Online Jezsuita Történeti Névtár

Már mint pap érkezett 1587-ben Rómából Erdélybe. Rövidesen távoznia kellett, ekkor Lengyelországon keresztül Prágába került, ahonnan 1590 elején a felsőnémet rendtartományba küldték.

Erdélyből származott, a bécsi újoncházban kezdte meg szerzetesi életét. 1597-ben a csehországi Brünnben volt. 1598-tól Kolozsváron előbb retorikát tanult, majd grammatikát tanított. 1603-tól bölcseletet, 1606-tól teológiát tanult Grazban. 1607-ben szentelték pappá. 1608–9-ben a csehországi Jindřichuv Hradecben kazuisztikát tanított. Az 1610-es évi katalógus szerint a mo.-i misszióban dolgozott, de november végén Neuhausban halt meg.

1872–4 között Nagyszombatban volt skolasztikus novícius, a következő évben St. Andräban retorikus. 1878-ban Pozsonyban filozófiát tanult. 1879-ben Kalocsán volt konviktusi felügyelő. 1880-ban Pozsonyban teológiát tanult, majd 1881–5 között Kalocsán volt konviktusi felügyelő, és nyelvtant tanított a gimnáziumban. 1886–7-ben Innsbruckban teológiát tanult. 1887-ben Szatmárnémetiben volt konviktusi felügyelő, a Mária-kongregáció prézese. 1888-ban, Innsbruckban befejezte a teológiát. 1889-ben Szatmárnémetiben újból konviktusi felügyelő lett. 1890-ben Bécs-Lainzban végezte a harmadik probációt. 1891–2-ben Kalocsán nyelvtant, ábrázoló geometriát, szépírást és hittant tanított. 1894–5-ben Szatmárnémetiben volt konviktusi felügyelő, a Mária-kongregáció prézese. 1896–1905 között Kalocsán lelkész volt, a gimnáziumban hittant és szépírást tanított. 1906–8 között Szatmárnémetiben volt miniszter, hittantanár, a Mária-kongregáció prézese. 1908–11 között Kalocsán a Jó Halál és a Jézus Szíve Társulatok vezetője. 1912-ben Nagykapornakon volt spirituális, majd 1912–8 között Nagykapornakon volt lelkész, házfőnök, a Mária-kongregáció prézese. 1918–20 között Nagyszombatban volt lelkész és rektor. 1921–4-ig Szegeden volt miniszter, lelkigyakorlat-vezető. 1925–6-ban Kalocsán működött mint lelkész, spirituális, templomi gyóntató. 1927-ben Érden volt miniszter, a novíciusmester sociusa. 1928–30 között Nagykapornakon volt házfőnök és lelkész.

Próbaidejét és a két év retorikát Nagyszombatban végezte, majd Pozsonyban tanult bölcseletet 1899–1901-ben. Kalocsán három évig hittant, latint és magyart tanított. Teológiára Innsbruckba került. 1907-ben szentelték pappá. 1909-ben az ausztriai Linzben végezte a harmadik próbaévet. Utána egy évig Szatmárnémetiben házgondnok, két évig Bp.-en helyettes házgondnok és lelkigyakorlat-vezető volt. 1913–5 között a pozsonyi rendházat vezette mint rektorhelyettes. 1916–8-ban Bp.-en házgondnok volt és lelkipásztor. 1919–21 között Pozsonyban volt a csehszlovák viceprovincia tagjaként. 1922-ben Szegedre került házi lelkiatyának, majd egy év múlva Bp.-en házfőnök és a népmissziók irányítója lett. Utána Szegeden volt házi lelkiatya és a népmissziók felelőse. Bp.-en halt meg.

Kántorcsaládból származott, a kassai premontrei gimnáziumban érettségizett, az utolsó három osztályt a kassai egyházmegye kispapjaként végezte. 1899 és 1903 között a bp.-i Központi Szemnináriumban tanult. P. Tomcsányi Lajos jezsuita atyával megismerkedve került közel a jezsuitákhoz. 1903–4-ben Mádon, 1905-től Tótsóváron, 1907-ben Eperjesen volt káplán, de 1906–7-ben súlyosan megbetegedett. Ekkor halálát érezve, a római általános rendfőnök külön engedélyével, a halál pillanatában érvényre emelkedő egyszerű hármas fogadalmat tehetett, de életben maradt. Az Adriai-tenger partján kúrálták, utána házi káplán, majd kórházi lelkész lett. 1913–7 között a kassai püspöki aulában tevékenykedett, majd hejcei plébános lett, azután esperessé és kanonokká nevezték ki. 1929–31 között a zugligeti Manrézában volt páter novícius. 1932–3 folyamán ugyanitt a lelkigyakorlatos ház igazgatója lett. 1933-ban Mezőkövesden volt káplán, majd lelkipásztor a pesti Jézus Szíve-templomban. 1938-tól kassai házfőnök volt, de ismét megbetegedett. 1939-től újra a mezőkövesdi ház főnöke volt. 1944–5-ben Kassán, 1945–7 között Mezőkövesden, 1949-től Szegeden volt lelkipásztor. A szétszóratás után kitelepítették Mezőkövesdre, majd Vilmányon lett megbízott adminisztrátor. 1951-től a pannonhalmi szociális otthon lakója volt.

Ungvárról lépett be a trencséni újoncházba. A kétévi próbaidő után 1756-ban Nagybányán tanított. A következő két évben Kassán bölcseletet tanult. Utána három évre Kolozsvárra került középiskolai tanárnak. 1763–6 között újra Kassán végezte a teológiát. Utána Pozsonyban retorikát tanított. 1768-ban Egerben volt harmadik probációban. 1769–71 között Sopronban, 1772–3-ban Budán volt népmisszionárius. A feloszlatás után Budán doktorrá avatták, ahol néhány évig humaniorákat tanított, azután az ifjúság hitoktatója volt.

Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után Leobenben elvégezte a tanárképzőt. 1722–4-ben bölcseletet tanult Grazban. Utána két évig Laibachban tanított. 1727-ben Bécsben matematikai kurzust végzett. Utána Passauban volt a retorika tanára. A teológiai tanulmányokra 1729–32-ben Bécsbe került. Ott szentelték pappá 1731-ben. A harmadik próbaévet Judenburgban végezte. 1734-ben Bécsben matematikát tanított. 1735–8-ban a bécsi professzusházban volt ünnepi szónok. 1739-től Passauban, Linzben, Sopronban, Pozsonyban a rendházban és 1747-től a Társaság feloszlatásáig a bécsi újoncházban működött mint hitszónok és könyvtáros. Az ott alapított otthonban halt meg 1787-ben. Stöhr Géza tanulmánya szerint ő alapította a bp.-i tudományegyetem klasszika archeológiai tanszékének éremtárát Nagyszombatban 1753-ban.

Nyitrán született, Nagyszombatból lépett be a bécsi újoncházba. A próbaidő után Trencsénben grammatikát tanított. 1700-tól Nagyszombatban bölcseletet tanult, majd ott és Eperjesen tanított középiskolában. Teológiai tanulmányait 1706-ban Bécsben kezdte, Nagyszombatban folytatta és 1710-ben Grazban fejezte be, ahol pappá szentelték. A következő évben Leobenben végezte a harmadik próbaévet. 1712-ben retorikát tanított Nagyszombatban, majd Bécsben házi lelkivezető lett. 1714–20 között Kolozsváron bölcseletet és kazuisztikát adott elő. 1721-ben Kassán volt az internátus vezetője. A következő két évben Pozsonyban a Szent Márton rendházban lakott és kazuisztikát tanított. 1724-től Kolozsváron előbb az internátus és a szeminárium igazgatója, majd 1727-től rektor volt. Ezt a hivatalt látta el 1730–2-ben Kassán és 1733–5-ben Nagyszombatban is. Utána ott maradt, és haláláig a szeminárium vezetője volt. 1712-ben Nagyszombatban jelent meg iskolai színdarabjának szövegkönyve a Magyar Szent Koronáról.

A kalocsai jezsuita kollégiumban tanult, majd a hatodik osztály elvégzése után jelentkezett a Jézus Társaságába. 1863–5 között Nagyszombatban volt skolasztikus novícius. 1866–7 folyamán Szatmárnémetiben volt konviktusi felügyelő. 1868–9-ben St. Andräban teológiát, majd 1870–1-ben Pozsonyban filozófiát tanult. 1872–4 között teológiai tanulmányait magánúton végezte Kalocsán, közben nyelvtant tanított a gimnáziumban. 1875–8 között Bécs-Kalksburgban folytatta teológiai magántanulmányait, és a gimnáziumban a magyar nyelv tanára volt. 1879–80-ban Kalocsán befejezte a teológiát, és a gimnáziumban hittant tanított. 1881-ben St. Andräban végezte a terciát. 1882–3-ban Kalocsán volt népmisszionárius, a Jézus Szíve Társulat vezetője, lelkigyakorlat-vezető. 1884–6 között Szatmárnémetiben volt a konviktus régense, házfőnök, lelkész. 1887–8-ban Nagyszombatban volt lelkész, német nyelvű szónok, a Jézus Szíve Társulat vezetője, könyvtáros. 1889-ben Kalocsán, 1890-ben Bp.-en volt lelkész és népmisszionárius. 1891–6 között Kalocsán volt népmisszionárius, lelkész, lelkigyakorlat-vezető. 1899–1900 folyamán Bp.-en volt népmisszionárius.

A szlovák jezsuita rendtartomány rózsahegyi noviciátusába lépett be, de 1938-tól, amikor szülővárosa visszakerült az anyaországhoz, átlépett a magyar provinciába és a zugligeti Manrézában fejezte be a noviciátust és végezte el a retorikát. 1941–3 között Kassán filozófiát tanult, majd Pécsett konviktusi felügyelő volt. Külföldre kényszerült, 1946–9 között Enghienben végezte a teológiát. Utána Ineuil-ben végezte a harmadik probációt. Majd Kanadába küldték: 1950–1 folyamán Torontóban volt káplán és szórványmisszionárius, majd 1952-től Hamiltonban plébános. Ezután betegsége miatt csak a montreali plébánián tudott kisegíteni. 1958 novemberében a jobb karját amputálni kellett, ezért Rómából külön engedélyt kapott, hogy bal kézzel misézhessen.

Lőcsén vették fel a Társaságba, próbaidejét Trencsénben töltötte. Utána egy évig Kőszegen grammatikát tanított. 1730–2-ben Nagyszombatban végezte a bölcseleti tanulmányokat. A következő évben ugyanott, Grazban, Győrben és Kassán tanított egy-egy évig középiskolában. 1737–40 között teológus volt Bécsben, majd a harmadik probációra Besztercebányára került. 1742–6-ban Nagyszombatban bölcseletet és kontroverziát, 1747–8-ban Győrben kánonjogot és kontroverziát tanított. 1749–62-ig, feltűnően hosszú ideig, Trencsénben rektor és újoncmester, 1763–7-ben Egerben, 1768–70-ben Kassán rektor volt. 1771–2-ben Egerben a harmadik próbaévet vezette.

Pozsonyban született, Bécsben elvégezte a logikát, mielőtt Trencsénben belépett a Társaságba. A próbaidő után Pozsonyban grammatikát tanított és 1695–7 között Nagyszombatban folytatta bölcseleti tanulmányait. Utána Egerben egy, Győrben két évig a grammatika tanára volt. 1702–4 között Bécsben teológiát tanult, s utána rögtön Győrben végezte a harmadik próbaévet. Papi munkáját lelkipásztorkodással kezdte egy-egy évig Esztergomban, Nagyszombatban, Pesten és Budán. 1710–3-ban Nagyszombatban bölcseletet, 1714-ben Kassán kazuisztikát és kontroverziát, majd újra Nagyszombatban kazuisztikát tanított. 1716–7-ben Kolozsváron is ezt adta elő. 1719–21-ben Nagyszombatban a szentírástan volt a feladata. 1722-től Kassán a nemesi konviktus főnökeként és egyházjogászként kezdte működését, majd két évig szentírástant tanított. 1726-tól Nagyszombatban a szeminárium, majd egy év után Kassán a nemesi konviktus igazgatója volt. 1728–9-ben Kolozsváron főiskolai tanárként működött. 1730-tól aránylag könnyebb feladatokat látott el: Győrben egy évig házi lelkiatya, 1731–3-ban Rozsnyón gyóntató, 1734–8-ban Ungváron házgondnok, 1739–40-ben Egerben gyóntató, 1741-től Pécsett három évig házi lelkiatya és 1744-től haláláig Győrben internátusi igazgató volt. Fiatalkorában könyve jelent meg akkor divatos témákról, a hunokról és Mátyás királyról.

Nagyszombatban 1726-ban bölcseletből megszerezte a magiszteri fokozatot s utána lépett be a trencséni újoncházba. A próbaidő leteltével két-két évig Szakolcán és Trencsénben grammatikát tanított. 1733–4-ben Bécsben és két évet Nagyszombatban tanult teológiát. 1737-ben Zsolnán tanított, majd Besztercebányán végezte a harmadik próbaévet, eközben érte Temesváron a halál. Xavéri Szent Ferencről mondott ünnepi beszéde Nagyszombatban nyomtatásban is megjelent.

1907–8-ban Nagyszombatban volt skolasztikus novícius. 1909–10-ben Pozsonyban filozófiát tanult. 1911–2-ben Kalocsán magyar és latin nyelvet tanított, konviktusi felügyelő volt. 1913–4-ben a bp.-i Tudományegyetemen magyar–latin szakos diplomát szerzett. 1915-ben Kalocsán magyar és latin nyelvet tanított, valamint templomi gyóntatóként működött. 1916–7 között Innsbruckban átismételte teológiai ismereteit. 1918-ban Nagyszombatban végezte a harmadik probációt. 1919–24-ig Kalocsán magyar és latin nyelvet tanított, a Mária-kongregáció prézese, és szemináriumi spirituális volt. 1925-ben Pécsett lelkész és a Mária-kongregáció prézese volt. 1926–32 között Kalocsán magyar és latin nyelvet tanított, a Mária-kongregáció prézese volt. 1933–40-ig Pécsett szemináriumi spirituális, lelkész volt, a gimnáziumban latin és magyar nyelvet tanított. 1941–3 között Szegeden volt lelkész. 1944-től haláláig Pécsett volt lelkész, templomi gyóntató.

A középiskolát Sopronban végezte, onnan lépett be Bécsben a Társaságba. 1737-ben Győrben tanított, majd Grazban végezte a bölcseletet. 1741–3 között egy-egy évig Sopronban, Kőszegen és Nagyszombatban tanított. 1744–7 között Kassán végezte a teológiát. 1746-ban szentelték pappá. 1748-ban Besztercebányán volt harmadik probációban. A következő évben Felsőbányán hitszónok lett. 1750-ben Kolozsváron etikát tanított. Onnan szintén két évre Győrbe került a kontroverzia tanárának. 1756–8 között Nagyszombatban történelmet és egyházjogot adott elő, és megszerezte a doktorátust teológiából. Utána Győrben szintén két évig teológiát tanított. 1761-ben Budán a főiskola igazgatója volt. 1762-ben Kassán fejezte be tanári pályafutását a teológia oktatásával. 1763–6-ban Gyulafehérváron volt házfőnök, 1767–8-ban Budán és 1769-től a feloszlatásig Egerben volt házgondnok. Utána Héderváron a Viczay grófi családnál élt haláláig.

Egyszerű szülők gyermekeként született. Ikertestvére, János, Alpár néven lett ferences szerzetes(1914-1963). Szegény sorban járta ki a helyi elemi iskolát. Mivel a két testvér egyidejű taníttatása lehetetlennek látszott, elsőnek Ferenc került a kalocsai jezsuiták gimnáziumába, ahová két évvel később követte ikertestvére. Szerzetesi hivatást érezve, belépett a Társaságba. A szokásos rendi képzés után (a filozófiát Budapesten, a teológiát Szegeden végezte) Glattfelder Gyula csanádi püspök szentelte pappá. Utána Kolozsváron (1942), majd Hódmezővásárhelyen (1943-1945) lelkész és hittantanár volt. Hódmezővásárhely 1944. október 8-án került szovjet kézre, P. Forró még fél évig működött a legnehezebb körülmények között mint belvárosi plébános, és heti harminchat órában tanított hittant. 1945-ben Bp.-en töltötte harmadik probációját. 1946-tól Szegeden a szemináriumban volt miniszter, és felkészült a kínai misszióra. 1947 őszén elöljárói teljesítették régi vágyát, és engedélyezték, hogy megkísérelje a kínai misszióba való kijutást. 1948. január 27-én hagyta el hazáját, és körülményes úton március 12-én érkezett Pekingbe, ahol a Chabanel-nyelviskolában kínai nyelvet tanult. A háború dúlta Kínában egyre nehezebbé váló viszonyok között csak rövid ideig végezhetett missziós munkát, mivel a kommunisták 1949 augusztusában kiutasították Kínából. Rövid ideig a Kínából kiutasított európai misszionáriusok átmeneti helyén, Makaóban tartózkodott. A magyar és az ausztrál jezsuita tartomány vezetése közötti megállapodás alapján a nagyszámú, újonnan érkezett magyar bevándorló pásztorálása érdekében 1950 augusztusában Ausztrália felé vette útját. Augusztus 7-én érkezett meg Sydney-be, ahol Norman Thomas Gilroy bíboros-érsek a katolikus magyar bevándorlók lelki gondozásával bízta meg. 1950 augusztusától 1954 áprilisáig működött Sydney-ben, majd a nyugat-ausztráliai Perthbe helyezték át elöljárói. Rövid idő alatt kitűnően megtanult angolul. Forró atya két évtizedet töltött a déli kontinensen. Új-Dél-Wales állam fővárosában, Sydney-ben előbb 1950 augusztusától 1954 áprilisáig, majd 1959 és 1970 között működött. 1954-től 1959-ig a nyugat-ausztráliai fővárosba, Perth-be helyezték át elöljárói. Bár mindkét város magyar egyházközségének kiépítésében úttörő szerepet vállalt, de Sydney-ben töltött évei során a kontinensen egyedülállóan sikeres missziós munkát végzett. 1950-ben többek között Barcza György volt vatikáni és londoni magyar nagykövet közreműködésével megalapította a Regnum Marianum egyházközséget. 1951-ben pedig Nagy Kázmér közreműködésével megalapította a kontinens első rendszeres, magyar nyelvű újságját, a Dél Keresztjét (1957-1968 között Független Magyarország néven jelent meg). 1955-ben rendszeres kiadvánnyá alakította az Egyházközségi Értesítő-t. 1959-ben magyar iskolát, valamint hitbuzgalmi csoportokat szervezett. Kezdeményezésére a rockwoodi temetőben magyar temető részleg létesült, ahol helyet kapott Ausztrália első magyar hősi emlékműve (a Hősök Keresztje, 1966) is. Fő műve azonban a Szent Erzsébet Idősek Otthona, amelynek alapkövét többévi szervezés, gyűjtés és áldozatos munka után 1966-ben rakták le (Dean Park városrész). Az Otthon 1967-ben nyílt meg, azóta folyamatosan bővül és szépül. Az alapító, aki egyúttal az első igazgató is volt, emlékét itt egy épületszárny (Forró Wing) és üvegablak őrzi. Forró atya egészsége azonban időközben egyre jobban felőrlődött. Kis híján végzetes szívroham érte 1968-ban. Hosszú kórházi kezelés következett, majd a szabbatikum, világkörüli utazás, meglátogatta ikertestvérének a sírját az Egyesült Államokban, és enyhébbnek szánt canberrai beosztás következett. Időközben újabb egészségi problémák merültek fel, ezért elöljárói Európába helyezték át. Új szolgálati helyén, a felső-bajorországi Schrobenhausenban, az angolkisasszonyok nevelőintézetében lelkipásztorként működött haláláig. Pullachban (Bajorország) temették el.

Erdélyi születésű volt és a kolozsvári jezsuiták iskolájában tanult Pázmány Péterrel. 1588-ban kérte felvételét a Társaságba. Pázmánnyal együtt Krakkóban kezdte el szerzetesi életét. A próbaidő elteltével 1590-ben a lengyelországi Kaliszban retorikát tanult. 1591–4-ben Olmützben végezte a bölcseletet. Utána Turócon retorikát tanított. A teológiai tanulmányokat Grazban végezte 1596–8 között. Ott szentelték pappá 1598-ban. 1599–1602-ben Vágsellyén volt hitszónok és iskolaigazgató. 1603-tól Grazban adta elő a hároméves bölcseleti kurzust. Apostoli munkáját 1606-ban Bocskai felkelése miatt a szétszóratásban kezdte. A következő évtől Erdélyben, 1611-től Mo.-on volt misszionárius. 1612-ben részt vett Káldi György bibliafordításának revíziós munkájában Grazban. Visszatérve Mo.-ra folytatta tevékenységét előbb Forgách Ferenc bíboros érsek területén, utána a kassa-homonnai misszióban. 1618–23-ban Zágrábban volt rektor. Utána két évig az ausztriai Ebendorfban a harmadik próbaévet végző jezsuiták vezetőjeként működött. 1627-től vezette a nagyszombati kollégiumot. 1630-ban tartományfőnök lett. Kormányzása idejére esett Pázmány Péter egyetemalapítása 1635-ben Nagyszombatban; az egyetem első rektora Forró lett 1640-ig. Utána rövidesen, szentbeszédeinek nyomdai előkészítése közben meghalt. A munka nem jutott el a kiadásig, és a kézirat hollétéről sincs tudomásunk. Forró Györgynek kulcsszerepe volt a katolikus egyház mo.-i megújulásában a 17. század első felében. Több mint húszéves missziós tevékenysége alatt Mo.-on és Erdélyben bárki másnál jobban megismerte a valós helyzetet, s szorosan együttműködve Pázmány Péterrel elindították és megerősítették a katolikus egyház megújulását. Gondja volt a hódoltsági török misszióra is.

Veronában született kereskedőcsaládban, az ottani jezsuita kollégiumban tanult. 1762-ben Bolognában lépett be a Társaságba. A bölcseletet is ott végezte 1767–70 között. A Társaság feloszlatásakor Ferrarában tanított. Akkor hazatért Veronába, magántanárként működött, és matematikát tanult. Ott szentelték pappá 1778-ban. Szülővárosában maradt, és a helyi iskolában tanított irodalmat és bölcseletet. 1784-től kereste a módját, hogy Oroszországba mehessen a Társaságba. 1793-ban megújította jezsuita fogadalmait, és Ferdinánd herceg kérésére a pármai nemesi konviktusban fizikát és természettudományt tanított. 1799-től jezsuita kandidátusokkal foglalkozott Colornóban. A pármai herceg halálakor, 1804-ben a franciák elfoglalták a tartományt. Ekkor Nápolyba ment, ahol a pápa az oroszországi jezsuiták mintájára megengedte a Társaság újraalapítását. 1806-ban Bonaparte József foglalta el Nápolyt, és kiűzte a jezsuitákat. Ekkor Orvietóba került, és a fiatal jezsuitáknak tanított matematikát és logikát. 1810-ben hazatért Veronába, ahol az egyházmegyei szeminaristák felügyelője lett, és az újrainduló jezsuita kollégiumban tanított. Ebben a két évben tapasztalatokat szerzett a kormányzásban, és világosan láthatta, hogy milyen és mekkora nehézségekkel jár a Társaság visszaállítása. Főleg Itáliában voltak komoly nézeteltérések az egyes csoportok között. Nehéz volt megtalálni az egyensúlyt a régi hagyomány és az új követelmények között. A helyzetet nehezítette a rendfőnök Brzozowski távolléte, majd 1820. február 5-i halála. Ő halála esetére P. Mariano Petruccit nevezte ki vikáriussá.
Rómában volt egy csoport Cajetan Angiolini és Luigi Rezzi körül, amely azt tartotta, hogy a visszaállított Jézus Társasága nem azonos a feloszlatottal. Szerintük a rendfőnök hivatala nem életfogytig tartó, tagadták a megkülönböztetést a professzusok és a coadjutorok között, és kétségbe vonták a fogadalmak érvényességét azoknál, akik azokat a részleges visszaállítás idején tették le. A pápai udvarban voltak, akik attól féltek, hogy a „Hit Társaságából”, a paccanaristák közül választanak rendfőnököt, akik nem voltak jó viszonyban VII. Piusz pápával.
A rendgyűlést szeptember 14-re hívták össze, de a pápa kívánságára bizonytalan időre elhalasztották, hogy megvárják a kelet-európai küldötteket is. A halasztás azonban csak tovább súlyosbította a helyzetet. A bíboros államtitkár, Ercole Consalvi felismerte ezt, és közbenjárt a pápánál. A fő ok abban állt, hogy az igazi nehézségeket a renden belül csak egy rendfőnökkel egyetértésben lehet megoldani. VII. Piusz ezt belátva elrendelte a nagygyűlés mielőbbi egybehívását. A vikárius vonakodása miatt ezt az asszisztensek és a tartományfőnökök tették meg. Amikor az egybegyűltek kijelentették, hogy a gyűlés legális, a vikárius Mariano Petrucci és az asszisztens Pietroboni nem akarták ezt elismerni. A következő gyűlésen a vikárius beadta lemondását, amelyet másnap visszavont, és kijelentette, hogy ebben a kérdésben csak a pápa illetékes. A teljes szakadás elkerülésére a gyűlés letette őt, és később társával, Pietrobonival együtt elítélte, mivel a hatalomra törtek a Társaságban. Erre a sorsra jutott P. Renzi is, aki azt állította, hogy az új Társaság nem azonos a régivel.
E nehézségek után helyreállt a béke, és október 18-án, a második szavazatban P. Fortist választották rendfőnökké. A nagygyűlés első feladata volt, hogy az ő javaslatára hivatalosan és egybehangzóan kijelentették: nemcsak a konstitúciók és azok magyarázatai vannak érvényben, hanem az összes nagygyűlés rendelkezései, a formulák és a Társaság működésének alapvető szabályai, a Ratio studiorum és az előző rendfőnökök előírásai is. Mindennek ismeretére a nagygyűlés előírta az Institutum új kiadását is. Így sürgették a szerzetesi élet szabályait, például a noviciátust, a harmadik próbaévet és a közös életet. Részletes előírásokat hoztak a szegénységet illetően. A gyűlés elhatározta a Ratio studiorum új, a kor követelményeinek megfelelő kiadását is. A Társaság összlétszámát tekintetbe véve elhatározták, hogy a rendtartományok öt atyát küldhetnek a nagygyűlésre, hogy a résztvevők létszáma elérje a húsz főt.
P. Fortis rendfőnökségének elején hat rendtartományban – az olasz, a szicíliai, a fehérorosz, a francia, a spanyol és az akkor induló mexikóiban – 1300 jezsuita élt. Egyes házak léteztek az Egyesült Államokban, a svájci viceprovinciában, Belgiumban, Hollandiában és Németországban. Ezekből jött létre 1826-ban a felsőnémet rendtartomány. 1822-ben visszaállították a nápolyit, amely elveszett a napóleoni háborúkban. 1820–3-ban megalakult a galíciai tartomány, akkor osztrák fennhatóság alatt, főleg a Fehéroroszországból kiűzött jezsuitákból. Ezekben az években Spanyolországban és Mexikóban tiltották be a Társaságot, amely aztán a 19. század folyamán húsz feloszlatást élt meg tizennégy országban. P. Fortis halálakor, 1829-ben 2100 jezsuita élt kilenc rendtartományban és három más területen: Írországban, valamint az Egyesült Államokban Marylandban és Missouriban.
A Társaság létszámának növekedése meghaladta az ötven százalékot, mégsem volt képes a kérelmek elfogadására. Egyrészt jelentősen gyarapodott a növendékek száma, másrészt számos exjezsuita tért vissza a rendbe idősebb korában. A fő ok azonban a kérelmek nagy számában állt, amelynek a Társaság nem tudott megfelelni. A kérelmek java része a régi, hagyományos munkára vonatkozott. Újabb munkaterületekről alig volt szó. A részleges visszaállítás idején már számos kollégium létezett Svájcban, Írországban, Angliában, Itáliában és az Egyesült Államokban. Franciaországból például százhúsz kérelem érkezett az egyházmegyei és kisszemináriumok, valamint a középiskolák vezetésére és ellátására. Ott 1826 óta nyolc kollégiumban folyt már tanítás, amikor két év után egy újabb jezsuitaellenes hullámban ezeket bezárták.
Fortis, megfelelve a nagygyűlés előírásának, megkezdte a Ratio studiorum átdolgozását a modern kor követelményei szerint. A munka azonban csak utóda alatt készült el. El kell azonban ismerni, hogy a már létező újabb tanulmányi irányok ellenére a forradalmak utáni restaurációs törekvések idején a revízió konzervatív szellemben történt. Jól példázza a helyzetet Franciaország, ahol ebben az időben már uralkodtak a kulturális életben Lamennais tanai, amelyek szerint az emberiség egyetemes szelleme a döntő a végső bizonyosság megismerésében. E szemlélet mérséklésére intette a rendfőnök 1823-ban a francia jezsuiták intézményeit. Ezt a rendelkezést Fortis utóda, Roothaan kiterjesztette az egész Társaságra.
Fortis és a Társaság nagyon jó viszonyban állt VII. Piusz és XII. Leó pápával, utóbbival főleg pápává választása után. 1826-ban Plura inter bullájával megerősítette a Társaság jogait és privilégiumait, visszaadta a Római Kollégiumot és a Szent Ignác-templomot, és újra a jezsuitákra bízta a Német–Magyar és a Nemesi Kollégiumot.
Fortis fontos szerepet játszott a Jézus Társasága életében. Kormányzásának szimbolikus jelentősége volt. Választásában már részt vett az egész Társaság, és vissza tudta vinni Rómába a kormányzás központját. Ebben visszaállította és megerősítette a Társaság hagyományát a belső életben és az apostolkodásban, s ezzel szilárd alapokat teremtett a további jezsuita élethez.

Villachból származott, Klagenfurtból lépett be 1673-ban Bécsben a Társaságba. A próbaévek után Leobenben végezte a tanárképzőt. A bölcseleti tanulmányokat Grazban végezte 1677–9 között. Utána Bécsben, Sopronban és Nagyszombatban tanított középiskolában. Teológiai tanulmányait 1683-ban a törökök bécsi ostroma miatt Milánóban kezdte, és Grazban fejezte be, ahol 1687-ben pappá szentelték. A harmadik próbaévet Judenburgban végezte. 1690–7 között Grazban, Linzben, majd újra Grazban bölcseletet, 1698 és 1711 között kazuisztikát és egyházjogot tanított haláláig Klagenfurtban, Passauban, Linzben és Laibachban. Könyvei Nagyszombatban, Bécsben és Grazban jelentek meg.

Jezsuita életét Bp.-en kezdte a Manrézában: két év próbaidő, két év gimnázium, retorika és a Mária utcában három év bölcselet. Pécsett egy évig volt a bentlakók prefektusa. A teológiát és a harmadik próbaévet Szegeden végezte. A háború végétől Bp.-en dolgozott A Szívnél és a Szívgárdák központjában. 1950-ben házgondnok és gazdasági vezető volt. Az elhurcolást el tudta kerülni, de másnap, június 18-án, megtalálták és néhány hónap vizsgálati fogság után Kistarcsára internálták. Onnan a tábor feloszlatásakor, 1953. szeptember 18-án szabadult. Először munkás lett Tolna megyében, később sekrestyés Bonyhádon és Tolnán, majd kisegítő lelkész. 1990–5 között plébános volt Pécs-Bányatelepen. Utána a püspökségi levéltárba került. 1990-től haláláig Pécs környéki jezsuita elöljáró volt. Egyháztörténeti kutatásokat végzett és tanulmányokat írt a török uralom alatti Pécs környéki lelkipásztorkodásról. Közreműködött a rend négykötetes spanyol nyelvű történelmi lexikona munkálataiban is.