Online Jezsuita Történeti Névtár

Pozsonyban született, Leobenben lépett be a Társaságba. 1626–8-ban Grazban bölcseletet tanult. 1629–30-ban Győrben, 1631-ben Nagyszombatban grammatikát tanított. 1632–5 között Grazban tanult teológiát, és héber nyelvet tanított. Ott szentelték pappá 1635-ben. A következő évben hitszónok volt Komáromban. 1638–41-ben Győrben rektorként működött. 1642–5-ben Bécsben a Pázmáneum igazgatója és a héber nyelv tanára volt. 1646-ban Nagyszombatban a rektorhelyettesi hivatalt látta el. 1647-ben Szakolcán, 1649-ben Trencsénben lett házfőnök. 1653-ban Nagyszombatban konviktusi igazgató, 1654–8-ban Ungváron rektor volt. 1659–66-ig bátyjának, Lippay György esztergomi érseknek pozsonyi udvarában élt. Itt írta az első magyar nyelvű kertészeti szakkönyvet: Posoni kert. I: Virágos kert; II: Veteményes kert; III: Gyümölcsös kert. Foglalkozik a kert tervezésével, a terep kiválasztásával, a növény és a környezet kölcsönhatásával, az öntözéssel, trágyázással, talajjavítással stb.

1735-ben Bécsben lépett be a Társaságba. A próbaidő után Székesfehérváron grammatikát tanított. 1739–40-ben Nagyszombatban teológiát tanult, de 1740-ben is az elsőévesek között szerepelt azzal a megjegyzéssel, hogy „egyelőre marad”. Abban az évben azonban pappá szentelték. Utána Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1742–3-ban Székesfehérváron grammatikát tanított, amikor meghalt.

Bezenyén született, Pozsonyból lépett be Bécsben a Társaságba. A próbaidő után 1708–10-ben Grazban végezte a bölcseletet. 1711–2-ben Zágrábban, 1713-ban Budán tanított grammatikát. A teológiát 1714-ben Nagyszombatban kezdte és Grazban folytatta. 1717-ben szentelték pappá. A következő évben Judenburgban volt harmadik probációban. 1719-ben Kőszegen tanított. 1720-ban Gyöngyösön, 1721–3-ban Komáromban, 1724–5-ben Esztergomban, 1726–7-ben Székelyudvarhelyen volt hitszónok. 1728–9-ben Kolozsváron a konviktust vezette. 1730-ban Varasdon, a következő évben Szatmárnémetiben volt házfőnök. 1732–3-ban Nagyszombatban házgondnokként és 1733–4-ben Sopronban a konviktus igazgatójaként működött.

Óváron született, Nagyszombatból logikusként lépett be a Társaságba. 1723-ban a bécsi kollégiumban grammatikát tanított. 1724–6-ban ugyanott bölcseletet, majd egy évig matematikát tanult. Utána Nagyszombatban két évig grammatikát, Győrben egyig retorikát tanított. Teológiai tanulmányait 1731–4-ben Grazban végezte, majd ugyanott a Ferdinandeum igazgatója volt. A harmadik próbaévre Judenburgba került. 1737-ben Kolozsváron, 1738–41-ben Kassán matematikát és bölcseletet tanított. 1742-től teológiai tantárgyakat is adott elő: Egerben kontroverziát, 1743–5-ben Nagyszombatban matematikát, 1746-ban Budán, 1747-ben Egerben kazuisztikát és 1748-ban Nagyszombatban egyházjogot. 1749–51-ben Zágrábban, 1752-ben Győrben teológiatanár volt. 1753-ban Pozsonyban házgondnok lett. 1754–5-ben Sopronban a konviktust vezette. 1756–60-ig Győrben iskolaigazgató, 1761-ben Sopronban és 1762–5-ben Győrben a konviktus felelőse volt. Ő adta ki az első mo.-i algebratankönyvet Kassán 1738-ban.

Huszonhárom éves korában lépett a Társaságba. Akkor az újonc- és a lelkigyakorlatos ház még nem volt teljesen kész. Az asztalosműhelyben dolgozott a két kápolna berendezésén. Első fogadalma után a Mária utcai rendházba került segédsekrestyésnek. 1937-től a háború végéig a rendház portása lett. Jól oldotta meg a háború, a német megszállás, a zsidómentés és az oroszok bevonulása idején nem könnyű feladatát. 1945-ben a tartományfőnök másodtitkára lett. 1949 elején elfogták P. Vid Józsefet és Váradi János testvért a tartományfőnökségről. Készülhetett, hogy őt is letartóztatják, de sikerült kiszöknie a házból. Rövidesen kiadta ellene a rendőrség az országos körözést. Rokonoknál és jó barátoknál bujkált. 1952 körül talált egy elveszett személyi igazolványt, melyet egy közjegyző az ő fényképével látott el, így lett belőle „Soós”. Vegyipari szaktanfolyamot végzett és részt vett mint rokon az őt bújtató család vegyipari szövetkezetének alapításában. Amikor 1956-ban a szövetkezet kettévált, ő a szakadároknál maradt nyugdíjazásáig, 1973-ig. „Kiváló dolgozó” címet is kapott. Ekkor már felvette a kapcsolatot a jezsuitákkal, és anyagilag támogatta őket. Mindig szerette a könyveket, s arra gondolt, hogy a rendház elveszett könyvtárának lerakja új alapjait. Így összegyűjtött százhúsz lexikont az élet különböző területeiről, és mintegy 3500-4000 darab más könyvet. Egészsége 1995-ben megromlott. Élete utolsó hónapjait a pilisvörösvári Szent Erzsébet Otthonban töltötte.

A Társaságba lépése előtt tizennégy évig piarista rendtag volt. A bp.-i piarista levéltárban a következő életrajzi adatait tartják számon: „A mi anyakönyveink szerint Beregszászon 1819. szeptember 12-én született. Eredeti neve Liptay Mihály volt, a piaristáknál vette föl a Ludovicus a S. Eleonora szerzetesi nevet. A nagykárolyi piarista gimnáziumot végezte el és 1835. szeptember 12-én lépett be a rendbe, a kecskeméti noviciátusba. Ünnepélyes fogadalmát 1840. december 26-án tette le Vácott, pappá pedig 1844. augusztus 2-án szentelték Nyitrán. Ezt követően még Tatán és Vácott tanított, ahol utoljára, 1856/1857-ben a novíciusok promagisztere volt.” Római egyházi engedéllyel 1857. július 30-án Nagyszombatban lépett át a Jézus Társaságába. Próbaidejének első évét az újoncházban töltötte, utána két évig Bécs-Kalksburgban, a jezsuita gimnáziumban a fiatalabb magyar növendékek nevelője volt. 1861-től haláláig Kalocsán konviktusi felügyelő, a nagy természetrajzi gyűjtemény őre, és egy évig magyar–görög szakos tanár is volt.

Judenburgban született, Grazból lépett be Bécsben a Társaságba. A próbaévek után Passauban végezte a tanárképzőt. 1655–7-ben Bécsben bölcseletet tanult, s utána ugyanott egy, Grazban két évig grammatikát tanított. 1661–4 között Bécsben végezte a teológiát, ahol 1664-ben pappá szentelték. Utána egy évig Triesztben tanított, majd Judenburgban volt harmadik probációban, és öt évig iskolai és lelkipásztori munkában. 1673-ban Leobenben vezette a szemináriumot. A következő évben Passauban volt házgondnok, majd egy évre visszakerült Leobenbe. 1677-től a bécsi újoncházban végzett három évig lelkipásztori munkát, és egy évig házgondnok volt. Onnan 1681-ben átkerült a professzusházba lelkipásztornak. 1685–91-ig Linzben, 1692-ben Bécsben a professzusházban végzett lelkipásztori munkát. 1693–5-ben Leobenben rektor, 1696–7-ben Selmecbányán volt házfőnök. A következő évben Grazban volt lelkipásztor. 1699–1701-ben Leobenben, 1702–3-ban Klagenfurtban, majd haláláig újra Leobenben volt házi lelkiatya. Nagyszombatban 1679-ben német nyelvű könyve jelent meg.

Litkén született, Nagyszombatból logikusként lépett be a Társaságba. A próbaidő után Sopronban grammatikát tanított. 1722–4-ben Nagyszombatban bölcseletet tanult. 1725–6-ban Győrben, 1727-ben Komáromban tanított. 1728-ban Grazban, 1729–31-ben Nagyszombatban tanult teológiát. Ott szentelték pappá 1730-ban. Besztercebányán végezte a harmadik próbaévet, majd egy évig Komáromban volt iskolaigazgató. 1735-ben Kolozsváron etikát tanított. 1736–45-ig Nagyszombatban előbb előadta a hároméves bölcseleti kurzust, majd egy évig kontroverziát tanított, utána hat éven át a ház gazdasági ügyeit intézte. 1746–7-ben a soproni kollégium pornói birtokait kormányozta. 1748–9-ben Kassán a konviktus igazgatója volt; 1750–2-ben Ungváron és 1753–6-ban Pécsett volt rektor. 1757-ben Győrben gazdasági főnökként, 1758–9-ben a vörösberényi birtok gondozójaként működött. 1760-tól haláláig több rendház házi lelkiatyja volt.

1854–6 között Nagyszombatban volt skolasztikus novícius, majd utána Baumgartenban retorikus. 1861–4-ig a szatmári konviktusban volt felügyelő. 1865-ben Pozsonyban filozófiát, majd 1866–7-ben Innsbruckban teológiát tanult. 1868-ban Pozsonyban a novíciusmester sociusa volt, egyben a terciát végezte. 1869-ben Nagyszombatban szolgált mint lelkész és szlovák nyelvű szónok. 1870–83-ig Szatmárnémetiben volt a konviktus vezetője, a Mária-kongregáció prézese. 1884-ben a renden kívül élt. 1885-ben Nagykapornakon lett lelkész. 1886–7 folyamán Nagyszombatban lelkész és szlovák nyelvű szónok volt; 1888–93 között Szatmárnémetiben spirituális volt és a konviktus vezetője. 1894–8-ig meggyengült egészsége miatt Nagyszombatban volt könyvtáros és templomi gyóntató. 1899-ben Nagykapornakon volt lelkész.

1697-ben született Csáktornyán, és 1714-ben Bécsben lépett be a Társaságba. Bölcseleti tanulmányait 1717–9-ben, a teológiát 1723–6-ban Grazban, a harmadik próbaévet 1727-ben Besztercebányán végezte. 1728-ban Péterváradon, 1729–30-ban Pozsegán általános lelkipásztori szolgálatban állt. 1731-től a nem rendházhoz kötött jezsuita népmisszionáriusok közé tartozott, igen nehéz munkakörben, haláláig.

1881-ben az ausztriai St. Andräban lépett be a Társaságba, s ott dolgozott lakatosként. 1888–1900-ig az ausztráliai Daly Riverben (a mai Darwin közelében) volt misszióban. Akkor visszatért Európába, a boszniai Travnikba, és készült az afrikai misszióba. 1902-től Boromában volt lakatos és a misszió hajójának kormányosa tíz évig. Akkor egy évre Kalocsára került. 1914-től újra az afrikai missziókban dolgozott haláláig. Igen sokoldalú testvér volt. Rhodéziában (ma Zimbabwe) mint hajókormányos, lakatos, állattenyésztő és kertész dolgozott. Főbb állomáshelyei voltak még: Lufundza 1914–9, Chingombe (Zambia) 1920–2, Lusaka (Zambia) 1923–5, Broken Hill (ma Kabwe, Zambia) 1927–9, Lusaka 1930–7. A Lusakában található Kasisi missziós állomáson hunyt el.

1937–41 között a zugligeti Manrézában volt skolasztikus novícius, majd retorikus. 1941–3 között Kassán filozófiát, 1944–7 között Szegeden teológiát tanult. 1948-ban a Manrézában végezte a terciát. 1949–50 folyamán Kaposváron volt lelkész, misszionárius és lelkigyakorlat-vezető. A szétszóratás után először Kaposváron volt fizikai munkás, majd 1951–6 között Bonyhádon sekrestyés. 1956 után a nagyváradi egyházmegye Magyarországra eső részén: Derecskén, Kismarján és Kórósszigeten káplán, majd Gádoroson plébános. Nyugdíjba vonulása után Nógrádverőcén, a nővérek szociális otthonában volt spirituális.

Selmecbányán született, Eperjesről lépett be Trencsénben a Társaságba. 1741–3-ig Bécsben bölcseletet tanult. 1744–5-ben Pozsonyban, 1746–7-ben Pécsett tanított. 1748–51-ben Nagyszombatban végezte a teológiát. Ott szentelték pappá 1751-ben. A következő évben Besztercebányán volt harmadik probációban. 1753-ban Eperjesen lett hitszónok. 1754–5-ben Kassán, 1756–7-ben Budán bölcselettanár volt. 1758-ban Győrben kontroverziát kezdett tanítani, de rövidesen meghalt.

Középiskolai tanulmányait Sátoraljaújhelyen kezdte, Kassán folytatta, majd Bp.-en az Árpád Gimnáziumban fejezte be. Ezután tanítói és kántori oklevelet szerzett, majd a katonaság után papi hivatást érzett, és belépett a kassai egyházmegye szemináriumába. Pappá szentelése után a tanítóképző tanára lett, majd püspöke Rómába küldte, hogy kiegészítse bölcseleti és teológiai tanulmányait. A jezsuiták egyetemén, a Pápai Gergely Egyetemen és a Germanicumban tanult. Hazatérte után Szerencsen, Tarcalon és Tornyoson volt káplán. A római években azonban megkapta a jezsuita hivatás csíráit is, ezért jelentkezett a Társaságba. 1932–3 folyamán a zugligeti Manrézában volt páternovícius. 1934–6 között a pécsi Pius Kollégiumban magyar és latin nyelvet tanított, közben az egyetemen latin–francia szakon tanult. 1937-ben Szegeden végezte a terciát. 1938-tól a Manrézában volt lelkigyakorlat-vezető és misszionárius. 1941-ben Szatmárnémetiben spirituális és a Mária-kongregáció prézese volt. 1942-ben Kalocsán működött mint lelkész, a Jézus Szíve és a Jó Halál társulatok elnöke. 1943-ban Hódmezővásárhelyen spirituális és hittantanár volt. 1944–8 között Kispesten lelkész, spirtuális, könyvtáros, a Mária-kongregációk vezetője volt. A szétszóratás után először Vácon lett lelkész, majd Tahitótfaluban kántor. 1953-tól a pannonhalmi szociális otthon lakója volt.

Kecskeméten született, Rómában lépett be a Társaságba. 1606–9 között ott tanult bölcseletet és teológiát. 1610-ben ment Ausztriába. 1611–2-ben Olmützben tanult teológiát, és elvégezte a harmadik próbaévet. 1613–5-ig Homonnán, a következő évben Érsekújváron volt misszionárius. 1617–9-ben báró Alaghy Menyhértnél végzett lelkipásztori munkát. 1620-ban menekülnie kellett Krakkóba. 1622-ben Laibachban, 1623–7-ben Nagyszombatban volt miniszter. 1628-ban Erdélyben népmisszionáriusként dolgozott, itt hunyt el.

A boszniai Sutjeskán született és Bécsben végzett bölcsészként lépett be a Társaságba. 1710–3-ban Zágrábban grammatikát tanított. 1714–7-ben Grazban teológiát tanult. Ott szentelték pappá 1717-ben. A következő évben Judenburgban végezte a harmadik próbaévet. 1719–22-ben Pécsett, 1723–5-ben Temesváron hitszónokként működött. 1726-tól haláláig vándormisszionárius volt.

A spanyolországi baszk Guipúzcoa tartomány Loyola nevű várkastélyában született valószínűleg 1491-ben. Íñigo névre keresztelték, amelyet felnőtt korában Ignácra változtatott. 1504–7 között Arévalóba került Juan Velázquez de Cuéllar, a Kasztíliai Királyság főszámvevője udvarába, s ott maradt több mint tíz évig, 1517-ig. Miután ura kegyvesztett lett, és rövidesen meghalt, Pamplonában Antonio Manrique de Lara Nájera herceg, navarrai alkirály szolgálatába szegődött mint fegyveres nemes. 1521-ben részt vett Pamplona várának védelmében, amikor azt a franciák megtámadták. Egy ágyúgolyó a jobb lábát súlyosan megsebesítette, aminek következményeit egész életében viselte. A hosszan tartó gyógyulás alatt olvasnivalót kért, de a kastélyban mindössze két könyv volt: Szászországi Ludolf: Krisztus élete és Varazze Jakab Flos Sanctoruma. Ezek olvasása gyökeres változást okozott életében. Új életét egy jeruzsálemi zarándoklattal akarta kezdeni. 1522 februárjában hagyta el Loyolát. Barcelona közelében meglátogatta a montserrati Mária-kegyhelyet, ahol háromnapos előkészület után életgyónást végzett. Onnan Barcelonába indult, s útközben megállt egy kisvárosban, Manresában, hogy a lelkében felmerülő megvilágosításokat feljegyezze. A tervezett néhány napból tizenegy hónap lett, melyet a magányban imádságban és elmélkedésben töltött. Lelki felvilágosításait, gondolatait és benső tapasztalatait lelkiismeretesen feljegyezte. Itt lett Ignác azzá az emberré, akit ma a történelemből ismerünk. Lelki feljegyzéseit rendszerezte, ebből született a keresztény vallásos irodalom egyik gyöngyszeme, mely még ma is a lelki életre irányuló emberek vezérfonala, Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve. Itt érlelődött meg benne az a terv is, hogy egy társaságot alapítson, melynek célja, hogy Isten minél nagyobb dicsőségéért és az emberek üdvösségéért dolgozzon. Ebből született később a Jézus Társasága, a jezsuiták szerzetesrendje.
1523 februárjában elhagyta Manresát, és Barcelonán keresztül Rómába ment, hogy szentföldi zarándokútjára megszerezze a pápai engedélyt, amelyet meg is kapott 1523. március 31-én. Április közepén indult el Velencébe, a húsvétot már ott ünnepelte. Július 14-én szállt hajóra, és szeptember 4-én ért Jeruzsálembe. A hajóútról Ignác feljegyzéseiben és két útitársa, a zürichi Peter Füssly és a strasbourgi Philipp Hagen naplóiban találunk leírást. Jeruzsálemben szeretett volna maradni, de erre nem kapta meg a ferences tartományfőnöktől az engedélyt. Szeptember 23-án indult vissza, és január közepén érkezett meg Velencébe.
Barcelonába visszatérve belátta, hogy tanulnia kell. Egy asszony, Isabella Roser segítette őt. A latin nyelvre Jeronimo Ardévol tanította ingyen. Két év után három társával Alcalába költözött a bölcseleti tanulmányok végzésére. Sajátos öltözetük és apostolkodásuk miatt az egyházi hatóságok perbe fogták őket, és Ignácot negyven napig börtönben tartották. Az ítéletben előírták az egyetemisták öltözetét, és megtiltották, hogy vallási dolgokról beszéljenek legalább háromévi teológiai tanulmányok előtt. Ezért elhagyták Alcalát, és Salamancába költöztek, de ott is nehézségekbe ütköztek. Alcalában a „felvilágosultak”, az alumbradók tanaival gyanúsították Ignácot, Salamancában pedig Erasmus tanainak követésével vádolták. Ignác átadta ítéletre összes írását, melyek nagy része a lelkigyakorlatokról szólt. A bíróság tanaival szemben csak azt kifogásolta, hogy különbséget tett a halálos és a bocsánatos bűn között, és négy év teológiai tanulmányt írt neki elő.
Ezért 1528 elején Párizsba ment, és a montaigui kollégiumban végezte a humanista tanulmányokat. A költségeket a flamand Brugge-ben és Antwerpenben koldulta össze spanyol kereskedőknél. A bölcseleti tanulmányokra a Szent Borbála Kollégiumba költözött. Ott ismerkedett meg későbbi társaival, a savoyai Faber Péterrel és a navarrai Xavér Ferenccel. 1535-ben szerezte meg a doktori fokozatot. Ezt követően teológiát tanult, de azt másfél év után egészségi okokból megszakította. Időközben összegyűlt az a kör, amely a Jézus Társaságát megalapította. Ebben az irányban az első konkrét lépés a montmartre-i fogadalom volt Párizsban, 1534. augusztus 15-én, melyet a következő két évben ugyanazon a napon megújítottak. Ebben szegénységet és szentföldi zarándoklatot fogadtak. Ha utóbbit nem tudnák egy éven belül megvalósítani, akkor Rómába mennek, és szolgálatukat felajánlják a pápának mint Krisztus helytartójának. 1535 áprilisában egészségi okokból hazament, és meglátogatta társainak szüleit is. Szülőföldjét, Azpeitiát 1535. július 23-án hagyta el. Átutazott többek között Sigüenzán, Madridon, Toledón, és Valenciában szállt hajóra, hogy Itáliába utazzon. Ott várta be társait, akik 1536. november 15-én hagyták el Párizst. 1537. január 8-án együtt voltak Velencében. Március 16-án a társak, Ignác kivételével, Rómába indultak, hogy megszerezzék az engedélyt szentföldi zarándokútjukra és a pappá szentelésre. Mindkét engedélyt megkapták, de abban az évben háború veszélye miatt nem ment hajó a Szentföldre. Pappá szentelésük Velencében történt 1537. június 24-én. Előtte azonban szegénységi és szüzességi fogadalmat tettek Girolamo Veralli pápai legátus előtt. A papszentelést Vincenzo Nigusanti, a dalmát tengerparti arbei – mai nevén Rab szigeti – püspök végezte Velencében. Míg vártak a hajóra, szétoszlottak a Velencei Köztársaság területén lelkipásztori munkára. Felmerült a kérdés, mit feleljenek, ha megkérdezik, kik ők. A Jézus Társasága nevet választották, bár akkor még nem határozták el egy új szerzetesrend alapítását. Velencében Ignácról és társairól azt híresztelték, hogy Spanyolországból és Párizsból az inkvizíció elől menekültek. Ignác a rágalom miatt pert indított, amely megállapította ártatlanságukat. 1537 vége felé, mivel szentföldi útjuk lehetetlenné vált, Rómába indultak. Ignác Faber és Diego Laínez társaságában utazott.
Ezen az úton történt az az esemény, amely Ignác lelki életét és a Jézus Társasága megalapítását jelentősen befolyásolta. Az eseményt La Storta-i látomás néven emlegetik. La Storta Róma közelében lévő kis falu, ahol betértek a kápolnába. Ignácnak misztikus látomása volt, miközben lelkében e szavakat hallotta: „Rómában kegyes leszek irántatok.” Önéletrajzában írja, hogy ott, midőn „imádkozott, lelke elragadtatott, és oly világosan látta, amint az Atyaisten Fiának, Krisztusnak ajánlotta, hogy nem merte többé kétségbe vonni, hogy a mennyei Atya valóban Fiának ajánlotta őt”. Ignácnak ezzel a látomásával szorosan összefügg a Jézus Társasága alapítása. 1538 húsvétja után az egész csoport újra együtt volt.
Ekkoriban befolyásos személyek is megvádolták őket, hamis hírek terjedtek el róluk, miszerint elítélték őket, és az inkvizíció elől menekültek Rómába. Ignác kijárta a pápánál, hogy bíróság döntsön róluk hivatalos ítélettel. Ez meg is történt, felmentették őket a vádak alól.
Fennállt a veszélye, hogy a különböző feladatok miatt szétszóródnak, ezért dönteniük kellett jövőjükről. 1539. március és június 24. között ez meg is történt. Az első lépés a közös elhatározás volt: közösséget akarnak alkotni. A következő lépés nehezebb volt: fogadjanak-e engedelmességet valamelyiküknek a csoportból. A nehézség abból adódott, hogy már engedelmességi fogadalommal kötötték magukat a pápához. Végül az engedelmességi fogadalom mellett döntöttek, ami egyben azt is jelentette, hogy egy szerzetesi közösséget alkotnak. A fogadalomtétel napja 1541. április 15. volt. A következő hetekben megtárgyalták a legfontosabb kérdéseket, amit Szent Ignác írásba foglalt Formula Instituti (A Társaság intézményének szabályai) című munkájában. A pápa Girolamo Ghinucci bíborost bízta meg az alapítólevél megfogalmazásával. Mivel azonban ő a pápai brevéket intézte, a pápa viszont bullát akart kiállíttatni, ami Bartolomeo Guidiccioni bíboros munkaköre volt, az ügy őhozzá került. Ő azonban a legszívesebben a négy legősibbre korlátozta volna a szerzetesrendek számát. Végül engedett, de javasolta, hogy a professzusok száma ne haladja meg a hatvanat. A pápa elfogadta ezt a javaslatot, és 1540. szeptember 27-én Rómában aláírta a Regimini militantis Ecclesiae kezdetű bullát. A bulla – kis módosításokkal – tartalmazza a Formula Instituti szövegét is.
1541-ben Ignác elkészítette a rendalkotmány tervezetét negyvenkilenc pontban. A Rómában tartózkodó hat társ április 8-án Ignácot választotta rendfőnöknek. Ő azonban újabb megfontolást kért. Öt nap múlva a választás megint őrá esett. Az elfogadás előtt Ignác kikérte gyóntatójának véleményét is, aki igenlő választ adott. Április 19-én Ignác elfogadta a választást. A jelen lévő társak 22-én a Szent Pál-bazilikában tették le fogadalmukat, a többiek különböző helyeken és időben.
Ignác rövidebb távollétektől eltekintve folyamatosan Rómában tartózkodott. Életében két szempontot lehet megkülönböztetni: lelkipásztori tevékenységét és a Társaság kormányzását.
Az 1538–9-es években, az éhínség idején szervezte a szegények gondozását. Később gondja volt a zsidó vallásból áttértekre, akik számára házat és egy társulatot alapított, amelyet III. Pál pápa 1543-ban hagyott jóvá. A prostitúcióból szabadulni akarók számára alapította a Szent Márta Házat, ahol hat-hét év alatt kb. háromszáz nő fordult meg. Az inkvizíció működését a protestánsok ellen Rómában pártolta, de Közép-Európában nem tartotta alkalmas eszköznek. Szent Ignác római működésében ki kell emelnünk két nagy intézmény alapítását, melyek ma is fontos szerepet játszanak az egyház életében: a Római Kollégium, a mai Pápai Gergely Egyetem, valamint a Német (ma Német–Magyar) Kollégium alapítását a papnevelés szolgálatára.
Mint a rend első főnökének legfőbb feladata volt a rendalkotmány megírása. Egész életében dolgozott rajta, de a legtermékenyebb évek az 1547–52 közöttiek voltak. Az első szöveget, melyet a kiadásokban a-val szokás jelölni, 1550 közepén fejezte be. A második, az A szöveg, kb. kétszázötven javítást tartalmaz, és 1550 szeptemberére készült el. Ignác összehívta a professzusokat, hogy bemutassa a szöveget, és javaslataikat kérje. 1551. január 30-án írásban benyújtotta lemondási kérelmét, amit a társak nem fogadtak el. 1552-ből való a B szöveg, amelyet Ignác sok javítása miatt „kézírásos”-nak neveznek. Ő azonban nem tekintette véglegesnek a szöveget, a döntést a halála utáni rendi nagygyűlésre bízta. Az első gyűlés 1558-ban szentesítette a szöveget. Ignác hozzátette az alkotmányhoz annak összefoglalóját, melyet később Szummáriumnak neveztek. Szabályokat is összeírtak a szerzetesi és közösségi életre az atyák és a segítőtestvérek részére is. Ezeket a szabályokat alkalmazták a hely és az idő követelményei szerint.
A kormányzásban komoly feladatot jelentett a rend gyors terjedése Európában, Brazíliában és a Távol-Keleten. Hozzájárult a protestantizmus terjedése elleni küzdelemhez. Rendházakat és kollégiumokat alapított Ausztriában, Belgiumban, Csehországban, Franciaországban, Németországban, Itáliában, Portugáliában és Spanyolországban. Brazíliában, Indiában, Japánban és a kelet-ázsiai szigeteken is dolgoztak jezsuiták. Ignác halálakor a Társaság létszáma elérte az ezer főt.
Ignác felismerte a hitszakadás veszélyét is. Az alapító tagok közül négyen dolgoztak Németországban és Ausztriában: Nicolás de Bobadilla, Faber, Claude Jay és Alfonso Salmerón. Faber megnyerte a Társaság számára Kaníziusz Szent Pétert is. A katolikus megújhodás központja Bécs, Prága, Ingolstadt és Köln lett. Ignác hét fontos útmutatást adott az ott működő rendtagoknak. Elsősorban a példamutató életet kellett megvalósítaniuk. A prédikációban az igaz hitet kellett hirdetniük, és kerülni a hitvitákat. A fő hangsúlyt a személyes kapcsolatokra és a lelkigyakorlatok adására kellett helyezniük. Ignác ellenezte az inkvizíció bevezetését is. Angliában és Írországban az első társak közül Salmerón és Broet sokkal nehezebb helyzetben volt. A munkába Ignác bevonta Észak-Afrikát és Abesszíniát is. Ignác életében a missziós munkában India és Brazília volt a legfontosabb.
Ignác a tettek embere volt. A Társaság felépítésében újdonságokat is bevezetett, amelyek ütköztek a kor felfogásával. Nem volt sajátos ruházatuk, nem együtt végezték a zsolozsmát, nem voltak előírt böjtök és önmegtagadások, sem megadott időpont az imádságra. Nem engedte meg egyházi vagy világi méltóságok elfogadását. Újdonságokat vezetett be a szerzetesi életben is, például a kétéves próbaidőt, az egyszerű fogadalmakat annak végén, szigorúságot a professzió letételében, az egyszerű fogadalmas jezsuiták és a segítőtestvérek szervezetét, a tanulmányi idő meghosszabbítását és annak végén a harmadik probációt. Jellegzetes jogi előírása volt a rendfőnök életfogytiglani hivatala, a pápának tett engedelmességi fogadalom a küldetést illetően. Az engedelmesség fogadalmára nagy hangsúlyt helyezett mint erénygyakorlatra, de mint az egység és az apostoli munka biztosítékára is. Rendi testvéreit arra buzdította, hogy minden dolgukban az Istent keressék.
Ignác egészségi állapotára egész életén át kihatott a manresai kemény önmegtagadás. 1556. július 31-én halt meg. A boncolás epekövekről adott hírt, amelyek a gyomorra is kisugároztak. 1609. július 27-én avatták boldoggá, majd 1622. március 12-én XV. Gergely pápa avatta szentté Xavérral, Avilai Terézzel, Isidoro Labradorral és Néri Fülöppel együtt.

A horvátországi Splitben született; 1583-ban Rómában lépett a Társaságba. Loretóban retorikát és egy év kazuisztikát tanult, majd Rómában töltött három évet. 1587 júniusában Kolozsváron grammatikát adott elő. 1589-ben Váralján már papként tanított. 1591–2 folyamán hitszónok volt. 1593–7-ig misszionáriusként járta a környező falvakat. 1598–9-ben Walchban volt plébános. A következő évben Turócon volt lelkipásztor, majd 1601–1602-ben Szentgyörgyön plébános. 1603-tól Olmützben misszionáriusként működött. 1605-ben Laibachban, 1606–7-ben Klagenfurtban és 1609-től haláláig Zágrábban lelkipásztori munkát végzett.

Pécsett a Pius Kollégiumban érettségizett. Próbaéveit és egy év retorikát a bp.-i Manrézában végezte. Bölcseletet is Bp.-en tanult 1935–7 között. A következő évben Pécsett volt nevelő. 1939–42-ben Szegeden végezte a teológiai tanulmányokat. Ott szentelték pappá 1941-ben, és a harmadik probációt is ott töltötte. 1944-től a szegedi egyetemen történelmet és földrajzot tanult, ugyanott doktorált. Kalocsán kezdett tanítani, de az iskolák 1948-as államosítása miatt ezt nem folytathatta. A rend római központja épp akkor keresett egy fiatal jezsuitát a levéltár igazatója mellé. 1948 végén már Rómában volt. Nyolc évig dolgozott a levéltárban, és minden szabad percét a rend Mo.-ot érintő forrásanyagának gyűjtésére fordította. Mivel akkor már iskolatörténettel foglalkozó cikkei is megjelentek, ezekben az években kapta a feladatot, hogy a jezsuita pedagógia eredetét és fejlődését kutassa. 1957-től tagja lett a jezsuiták történelmi intézetének, az IHSI-nek. Hihetetlen munkabírással dolgozott negyven éven keresztül. Forráskiadásai között első helyet érdemel a Monumenta paedagogica hét kötete az 1540–1616-os évekből; a MAH négy kötete, a Catalogi Provinciae Austriae 1551–1640 két kötete és ezek folytatása rotaprint kiadásban az 1641–1773-as évekből kilenc kötetben, melyek használatát nagymértékben megkönnyebbíti a Catalogus generalis seu Nomenclator biographicus personarum Prov. Aust. S. I. (1551–1773) három kötete. Néhány hosszabb cikkében, melyek nemegyszer heves vitákat váltottak ki, a Társaság súlyos és vitatott kérdéseinek történelmi hátterét világítja meg. Ilyen például a Társaság szegénységét érintő cikke (De origine collegiorum externorum […] 1539–1608), vagy a négy ünnepélyes fogadalomról szóló cikke (De graduum diversitate inter sacerdotes in S. I.). Magyar vonatkozásban fontos cikkei: Jezsuita maradt-e Pázmány mint érsek? és A független magyar jezsuita rendtartomány kérdése és az osztrák abszolutizmus, 1649–1773, mely a magyar történészek részéről több figyelmet érdemelt volna. Történészi működésének egyik fontos elismertetése volt, amikor a szegedi József Attila Tudományegyetem hosszabb küzdelem után 1988-ban díszdoktorává avathatta.