Online Jezsuita Történeti Névtár

Szerzetesi életét 1892-ben a nagyszombati újoncházban kezdte meg. Két év múlva az ausztriai St. Andräban retorikát tanult, majd egy év bölcseletet végzett Pozsonyban. 1899–1903 között Kalocsán felügyelő volt a konviktusban, és 1905-ig folytatta bölcseleti tanulmányait. 1906–8 között Innsbruckban a hároméves teológiai kurzust végezte. Ott szentelték pappá. 1909–11-ben Bp.-en megszerezte a tanári diplomát filológiából. Egyévi tanári működés után Linzbe került a harmadik próbaévre. 1912-től az iskolák államosításáig (1948) főleg görög, latin és magyar nyelvet oktatott Kalocsán (1914–7, 1923–6, 1930–4, 1937–48), Pécsett (1918–23, 1927–9) és 1935–6-ban a bp.-i újoncházban. 1923–6-ban Kalocsán rektor és iskolaigazgató, 1936–8-ban állami tanfelügyelő volt. 1949-ben még lelkipásztori munkát végzett, de 1951-től már a pannonhalmi szerzetesi szociális otthonban élt haláláig.

Csehországban lépett a Társaságba, és rendi képzését is ott kapta. Mo.-ra a török felszabadító háború idején tábori lelkészként érkezett a Leslie-hadtestben, ahol 1689–94-ig teljesített szolgálatot. 1695–1701 között Brassóban volt népmisszionárius és hitszónok. Két évi žireči cseh működés után visszatért Mo.-ra, ahol főleg házi lelkiatyaként és lelkipásztorként dolgozott haláláig, így Szakolcán, Kassán, Brassóban és Kolozsváron.
C

Canisius Szent Péter unokaöccse a hollandiai Nijmegenben született, Kölnben lépett be a Társaságba. 1560–1-ben a bécsi kollégiumban retorikát tanult. 1561 őszén Nagyszombatban kezdett tanítani, a következő év szeptemberében azonban pestisben meghalt.

Nápolyi nemesi családból származott. Még belépése előtt bölcseletet és jogot tanult. Rómában a próbaidő után kiegészítette filozófiai tanulmányait, és elvégezte a teológiát. Utána ugyanott egy évig matematikát tanított, és részt vett az Angol Kollégium alapításában. 1583-ban Claudio Acquaviva rendfőnök kolozsvári rektorrá nevezte ki. Helyzete nem volt könnyű a protestáns többségű városban. A kollégiumban ő fejlesztette ki a bölcselet és a teológia oktatását. Alattvalói szerették és becsülték, kritikára csak néhány gazdasági intézkedése adott okot. Amikor 1586-ban kitört a pestis, késlekedett a kollégium bezárásával, aminek következményeként a harminc-egynéhány jezsuita közül húsz, maga Capece is, a járvány áldozata lett.

A lengyelországi Poznańban lépett be a Társaságba, de próbaéveit a morvaországi Brünnben végezte. 1595–6-ban grammatikát tanított Nagyszombatban. Élete végéig az osztrák rendtartományban maradt, de magyar részen többé nem dolgozott.

Carafa Andriában született nemesi család második fiaként. Ötéves volt, amikor házasságtörésen ért apját megölték. A család a kor szokása szerint egyházi pályára szánta őt. A középiskolát a jezsuiták nápolyi kollégiumában végezte. Bölcseleti tanulmányai közben lépett be a Társaságba. Teológiára Rómába küldték, de egészségi okokból visszakerült Nápolyba. Ott szentelték pappá 1613-ban. 1616-tól bölcseletet tanított Nápolyban. 1620–5 között rektor és újoncmester, nem sokkal ezután a professzusház főnöke volt, majd 1627-ben nápolyi tartományfőnök lett három évre. Leváltása után is elöljáró maradt, kétszer a professzusházban és egyszer a kollégiumban. Luigi Sidereo álnéven, de sajátján is, több lelki könyvet írt, melyek számos kiadást értek meg.
Muzio Vitelleschi rendfőnök halála után a vikárius Carlos de Sangro 1645. november 21-re hívta össze a rendgyűlést. Már megválasztották a küldöttséget is a pápához, hogy áldását kérjék, amikor a vikárius levelet kapott tőle, amelyet a gyűlés előtt fel kellett olvasnia. A levél tizennyolc pontot sorolt fel, amelyeket az összegyűlteknek még az új rendfőnök választása előtt meg kellett tárgyalniuk.
Egyes pontok a Társaság erősen centralizált formáját érintették, amelyekhez a pápa javaslatokat is tett, és kérte azok megfontolását. Néhány pont visszavezethető volt a Társaságon belül létező csoportokra, az úgynevezett „memorialisták”-ra, akik emlékiratokat, panaszokat és változtatási terveket írtak a pápának. Sokan kifogásolták a Társaságon belül és kívül, hogy Vitelleschi rendfőnök harmincéves kormányzása alatt egyáltalán nem volt rendgyűlés. Abban az időben jelent meg a volt jezsuita Giulio Clemente Scotti karikatúrája a rendfőnök monarcháról, a Monarchia solipsorum.
X. Ince pápa, miután megkapta a rendgyűlés válaszát, 1646. január 1-jei dátummal kiadta brevéjét, melyben elrendelte, hogy minden kilencedik évben össze kell hívni a rendgyűlést, melynek új asszisztenseket kell választania. Az elöljárók hivatali idejét – kivéve az újoncmesterekét – három évben állapította meg, és újabb hivatalt csak másfél év elteltével kaphattak.
Carafa három és fél évig kormányzott, de a Társaság jövője szempontjából így is jelentős volt. Útmutatását és buzdítását a tanuló rendtagok évenként kétszer, fogadalmaik megújításánál még a 20. század első felében is olvasták. A hívek vallásos életében sokáig nagy szerepet játszott az általa alapított „Jó halál társasága”. Rendfőnöki működésére rányomta a bélyegét a Spanyol-Amerikában Juan de Palafox Puebla püspökével (Mexikó) és Bernardino de Cárdenas paraguayi püspökkel folytatott vita. 1649-ben, a római nagy éhínség idején a szegények és a haldoklók gondozása közben halt meg.

Elsőéves teológusként lépett be Bécsben a Társaságba. 1727–9-ben Passauban grammatikát, 1730-ban Sopronban poézist és 1731-ben Nagyszombatban retorikát tanított. 1732-ben Bécsben matematikát tanult, utána befejezte Grazban a teológiát. 1736-ban szentelték pappá. 1737-ben kánonjogot tanult. A harmadik próbaévet Judenburgban végezte. 1739–43-ban Bécsben bölcseletet, 1744-ben Grazban kontroverziát, majd 1745–53-ban Bécsben kontroverziát, kazuisztikát és teológiát tanított. 1754-ben a bécsi Theresianumban tanulmányi főnök volt. Utána egy-egy évig Bécsben kazuisztikával foglalkozott, és Klagenfurtban a szemináriumot igazgatta. 1757–9-ben Laibachban, 1761–3-ban Grazban, majd Bécsben a rektori hivatalt látta el. 1764–7-ben tartományfőnök, majd 1769-ig a bécsi kollégium rektora, 1770-től a feloszlatásig a professzusház főnöke volt. Utána Blockflüßben lett plébános.

Rómában végezte a teológiát, utána kb. tíz évig tanította azt Párizsban és Bécsben. 1591-ben érkezett Erdélybe, ahonnan 1588-ban kiűzték a jezsuitákat. Küldetésének célja vallásos volt: a fiatal fejedelmet, Báthory Zsigmondot megtartani a katolikus vallásban, azt megerősíteni, és egyengetni az utat, hogy a Jézus Társasága visszatérhessen a fejedelemségbe. A törökök ellen vívott tizenöt éves háború idején a politikával is foglalkoznia kellett. Erdély helyzete a Habsburg és az Oszmán Birodalom között katonai és politikai szempontból nagyon fontos volt. Belső politikai küzdelmek után a fejedelemség kivonta magát a törökök befolyása alól, és a keresztény oldalhoz csatlakozott. Ehhez azonban szüksége volt a királyi Mo. és a császár, II. Rudolf támogatására. VIII. Kelemen pápa is helyeselte ezt a választást. Így lett Carrillo a fejedelem megbízottja a Rómában, Madridban és Prágában a császári udvarban lefolyt tárgyalásokon. Szerepe volt Zsigmond fejedelem házasságkötésében Mária Krisztierna főhercegnővel. Carrillo elérte azt is, hogy a jezsuiták visszatérhettek Erdélybe, és negyven év után a katolikus püspök is elfoglalhatta székhelyét Gyulafehérváron. Az állhatatlan Zsigmond 1598-ban lemondott, amit Carrillo sem tudott megakadályozni, s mivel sokan őt okolták a fejedelem lemondása miatt, neki is távoznia kellett az országból. 1600-ban Vágsellyén lett rektor, és 1601–8-ban az osztrák rendtartomány főnöke. Erősen dolgozott a katolikus egyház megújulásán, mely munkában sokat segítettek kapcsolatai a császári udvarral és a magyar főúri körökkel. Ő térítette meg Forgách Simont is. 1603-ban részt kellett vennie a regensburgi birodalmi gyűlésen mint a pápai legátus tanácsadója. Rómában azonban kegyveszett lett, mert az ausztriai Ebendorfban elfoglalta az Ágoston-rendi kolostort, melyet a császár ajándékozott a Társaságnak. 1604-ben Erdélybe ment, hogy helyreállítsa a kolozsvári kollégiumot, melyet az unitáriusok leromboltak. Császári megbízatásból Rómába és Madridba kellett utaznia, hogy segélyt szerezzen a törökellenes háborúhoz. Az ausztriai diplomáciai szolgálatának megszűntekor Acquaviva rendfőnök Spanyolországba küldte. 1613–4-ben a kasztíliai rendtartomány vizitátora lett. A következő évben a VII. Általános Rendgyűlés a rendfőnök asszisztensévé választotta, de három év múlva meghalt. Kiterjedt levelezése mutatja, hogy megfontolt, jó ítélőképességű ember volt. Majdnem harminc évig látott el felelősségteljes feladatokat az erdélyi fejedelmi udvarban mint gyóntató és a rendben mint elöljáró. Politikai levelezésében láthatjuk, hogy diplomáciai tevékenységét is mint a kereszténység szolgálatát fogta fel, és Közép-Európában sokat tett az egyház megújulásáért.

Még nem végzett retorikát, amikor felvették a Társaságba. A próbaévek után másfél évig retorikát tanult, majd ugyanannyi ideig mondattant tanított. 1583–4-ben Olmützben bölcsészhallgató volt, valószínűleg már 1582-ben is. Bölcseletből doktorált. Egy bejegyzés szerint 1586-ban Grazban teológiát tanult, amit 1587-től Bécsben folytatott. 1589–90-ben Váralján gazdasági főnök, a következő évben házfőnök volt, Turócon pedig 1593–4-ben rektor, amikor Bécsben elbocsátották a Társaságból.

Gazdag genovai családban született, a híres pármai nemesi konviktusban nevelkedett. 1703-ban Chieriben lépett be a Társaságba. Próbaideje után, 1705-től Milánóban egy évig retorikát, utána három évig bölcseletet tanult. 1709–10-ben ugyanott, majd két évig Genovában középiskolában tanított. 1713-ban Rómába került, ahol teológiai tanulmányokat folytatott. Ott szentelték pappá 1717-ben. Utána 1718-ban Firenzében végezte a harmadik próbaévet. 1719-ben Genovában kezdte meg tanári pályafutását: hat évig bölcseletet, egy évig egyházjogot, majd hat évig teológiát tanított. 1732–6 között tanulmányi felügyelő, 1737–9-ig rektor volt. 1740–2-ben az ottani professzusház főnöke, majd 1743-ban újra a kollégium rektora lett. 1750-ben a milánói rendtartomány főnökévé és egy év után Rómában olasz asszisztenssé nevezték ki.
E minőségében vett részt az 1755. november 18-ra összehívott nagygyűlésen az új rendfőnök választásán. A november 30-án tartott gyűlésen a szavazatok nagy része őrá esett. Miután első feladatként Lengyelország és Litvánia számára új asszisztenciát létesítettek, az atyák megkezdték egy új Institutum kiadását az előző évtizedek számos új jogi rendelkezése miatt. Az egyetlen, lényegesebb dolgokat említő határozat előírta az új rendfőnöknek, hogy vizsgálja meg az utolsó években mutatkozó hibákat és hiányosságokat, amelyek nagyon elszaporodtak a jezsuiták életében. Nem voltak súlyos esetek, de jelezték a 18. század polgári életének befolyása miatti veszélyt az egyes közösségekben. A tény, hogy a nagygyűlés erősen korlátozta a jogi előírásokat, és nem sürgette eléggé a hibák kiküszöbölését, amelyekről elég felületes fogalmat alkottak, mutatja a nagygyűlés nyugtalanságát, és jelzi, hogy a 18. században komoly kritika és üldözés kereszttüzébe került a Társaság.
Ebben a helyzetben a nagygyűlés előírta (22. dekrétum) a rendfőnöknek, hogy levelet írjon a „jezsuiták szelleméről és hivatásáról”. Ennek lényege, hogy a jezsuita rend a pápa vezetése alatt harcol a hit védelméért és terjesztésében. Ennek előfeltétele a megfelelő lelki élet. Szükség van élő hitre, imára és az erények gyakorlására. 1756-ban a rendfőnök az elöljáróknak írt az erkölcsteológiáról, amely lényeges az apostoli munkában. A rendfőnöknek e levéllel valószínűleg az is célja volt, hogy elejét vegye a rendet minden oldalról érő támadásoknak.
Abban a hónapban választották rendfőnökké, amikor Lisszabont földrengés sújtotta. Centurionét mélyen érintette az a rágalomhadjárat, amelyet Sebastião José de Carvalho portugál államminiszter indított Európában a Társaság ellen. Centurionénak alig másfél évvel megválasztása után látnia kellett Csehországban és Észak-Európában a háború okozta elszegényedést, Franciaországban a janzenisták és a felvilágosodás híveinek vad gyűlöletét, miközben gyenge egészségi állapota miatt nem tudta rendjét kellőképpen védelmezni.
Centurione nagy képességű ember volt, akit sokan becsültek, mint például XIV. Benedek pápa. Jól tudta megítélni az embereket, és a Társaság ügyeit éppúgy, mint a világiakét. Erőskezű rendfőnök volt, aki el tudott bocsátani hivatalukból tartományfőnököket és helyi elöljárókat. A rendi fiatalságtól elvárta az engedelmességet, előkészítve őket a már közeledő nagy próbára.

Rómában lépett be a Társaságba 1559-ben. 1560 őszén Bécsbe érkezett több társával. Két évig retorikát tanult. 1562–3-ban humaniorát tanított. Ezután megkezdte bölcseleti tanulmányait, de 1566 első felében egészségi okokból Nagyszombatba küldték. Még ez évben Bécsben meghalt.

A zugligeti Manrézában végezte a noviciátust és a retorikát. 1942–4 között Kassán filozófiát tanult. 1946-ban Pécsett volt magiszter. 1947-ben Szegeden elkezdte a teológiát, de külföldre kényszerült, így 1947–50 között Leuvenben fejezte be, utána Wépionban végezte a terciát. 1952–7 között Montrealban, az egyetemen latin–francia szakos tanári diplomát szerzett, közben a magyar emigránsok pasztorális gondozásában segített. 1958-ban Jersey Cityben a St. Peter középiskolában tanított francia, majd 1959–65 között Plattsburgben francia és német nyelvet a jezsuita juniorátusban. 1966-ban Rochesterben oktatott francia nyelvet. 1967–8 között Torontóban, 1969–71 között Hamiltonban volt káplán. 1972-ben az ontariói Londonban volt magyar lelkész, 1973–4 között Courtlandben magyar plébános, 1975-ben Torontóban káplán, majd 1976–9 között Montrealban magyar plébános. 1980–2 között Hamiltonban A Szív című lap szerkesztőjeként tevékenykedett. 1983–5 között hamiltoni magyar plébános volt.

Nagyszombatból lépett be a Társaságba. Próbaidejét Trencsénben töltötte. 1660-ban Leobenben humanisztikát végzett. Bölcseleti tanulmányokat 1661–3-ban Grazban folytatott. 1664–6-ban Szepeshelyen tanított középiskolában. A teológiai tanulmányokra Nagyszombatba került, ahol 1670-ben pappá szentelték. A következő évben Szepeshelyen volt tanár. 1673-tól részt vett a nagy rózsahegyi népmisszionáriusi munkában: 1774-ben Zsolnatarnén, Nagybobrócon és Trsztenán, 1775-ben Fehérhalmon, 1676–8-ban Lőcsén a házgondnoki hivatalt látta el. A következő években intenzív hitszónoki és hitoktatói munkát fejtett ki Kassán, Pozsonyban, Nagyszombatban, Besztercebányán, Szakolcán, újra Kassán és Turócon. 1695-ben Kőszegre került házgondnoknak, ahol még abban az évben meghalt.

1890–2 között Nagyszombatban volt testvérnovícius. 1893–4 között Linzben, 1895-ben Nagyszombatban, 1896-ban Mariascheinben, 1897-ben Kalocsán dolgozott mint szakács. 1898-ban Nagykapornakon szakács és házi mindenes, 1901–3 között Mariascheinben szakács, 1904–5 között Prágában, 1906–8 között Velehradban, 1909–10 között Nagykapornakon szakács és kertész volt. 1911–5 között Szatmárnémetiben kertész, pék és házi mindenes volt. 1916 elejétől betegeskedett.

1912–4 között Nagyszombatban volt testvérnovícius. 1915-ben Nagykapornakon segéderdész, betegápoló és házi mindenes, majd behívták frontszolgálatra. Oroszországban hősi halált halt.

1884–6 között Nagyszombatban testvérnovícius, 1887–9 között Szatmárnémetiben, 1890–3 között Kalocsán, 1894-ben Szatmárnémetiben, 1895-ben Nagyszombatban, 1896–9 között Innsbruckban, 1900–1-ben Nagyszombatban szabó és ruhatáros volt. 1902–3 folyamán a pesti rendházban volt ruhatáros, templomgondnok és házi mindenes. 1904–7 között Kalocsán ruhatáros és sekrestyés volt, majd 1908-ban Bécsben házi mindenes. 1909-ben Innsbruckban ruhatáros és házi kísérő; 1910–8 között Kalocsán sekrestyés, házi mindenes és házi kísérő volt. 1919-ben a pesti rendházba helyezték mint portást, házi mindenest és házi kísérőt. 1920–2 között Kalocsán volt szabó, ruhatáros, a szolgák felügyelője, betegápoló. 1923–41 között Pécsett volt szabó, ruhatáros, portás és sekrestyés.

Salamancában jogot tanult 1672–6-ban, onnan lépett be a Társaságba. Tanulmányai befejeztével 1688–91-ben Santiagóban böcseletet és Salamancában 1692–1702-ben teológiát tanított. 1695-től tanácsadója volt Enríquez de Cabrerának, aki a királyi udvarban a trónöröklés küzdelmeiben a Habsburg-párt vezére volt. Amikor pártfogója a vetélkedésben alulmaradt, Cienfuegos Lisszabonban lett Károly főherceg és 1711-től VI. Károly császár követe. Bécsbe költözött, és diplomáciai feladatokat látott el. 1720-ban a császár nyomására a pápa bíborossá nevezte ki. 1722–35-ig a császár követe és a Német-római Birodalom protektora volt. 1735-ben, amikor elvesztette Szicíliában a spanyolok által elfoglalt montreali érsekséget és cataniai püpökséget, a pápa Pécs püspökévé nevezte ki, ott azonban 1739-ben bekövetkezett haláláig nem járt.

Classovitius már belépése előtt elvégezte a hároméves bölcseleti kurzust. A Társaságban két év teológiát végzett. 1584–7-ben bölcseletet tanított Bécsben. 1589-ben a vágsellyei misszióban magyarul tanult. 1593–1619 között Turócon, Nyitrán, Olmützben kétszer és Homonnán szintén kétszer lelkipásztori munkát végzett haláláig.

Rendi újoncidejét Baumgartenbergben töltötte, két év retorikát St. Andräban végzett. Bölcseletet 1862–4-ben Pozsonyban, teológiát 1865–8-ban Innsbruckban tanult. 1869-től három évig Pozsonyban metafizikát, erkölcsbölcseletet és természetjogot tanított, majd elvégezte Prágában a harmadik próbaévet. Pozsonyban tanított tovább, de betegség miatt 1876-tól könnyebb munkakört kapott Bécs-Kalksburgban és St. Andräban. Egy évet Angliában töltött, majd visszatért Pozsonyba. 1879–94 között főleg etikát tanított. Utána ugyanott haláláig lelkipásztori munkát végzett. Vezette a „pozsonyi katolikus női munkásegyletet”. Első nagy műve, a latin nyelvű erkölcsbölcselet, néhány év alatt három kiadást ért meg. Későbbi művei is ismertek voltak a közgazdaságtan alapjairól és a keresztény bölcselet államtanáról. Vallásos tárgyú műveket is írt latinul a Jézus Társasága szelleméről, magyarul pedig a Jézus Szíve-tiszteletről.

Világi papként Bécsben lépett be a Társaságba. 1589–97 között Prágában működött különböző munkakörökben. 1598–1600-ban Turócon volt házfőnök. Utána Csehországban, Krumlovban és Prágában elöljárói hivatalokat látott el, majd újra Krumlovban és Olmützben lelkipásztori munkát végzett.