságban dolgozott, később a fűrésztelep vezetője lett. 1939-ben Szegedre került, a rendi főiskola építésénél vették igénybe szaktudását, majd a megnyitás után az intézmény első portása lett. Szerzetesi életének ötvenéves jubileuma után nem sokkal hunyt el.

Szülővárosában, Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után ugyanott végezte a tanárképzőt és a hároméves bölcseleti kurzust. 1734-ben Leobenben, 1735–6-ban Laibachban tanított középiskolában. 1737–40-ben Grazban tanult teológiát. 1740-ben szentelték pappá. A következő évben Judenburgban végezte a harmadik probációt. 1742-ben Győrben volt hitszónok. 1743–7-ben Klagenfurtban bölcseletet és kazuisztikát tanított. Az utóbbi tárgyat egy-egy évig Passauban, Laibachban, Fiuméban, 1751–3-ban Klagenfurtban és 1754–5-ben Grazban tanította. Utána a teológia tanára volt 1756–9-ben Nagyszombatban, majd 1760–4-ben Bécsben, ezt követően tanulmányi felügyelőként működött haláláig.

Bécsben született, ott lépett be végzett bölcsészként a Társaságba. 1735-ben Grazban történelmet tanult. Utána egy-egy évig Passauban, Judenburgban és Goriziában tanított középiskolában. Teológiai tanulmányait Grazban végezte. 1743-ban szentelték pappá. A következő évben Judenburgban volt harmadik probációban. Utána hitszónokként működött 1745–6-ban Pozsonyban, 1747–52-ig a bécsi professzusházban és 1755-ig a bécsi újoncházban, 1756-ban Győrben, 1757-ben Pozsonyban, 1758–9-ben újra Győrben, 1760-ban a bécsi kollégiumban, 1761–4-ben Klagenfurtban, 1765–8-ban Bécsújhelyen és 1769-től a Társaság feloszlatásáig Klagenfurtban. Ezt követően is ott maradt 1791-ben bekövetkezett haláláig.

A kalocsai jezsuita gimnáziumban végzett tanulmányait követően 1947–9 között a zugligeti Manrézában végezte a noviciátust, majd külföldre kényszerült. 1949–51-ben Németországban humán tanulmányokat folytatott. 1951–3 között Leuvenben filozófiát hallgatott. 1953–5 folyamán Godinne-ben magiszter volt. 1955–9-ig Granadában teológiai tanulmányokat végzett, ahol pappá szentelték. 1959-ben Ecuadorba küldték; 1959–61 között Portoviejóban a kollégiumban spirituális volt, mellette hittant oktatott. 1962-ben La Cejában végezte el a harmadik probációt, majd Quitóba rendelték, a provinciális titkára lett, mellette börtön- és kórházlelkészi szolgálatot vállalt. 1963–5 között spirituális volt a Gonzaga Kollégiumban, ahol hittant is tanított. 1965–70-ig Mantában kórházlelkészként és káplánként működött a plébánián. Közben 1969-ben a szabbatikus évét Madridban töltötte. 1970–82-ig Portoviejóban, a kollégiumban volt spirituális és hittantanár. 1982–4 között Quitóban szolgált a novíciusmester sociusaként, 1984–9-ig Guayaquilben volt spirituális. 1989-ben hazatért Magyarországra, 1989–97 között a kalocsai jezsuita templomban templomigazgató volt. 1997–9-ben Miskolcon az avasi plébániatemplom lelkészeként és a gimnáziumban hitoktatóként dolgozott. 1999–2002 között Hódmezővásárhelyen volt lelkész. 2002-től a pesti Jézus Szíve-templomban lelkész, a nemzetközi Szeretetláng mozgalom promotere.

Frankfurt am Main-i református családból származott, ahol nagyapja katolikus hitre tért és Amszterdamba költözött. Ott a klasszikus nyelvek mellett hébert és bölcseletet is tanult. Vallásos nevelést az exjezsuitáktól kapott az amszterdami Krijtberg-templomban működő titkos katolikus csoportban. A lettországi Daugavpilsben lépett be a Társaságba. Fehéroroszországban végezte tanulmányait, tanított kollégiumokban és pappá szentelése után, 1812-től lelkipásztori munkát is végzett. 1820-tól, amikor a jezsuitáknak el kellett hagyniuk Oroszországot, a svájci Brigben három évig lelkipásztori munkát végzett. 1823–9 között rektor volt a torinói kollégiumban, ahol kitűnt adminisztratív képességeivel. P. Luigi Fortis rendfőnök halála (1829) után Vincenzo Pavani utódjaként, akiből vikárius lett, az itáliai rendtartományt kormányozta mint viceprovinciális, és e minőségében vett részt a rendi nagygyűlésen.
Munkáját Rómában 1829. június 30-án kezdte meg huszonöt rendtaggal nyolc tartományból. Az új rendfőnök választására július 9-én került sor. A negyedik menetben tizennégy szavazattal, vagyis a megkövetelt többségnél eggyel többel, Roothaant választották meg. Ő közölte az egybegyűltekkel a pápa kifejezett kívánságait: ne vállaljanak túl sok munkát, hogy ne kelljen kevésbé megfelelő tagokat felvenniük; a következő nyolc-tíz évben ne nyissanak újabb kollégiumot; teljes erővel végezzék a fiatalok lelki és tudományos képzését, és vegyenek be a Ratio studiorumba újabb tantárgyakat is, mint például a földrajzot és a történelmet.
A gyűlés három területi asszisztenst, valamint egy spanyol helyettest választott. Elhatározták, hogy újra bevezetik a háromévenként tartandó prokurátorok kongregációját és a Litterae Annuae kiadását is. Megtartották a skolasztikus teológiát, a latin nyelvet a tanításban és a kormányzási levelezésben, ahol eltörölték a spanyolok kiváltságát. Az identitás erősítésére szorgalmazták a rendtörténeti munkákat, egy Bibliotheca Scriptorum S. J. sorozat megindítását. Az egyetlen előírt változtatás a Ratio studiorum átdolgozása volt, amelyet a rendfőnökre és egy általa egybehívott komisszióra bíztak.
Roothaan huszonnégy éves kormányzásának jelentőségét már itt bemutatjuk néhány adattal: a Társaság létszáma kétezer-százharminchétről ötezer-kétszázkilencre emelkedett: az atyáké hétszázhuszonhétről kétezer-négyszázhuszonkilencre; a tanuló rendtagoké hétszázhetvenhétről ezerháromszázhatvanötre és a testvéreké hatszázharmincháromról ezernégyszáztizenötre. A kollégiumok száma ötvenötről százra nőtt 1844–54 között. A tengeren túl lakó jezsuiták száma száztizenkilencről (1829) ezertizennégyre (1853), és a nem keresztények közötti misszionáriusok száma ötről kétszázkilencvenkettőre emelkedett.
A visszaállított Társaság szellemére és fejlődésére Roothaan leveleinek nagy jelentősége volt. Az első, 1830. július 7-i, a Társaság és annak alkotmánya iránti szeretetről összefoglalja az előző nagygyűlés követelményeit; jelzi, hogy nem szabad új műveket kezdeni, s kerülni kell a versengést a többi vallásos intézménnyel. Másik levelét 1839-ben, a Társaság háromszáz éves jubileumára írta. A Társaság feloszlatása első eredménye volt annak a szellemnek, mely a francia forradalomban teljesedett ki. A rendet azért oszlatták fel, mert azt a legfőbb ellenfélnek tartották a forradalom eszméivel szemben, és mert védte a pápaságot. Több levele a Társaság üldözése miatt íródott, amelyet örömmel kell vállalnunk, mert ezzel Krisztus szenvedésének részesei leszünk.
A Társaság jövőjét és működését érinti két fontos levele. Az első 1833-ból a külföldi missziókról szól. Ebben, ellentétben a három évvel korábbi előírásával, mely tiltja az új munkaterületek vállalását, Roothaan magáévá tette XVI. Gergely pápa felhívását az egyház hitterjesztő munkájára, aki úgy vélte, hogy a missziók támogatása nagyobb számú hivatás forrása lesz a renden belül is. Másik levelében a Szent Ignác-i lelkigyakorlatok fontosságáról szól a Társaság belső életében éppúgy, mint az apostoli működésben.
A Társaság fő apostoli munkái közé tartozott az oktatás. Ennek hathatós megújítása elsőrangú feladat. A XXI. rendi nagygyűlés 15. határozatában előírta az 1599-es Ratio studiorum átdolgozását. A nemzetközi bizottság 1830 decemberétől 1831 júliusáig Rómában dolgozott. A munka nagyon csekély eredményt hozott. Akik a munkát végezték, meg voltak győződve a régi tökéletességéről, nem fogadták el az újabb pedagógiai elveket, és csak minimális változtatásokat és újításokat eszközöltek. A következő évek körülményei a Társaságon belül megakadályozták az új Ratio érdemleges kiértékelését és végleges elfogadását, ezért nem adták ki.
Roothaan hivatali ideje alatt mindvégig gondoskodott arról, hogy a lelkigyakorlatokat az eredeti szellemben adják, különösen az újoncoknak és a harmadik próbaéveseknek. Ezért készíttetett egy új latin fordítást, amelyet kormányzási ideje alatt, állandóan javítva azt, még négyszer adott ki. Előírta, hogy a létesítendő lelkigyakorlatos házakban az eredeti szellemben végezzék a munkát.
Az apostoli munkákban elrendelte, hogy minden rendtartományban legyen egy csoport a népmissziók tartására. A francia François Xavier Gautrelet atyát mindenben támogatta az imaapostolság elindításában. A pogány missziók előmozdítására 1833-ban levelet intézett a Társasághoz, amelyre ezerkétszázhatvanan jelentkeztek, az akkori jezsuiták több mint fele. A rendfőnök azonban nagy súlyt helyezett az igazán alkalmasak kiválasztására. Követelte, hogy a misszionáriusok a hitet hirdessék, ne az európai kultúrát; továbbá fordítsanak nagy gondot a helyi papság kinevelésére. Ebben a szellemben jöttek létre szemináriumok 1843-ban Kínában és Albániában, 1844-ben Indiában és 1845-ben Szíriában. Ellenezte, hogy a missziókban jezsuitákat nevezzenek ki püspököknek vagy apostoli vikáriusoknak. Ebben a kérdésben azonban legtöbbször a római hivatalok győztek.
A nagygyűlés rendelkezése értelmében folytatta a Bibliotheca Scriptorum Societatis Iesu sorozatot és a belga kormány kérésére újra elindíttatta a bollandisták Acta Sanctorum kiadását szigorúan az eredeti szellemben és módszer szerint. A korban sok nehézség adódott a skolasztikus bölcselet és a hittudomány tanításában. A Társaságban is jelentkeztek újabb irányok, amelyeket Roothaan nem támogatott. Rómában és Nápolyban alakult egy újtomista jezsuita csoport (Luigi Taparelli d’Azeglio, Serafino Sordi, Matteo Liberatore), akikkel Carlo Maria Curci atya egy folyóirat kiadását tervezte 1850-ben. Roothaan akkor mögéjük állt, és IX. Piusz pápa kérésére elindulhatott folyóiratuk, a Civiltà Cattolica.
Roothaan egész kormányzását több vitás helyzet és üldözés jellemezte. 1840-ben kezdődött a jezsuiták támadása Antonio Rosmini ellen, amit, meglepetésre, nem Rosmini bölcseleti iránya, az ontologizmus váltott ki, hanem a morális magatartásról szóló műve, melyet a jezsuiták túlzó janzenista rigorizmusnak minősítettek. 1843-ban XVI. Gergely pápa minden vitát megtiltott, de 1846-ban bekövetkezett halála után az újra feléledt. A vitának egy újabb tilalommal IX. Piusz pápa vetett véget.
Súlyosabb támadás kezdődött a jezsuiták ellen a negyvenes évek elején, amikor Vincenzo Gioberti meghirdette az olasz államok egyesülését a pápa vezetése és a szardíniai király katonai garanciája alatt. Könyvének második kiadásában, 1845-ben a szerző támadta a jezsuita rendet mint az olasz egyesülés fő ellenségét. Két évvel később A modern jezsuita című műve még népszerűbb lett. A kérdés a bíborosok testületét is megosztotta. 1848-ban Roothaannak el kellett hagynia Rómát. Száműzetése alatt személyesen megismerhette a nyugat-európai rendtartományokat. Időközben másutt is komoly nehézségek támadtak. 1834-ben Portugáliában oszlatták fel a szerzetesrendeket, 1845-ben Bajorországban, 1847-től Svájcban tiltották be a rendet.
Roothaan rendfőnöksége alatt négy asszisztenciára (francia, német, olasz és spanyol), 1829-ben nyolc rendtartományra oszlott a rend: Itália, Nápoly, Szicília, Franciaország, Spanyolország, Anglia, Felső-Németország és Galícia. Ehhez kapcsolódott a Társaság fejlődése következményeként az ír viceprovincia (1829), a provinciák: Torino (1831), Belgium 1832, Maryland (1833), missouri viceprovincia (1833), Lyon (1836), Ausztria (1846), Velence (1846), Hollandia viceprovincia (1849) és Toulouse (1852).
A pogányok és a más vallásúak közötti missziók kormányzása alatt felülmúlták a feloszlatás előtti missziós munkát is. Ezek felölelték például az Egyesült Államok és Kanada indián lakosságát. Roothaan több mint harminc nagyobb missziós központot létesített az egész világon.
Roothaan rendkívül tehetséges ember volt, kivételes adottságokkal az adminisztrációs feladatok megoldásában. Teljesen hivatásának élt. Természete merev volt, hajlamos a pesszimizmusra. Nagy önuralma és akaratereje azt a benyomást keltette, hogy érzéketlen és távolságtartó. Jelmondatából: „erősen és gyengéden”, amely egyensúlyt jelenthetett, az előbbi dominált. A hagyományban élő, konzervatív típus volt. Erős pesszimizmus jellemezte az újításokkal szemben. Életével és kormányzásában azonban példát mutatott a sok nehézség és üldözés elviselésére.
Roothaan gyenge egészsége miatt 1853. január 4-én egy vikárius megválasztására június 21-re összehívták a XXII. általános nagygyűlést, amit IX. Piusz pápa is javasolt. Amikor azonban május 8-án meghalt, a kijelölt időpontot már nem változtatták meg.

Pordányban született, Budáról logikusként lépett be Trencsénben a Társaságba. A próbaidő után Ungváron grammatikát tanított. 1748–50-ben Kassán bölcseletet tanult. Utána ugyanott 1754-ig a középiskolában tanított. 1755–8-ban végezte Nagyszombatban a teológiát. Ott 1757-ben Szent Ivóról, a jogászok védőszentjéről mondott latin ünnepi beszéde nyomtatásban is megjelent. 1758-ban szentelték pappá. A következő évben Egerben volt harmadik probációban. 1760–2-ben Sárospatakon, 1763-ban Pécsett hitszónokként működött. 1764-ben a bécsi Theresianumban volt a magyar nyelv tanára. 1765–72 között Komáromban a városban látott el plébániai feladatokat. 1773-ban Sopronban a gazdasági ügyeket intézte. A feloszlatás után lelkipásztor volt Komáromban.

1703. október 27-én asztalosként lépett be Bécsben a Társaságba. Élete és munkássága jó példája annak, hogy a katalógusok „asztalos” jelzése mennyi mindent foglalt magában. Amikor a házban egy-két évre megjelenik egy „asztalos”, legtöbbször nagyobb építkezés vagy renováló munka vezetője akkor is, ha ezt az éves katalógusban nem jelzik.
Ross a kétéves próbaidő után 1706–10 között a bécsi kollégiumban, majd egy évig az újoncházban dolgozott. 1712–3-ban a grazi kollégiumban találjuk, ahol a főhercegi udvar atyáinak szolgálatában állt. 1724–6-ban a millstatti, 1727–8-ban a steyri rendházban dolgozott. Utána két évig a bécsi kollégium portása volt, majd három évig Pécsett dolgozott mint asztalos. 1624–5-ben újra a bécsi kollégiumban találjuk portásként, majd a csehországi Schurzban a gazdaságot és a szőlőket gondozta. 1728–9-ben Esztergomban vezette az építkezést. 1730–5-ben a horvátországi Pozsegában dolgozott; 1733–4-ben ugyanitt katonai építkezéseket vezetett. 1736-ban Temesváron volt gazdasági főnök. Egy évvel később Gyulafehérváron vezetett építkezéseket, amikor megbetegedett, és 1738. június 18-án Kolozsváron meghalt.